Rácz Laura Rebecca: Tudatosan gyermektelenek (részlet)

Miért írok
a tudatos gyermektelenségről?

„Nincsen el nem rontott élet.” Ez a Goethének tulajdonított idézet sokszor felidéződött bennem e könyv megírása és az azt megelőző, majdnem egy éven át tartó kutatómunkám során. Például amikor az egyik interjúalanyom arról mesélt, hogy tizenhét éves koráig rendszeresen verte az apja, meg amikor valaki negyvenéves korára is az édesanyja reakciójától tartva mond vagy tesz bármit is. De akkor is eszembe jutott, amikor egyikük azt mesélte, úgy született, hogy nem várták, és a nagyszülei nevelték; meg akkor is, amikor másikuk ekként fogalmazott: „a család tünete voltam”; vagy amikor egy nőnek a gyermekkoráról negyven év távlatából is a kék-zöld foltok, a harapásnyomok jutnak eszébe, amelyek az anyjától származtak.

Megérintett, hogy több tucat ember önkéntesen vállalta, hogy ismeretlenül leüljön velem beszélgetni és kitárja a sorsát: elmondja gyermektelensége történetét, megosztva sok kellemetlen részletet és fájó emléket, a környezetükkel vívott harcukat. Többen közülük nevük felvállalásával tették ezt, mások ragaszkodtak az anonimitáshoz, amit tiszteletben tartok. Érdekes volt felfedezni a közös pontokat, a párhuzamokat a mélyinterjúk során megismert sorsok és a saját életeseményeim között.

A tudatosan gyermekmentes (childfree) nőket senki nem kérdezte még az okokról és az érzelmeikről. Eddig. Én kíváncsi voltam rájuk. A miértek, a döntések, az életutak- és helyzetek érdekeltek. Ezért indítottam el a Közelítő nevű blogomon a kutatási projektemet, amelynek ezt a címet adtam: Ne legyen stigma, ha egy nő nem szül gyermeket – Nők, akik nem akarnak anyák lenni. Nemhogy tabu ne legyen, de kezdjünk el végre beszélgetni róla! Nőként és újságíróként is rendkívüli módon érdekelt, kik azok a nők, akik ma Magyarországon fel merik vállalni, hogy tudatosan nem szülnek. Arra gondoltam, hasznos lenne megismerni őket, hátha tanulhatunk tőlük, vagy egész egyszerűen csak tágíthatjuk a saját látómezőnket.

Gyakran megkérdezik tőlem, miért kezdtem a tudatos gyermektelenséggel foglalkozni. 2020. január elsején pattant ki a fejemből a Közelítő gondolata, mert egy olyan platformot akartam létrehozni, ahol össze tudom kapcsolni a társadalmi érzékenyítést és a kulturális újságírást. Érzékeny vagyok az elnyomott, mellőzött vagy éppen üldözött társadalmi csoportokat érő támadásokra, a másként élő vagy gondolkodó, másként szerető emberek kirekesztésére. Felbőszít a gondolata is annak, hogy valaki jogot formál arra, hogy megmondja, miként kellene élni, mi az egyedül helyes, ki lehet igazi állampolgár és ki csak másodrendű vagy még az sem, mitől magyar egy magyar, hol a nő helye és miként kellene beteljesíteni a női princípiumot. Lehet, hogy naivitás, de szeretnék egy nyitottabb, elfogadóbb vagy legalábbis toleránsabb társadalomban élni. Amikor ezeken gondolkodtam, hamar összeállt a kép, hogy pontosan mit akarok és megszületett a szlogen is: „Közelítő – közelről nem is ijesztő.”

Egy kevéssé nyitott, elfogadó társadalomban rengeteg dolog tabunak számít. Tabu az, amiről nem szabad nyilvánosan beszélni. Ez azt vonja maga után, hogy kevés róla az ismeretünk. Amiről meg keveset vagy semmit nem tudunk, attól hajlamosak vagyunk félni, hiszen nem tudunk vele mit kezdeni, idegenkedünk tőle, ellenségesen viszonyulunk hozzá, előítéletek alakulnak ki vele kapcsolatban, ilyenek voltak a pirézek, akik még csak nem is léteznek – talán emlékszünk még. Megszületnek a sztereotípiák. Berögzült évszázados, évezredes mintákat nem lehet egyik napról a másikra felülírni. Ezek a folyamatok hosszúak, lassúak, fájdalmasak. A szocializáció erejét nem szabad lebecsülni. Beleszületünk valamibe, felnövünk bizonyos körülmények között, és azt látjuk, a környezetünkben a döntő többség ugyanazt ugyanúgy csinálja, anélkül, hogy megkérdőjeleznénk: tényleg mi is ezt akarjuk, tényleg mi is úgy akarjuk? Működnek a sémák, a bejáratott mechanizmusok, arra vagyunk kondicionálva, hogy véletlenül se lógjunk ki a sorból. Mert aki kilóg, azt nem ritkán kiveti a közösség. Árral szemben meg nem lehet sokáig úszni.

Nekem ez nem jó így, ráadásul szeretem megpiszkálni a tabusított dolgainkat. Régóta azon gondolkodom, hogyan tudnék ezen a saját eszközeimmel változtatni. A művészet erejében hiszek. És a megmutatás erejében. Abban, hogy művészeti alkotásokon és konkrét, egyedi, személyes történeteken keresztül közel tudnak jönni az elsőre akár ijesztőnek tűnő gondolatok, sorsok, élethelyzetek, döntések is. Megismerhetővé és megérthetővé, sőt el- és befogadhatóvá válnak a sokszor idegenkedéssel, ellenségességgel kezelt jelenségek. A blogom ezzel a céllal jött létre és már a weboldal születésekor készítettem egy listát a tervezett témákról, amelyeknek utána akarok járni, és ha lehet, új megvilágításba helyezni. Ezek többek között az alábbiak: Áldozathibáztatás – miért rúgunk bele a földön fekvőbe? Csonka család: attól még, hogy valaki nem álomcsaládban nő fel, nem kellene megbélyegezni. Szexuális kisebbségek, szivárványcsaládok. Táplálkozási kisebbségek – miért akarjuk felkoncolni azokat, akik nem esznek húst vagy cukrot? Válás és stigma. Örökbefogadás. Bántalmazó kapcsolataink. És persze ilyen téma az is, ha egy nő tudatosan nem szül gyereket. Full tabu. „Az én időmben (54 éves vagyok) ilyesmiről nem illett beszélni. Jó, hogy végre lehet” – fogalmazta meg valaki a kutatásom során.

2020 áprilisában elsőként a Közelítőn, később számos közösségi média felületen tettem közzé a felhívásomat. Az eredmény minden várakozást felülmúlt. Közel kilencszázan töltötték ki és küldték vissza nekem az általam összeállított kérdőívet, majd több mint negyven childfree nővel és házaspárral készített mélyinterjúban tártam fel, kik azok a nők, akik úgy döntöttek, gyerek nélkül élik az életüket és vállalnak minden ezzel kapcsolatos stigmát, nehézséget. Kíváncsi voltam a hasonló cipőben járó férfiakra is, ezért a másik nem képviselőivel is leültem beszélgetni, így a kötetben megjelenik a „férfi oldal” is.

Pár hónap alatt jelentős ismerethalmazra tettem szert, megismertem többtucatnyi történetet, több száz véleményt, álláspontot, emberi sorsot, mindenféle személyiséget. A mélyinterjúkból (amelyeknek több mint fele került bele ebbe a kötetbe) rengetegféle életutat és történetet ismerhettem meg, amiért nagyon hálás vagyok. Megrázó, lelkesítő, sőt, vidám pillanatokban is részem volt. Ez a rám szakadó és sok tekintetben merőben új tudásmennyiség egy ponton szorongást váltott ki belőlem. Időközben híre ment a kutatásomnak, és noha örültem a médiamegkereséseknek, mert lehetőségem nyílt erről a fontos témáról beszélni, emellett azon izgultam, hogy a velem készített interjúk, kerekasztal-beszélgetések során és a megírt cikkeimben vajon minden lényeges információt, üzenetet át tudok-e adni, amikor a tudatos gyermekmentességet vizsgáló kutatásomról kérdeznek. Hiszen egyedül én tudtam, milyen hatalmas és összetett kérdéskör ez, amelynek igen sok vetülete van. Azt kezdtem érezni, túlságosan is sokat tudok ahhoz, hogy ezt pusztán egy cikkben vagy cikksorozatban meg tudnám fogalmazni. Ekkor született meg bennem ennek a könyvnek a gondolata.

Az elmúlt közel egy év nagyon izgalmas, tanulságos és felszabadító időszak volt a számomra. Emberként. Nőként. Magyar állampolgárként. Újságíróként. Nem számítottam arra, hogy a téma ennyire nagy érdeklődést vált ki. Egy idő után logisztikai kihívást jelentett a becsülettel kitöltött kérdőívek végigolvasása, feldolgozása, az interjúk megszervezése, lebonyolítása, a megszerkesztett szövegek egyeztetése, és nem egy esetben az utógondozás, a kapcsolattartás a résztvevőkkel.

Bevallom, az elején meglepett, hogy emberek szinte azonnal megnyíltak és szégyenlősködés vagy gátlások nélkül beszéltek gyermekkori emlékeikről, szexuális szokásaikról, szexuális orientációikról, függőségeikről, életük sorsdöntő pillanatairól, betegségekről, megbánásról. Úgy éreztem, nincs tabutéma: abúzusok, traumák, párkapcsolati válságok, válások, eltitkolt házasságkötés, abortusz, mániás depresszió, anorexia, szvingerezés, hálószobatitkok mind-mind helyet kaptak a beszélgetéseimben.

A kutatásban részt vevők nagy száma minden bizonnyal visszavezethető arra, hogy a legtöbben még soha, semmilyen fórumon nem mondhatták ki őszintén a gondolataikat a tudatos gyermektelenséggel kapcsolatosan. Többen meg is fogalmazták: eddig még senki nem volt kíváncsi rájuk. Mindvégig azt éreztem, elementáris erővel nyílt ki egy szelep. Mintha az engem felkereső emberek eddig csak arra vártak volna, hogy valaki kihúzza a dugót és kiáramolhasson mindaz, ami hosszú évek, évtizedek óta gyülemlett bennük. Nemcsak a múlt, hanem az érzelmek mélységeibe is alászálltunk a beszélgetések alkalmával. Egy idő után természetessé vált, hogy interjúalanyaim kendőzetlenül mesélnek magukról, és sokan azt mondták, nekem beszéltek először az életükről. A szerkesztőm meg is jegyezte, hogy a legtöbb interjúalanyomnál felszínre kerültek elzárt titkok: egy testvér halála, a nagymamánál töltött első évek valódi indokának kibeszéletlensége, be nem vallott terhesség és vetélés.

A közel ezer visszajelzés és a mélyinterjúk abban erősítettek meg, hogy ez a téma nagyon sokaknak fontos: vagy azért, mert nem tudnak, nem mernek beszélni róla, vagy a környezetük bántó reakcióitól tartanak, mások a rájuk nehezedő társadalmi nyomással nem tudnak mit kezdeni, és vannak, akik bizonytalanok ebben a kérdésben, ezért még nem kötelezték el magukat egyik döntés mellett sem. Szinte mindenki megírta, elmondta a kutatásom során, hogy erről bizony kell beszélni.

Megismertem korábban számomra ismeretlen fogalmakat, jelenségeket is. És nem csak azt, hogy mit jelent az apaöltés (több helyen: férjöltés) vagy az emetofóbia; vagy hogy létezik terheshas fóbia. Nagy hatást tett rám, hogy egy nő, akit iskoláskorában A néma sikoly végignézésére kényszerítettek, fiatal felnőttként mégis az abortusz fontossága mellett érvel. És az is, amikor egy negyvenes évei vége felé járó asszony egy tízéves gyermek édesanyjaként még mindig egy olyan nőnek képzeli magát, aki sosem akart gyereket. Megindító beszélgetést folytattam egy középiskolai tanárnővel, aki világéletében vágyott gyermekre, mentális problémája miatt mégis azt tartja felelősségteljes döntésnek, hogy nem szül és nem is fogad örökbe. Tiszteletet érzek iránta és át tudom érezni a gyászát, amin a gyermekvállalás elengedése miatt átmegy. Egy másik sztoriban az vágott mellbe, hogy a túlzott vallásosság milyen hatással lehet a lélekre. Nagyon sok interjúalanyom kapcsán pedig az, hogy a szülők mennyire meg tudják nyomorítani a gyerekeiket – akár egy életre szólóan. És hogy milyen nehéz felnőttként is szabadulni a szülői láncoktól.

Egy külön világ is feltárult előttem: a gyermektelenségnek van egy karcosabb, sokszor ellentmondásos megnyilvánulási formája és léteznek erre platformok, amelyek ugyanakkor fontos szerepet töltenek be: azt közvetítik, nem vagy egyedül. Sokan itt találtak támogató közegre, barátokra, sőt családra.

Akadtak szívfacsaró történetek, könnyes beszélgetések. Nemegyszer éreztem felháborodást a gyermekeiket bántó szülők miatt. A visszajelzések pedig megerősítettek abban, hogy erről nagyon is beszélni kell, mert rengeteg tévhit kering még mindig a gyermektelen nőkkel kapcsolatban. Indokolatlan bántások elszenvedői – és mint kiderült, sok childfree férfinak is hasonlóak a tapasztalatai. Örülök, hogy a kötetben lehetőségem van mindazt elmondani, megmutatni, amit az elmúlt hónapokban átéltem, tanultam, és ami út lehet egy boldogabb élet felé, akár van gyereke az embernek, akár nincs.

Úgy tűnik, azt sem árt hangsúlyozni, hogy a tudatosan gyermektelenek nem viselnek ördögpatát, és nem áldoznak gyereket a Sátánnak. Ők is ebben a hazában élnek, dolgoznak, adót fizetnek, esznek-isznak, szeretnek – csak éppen nem vágynak gyerekre vagy vágynak, de felelős döntés következtében mégsem szülnek. És köszönik szépen, jól vannak. Ők is lehetnek hasznos tagjai a társadalomnak, és attól még, hogy nem akarnak gyereket, senkinek nem ártanak.

Elképesztően sok támogatást, biztató, megerősítő, elismerő visszajelzést kaptam a projekt során. Hazudnék, ha azt mondanám, egyik-másik üzenetre nem vagyok büszke. „Köszönöm a lehetőséget még egyszer. Különösen szerencsésnek érzem magam, amiért majd a könyvedet letehetem a szüleim elé, felvállalva mindent, ami abban szerepel. Remek alkotás fog a nevedhez kötődni, tanulságos és hiánypótló egyben. Hálás vagyok, amiért részt vállalhattam benne.”

Végül: ez a könyv nem akar meggyőzni senkit semmiről. Csupán feltár, megmutat, elgondolkodtat. Közelebb hoz távolinak tűnő, ismeretlen, de nagyon is létező jelenségeket. Tudatosan gyermektelen nők mindig is voltak és lesznek is. A különbség, remélem, annyi, hogy végre egyszer elérünk oda, hogy nem lesz ez szégyellni való, nem lesz többé tabu, és nem mondja majd azt senki sem: erről nem illik beszélni.

Nem vagyok a gyermektelenség szószólója vagy élharcosa. Ez nem egy mozgalom. Nem foglalok állást egyik „oldal” mellett sem, csupán szeretném megmutatni, hogy létezik ilyen is, és annak örülnék, ha ezt elfogadnák az emberek, de nem akarom propagálni sem az egyik, sem a másik életutat, mert ez valóban mindenkinek az egyéni döntése, ami csak rá tartozik. Mint kulturális újságírót érdekel a jelenség és mindaz, ami mögötte van – mint ahogy legalább még egy tucat másik tabutéma is. Számomra ez a választás szabadságáról szól. A felelősségteljes, önismereten alapuló döntésről.

Bízom benne, hogy nem alkotunk ítéletet senki fölött mindaddig, amíg nem ismerjük a körülményeit, és egyáltalán: nem ítélkezünk. Sokféle úton el tud jutni egy nő oda, hogy legyen gyereke és oda is, hogy ne. Gyerekkel is lehet teljes, boldog életet élni és gyerek nélkül is. Egy szülő is lehet jó és értékes ember és egy gyermektelen is. Nem ez számít. Szívből remélem, hogy aki ezt a kötetet elolvassa, megsejt ebből valamit, és nem az alapján ítéli meg embertársait, hogy van-e gyerekük vagy nincs.

Rácz Laura Rebecca

Rácz Laura Rebecca: Tudatosan gyermektelenek – Életutak,  döntések
Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2022
388 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft