Szlavicsek Judit: Légy/ott (részlet)

1 || 2019. február 9., szombat este

– Kapd be, te hülye fasz! – üvölt bele Lili a Beach Club épp becsapódó ajtajának a közepébe, aztán – talán, mert most igazán szarik a nőiességre, talán, mert tele a szája a vodka-energy, a Marlboro Gold (slim!) meg a sperma keserű elegyének ízével – dühödten kiköp a februári deres fűre, és bizonytalanul megindul az éjszakai klub bejáratától az útra vezető keskeny, térkövezett járdán. – Rohadjál meg – motyogja teljesen feleslegesen, aztán hosszan utánabámul a leheletéből kicsapódó vízpárafelhőnek.

A füle elviselhetetlenül cseng, a fejében monoton lüktető nyomás, a fekete szemhéjtus baloldalt egész a halántékáig kenődött, groteszk, lepukkant Kleopátrává torzítva a tizenéves arcot.

Imbolyogva megáll az útpadkán, és lelassult mozdulatokkal elnéz előbb balra, aztán jobbra. Tompultan konstatálja, hogy balra indulva hazafelé menne, de a távolság most legyűrhetetlennek tűnik, jobbra viszont felrémlik az a néhány taxidroszt a vasútállomás előtt.

Kitámolyog az üres útra, és a gyér fény meg az alkohol adta biztonságérzettel megindul az út közepén a jó egy kilométerre lévő vasútállomás felé.

Már a part mellett húzódó kihalt fasor közepénél jár, mikor meghallja a háta mögött közeledő kocsit. Tétován megtorpan, teljes testével az autó felé fordul és ostoba vigyorral az arcán nézi, ahogy az óvatosan lelassít és megáll előtte.

A fekete X7-es vezető oldali ablaka hangtalanul leereszkedik, és egy higgadt, arctalan hang kiszól:

– Minden rendben? Elvigyelek valahová?

A lány egy pillanatig bambán pislog bele a reflektorba, aztán odatántorog a kocsi mellé és többszöri próbálkozásra kinyitja az ajtót.

– Tényleg elviszeeeel? De rendi vaaaagy!!! – visít bele idétlenül az autó újszagú, meleg nyugalmába, és koordinálatlan lendülettel behuppan a férfi mellé az anyósülésre.

Az szó nélkül újraindítja az autót, óvatosan a gázra lép és lehalkítja a rádiót. Lili füle még mindig cseng a szórakozóhely fülsiketítő ricsajától, a kipárnázott néma luxus hirtelen fejbe vágja, két tenyerével megtámasztja magát a puha fekete bőrülés szélében és a hátát a támláig tolva egyenesbe tornássza magát.

A kocsi szinte lopakodva halad végig a kietlen úton, a sofőr még mindig hallgatásba burkolózik és tekintetét makacsul a fekete aszfaltcsíkon tartja.

– Mit csináltál ilyen későn errefelé? A te korodbeliek ilyenkor már aludni szoktak – próbálkozik sután a lány, miközben ösztönösen lefelé húzkodja combközépig érő fast fashion fekete műbőr miniszoknyáját a vékony, formás combjain.

– Erre akadt dolgom. De az még belefért, hogy téged felvegyelek. Hova akartál menni?

– Kinn lakom a Kertváros legszélén, már majdnem Cserszegnél. Azon a részen, ahol már csak ilyen földutak vannak. Tudod, merre van? – egy ideig várja a választ, aztán óvatosan oldalra fordítja a fejét és a férfi szigorú arcélét fürkészi. – Igazából pont az ellenkező irányban – mondja bizonytalanul, és a hangja egészen elvékonyodik.

– Bulizni voltál? Nem félsz így éjszaka egyedül? – kérdezi a férfi anélkül, hogy a lányra nézne, és tovább folytatja útját az ellenkező irányba. Lassan elhagyják Keszthelyt, és már Gyenesdiás télire teljesen elhagyatott part menti nyaralóövezetében járnak.

– A Beach Clubban voltam a barátommal, de összevesztünk – suttogja a lány és hirtelen teljesen józannak érzi magát.

– Min vesztetek össze?

– Ööööö, semmi, csak egy seggfej, ennyi – böki ki kelletlenül, és hirtelen nagyon szeretne bárhol máshol lenni. – Figyi, nekem jó ám az is, ha kiteszel itt. Visszasétálok az állomáshoz és fogok egy taxit. Nem kell ám miattam a Kertvárosig visszamenned, neked biztos erre van dolgod.

– Mit csinált?
– Tessék???
– Azt kérdeztem, mit csinált, hogy seggfej volt.

Lili fejében egyszerre az összes vészcsengő megszólal és elviselhetetlen fortissimóval veszi át a dübörgő zene okozta csengés helyét. Érzékei csodálatos módon kitisztulnak, a tét hirtelen megnő, tudja, hogy az elkövetkező mondatokon minden eldőlhet. Úgy dönt, együttműködő lesz és válaszol.

– Hát, igazából úgy volt, hogy ma este megbeszéljük, hogy mi legyen a terhességgel, de megint nem hallgatott meg. Mindig ezt csinálja. De most elég volt. Eldöntöttem és kész. Muszáj lesz. Leszarom, hogy egyetemre akar menni, meg minden. Leszarom, hogy mit mondanak a szülei.

– Hát ez elég kemény. Nincs semmi, amivel rá tudna venni, hogy megváltoztasd a döntésed? – kérdezi a férfi reszelősen, miközben óvatosan az út szélére kormányozza az autót, leállítja a motort és lekapcsolja a világítást.

A balatongyöröki Soós-öbölhöz vezető bicikliút mellett állnak, előttük hosszú kilométereken át elvadult nádas veszik bele a sötét éjszakába. A lány mindkét kezével megragadja a kilincset és megpróbálja kinyitni az ajtót, de a központi zár diszkrét kattanása néhány másodperccel megelőzi.

Lili rövid, nyüszítő hangot ad ki és hangosan sírni kezd.

– Kérem ne! – suttogja kásásan váratlanul magázásra váltva, a szája sós könnyel teli. – Hadd szálljak ki. Csak hagyjon itt nyugodtan. Nem mondok senkinek semmit. – Keze fejével megtörli az orrát, már az sem zavarja, hogy a könnyei és az orrából folyó vizes-tiszta váladék elegye végigkenődik az arcán, a méltóság ide már nem jött utánuk.

Az ütés egyáltalán nem éri váratlanul. Tudata a tarkóját ért hatalmas, tompa behatásra hálásan oltja le a villanyt odabenn: ami ezután következik, azt jobb lesz nem érezni.

Egyszer magához tér közben. Furcsán ébernek tűnik.

– Holnap dogát írunk angolból. Vagy ma milyen nap van? Nem is tudom… – motyogja, duplájára dagadt felső ajkával alig tud artikulálni. Aztán amilyen hirtelen magához tért, úgy bukik is vissza a puha feketeségbe. A férfi most egész közel van hozzá, fölé tornyosul, sötétkék, finom kötésű Tommy Hilfiger pulóverének olyan jó illata van. Olyan ismerős.

Jó negyedórával később a férfi futva tér vissza a nádas felől a kocsijához és módszeresen takarítani kezd. Végigtörli a műanyag burkolatokat a kesztyűtartóból elővett nedves műszerfaltisztító kendővel, különösen alapos az anyósüléssel szembeni résznél, ott, ahová Lili arcát először odaverte. Megfontoltan halad, újabb és újabb kendőket húz ki a műanyag dobozból, a használtakat pedig egy McDonalds-os papírzacskóba gyűjti.

Mikor fent végzett, letérdel a nyitott ajtó mellett a fagyos aszfaltra és az iPhone-ja zseblámpa funkcióját használva centiről centire végigpásztázza az anyósülés előtti szőnyeget. Már épp csapná be az ajtót, mikor a műszerfal középső konzolának lábánál, a sárszőnyeg takarásában valami megcsillan a hidegfehér fényben: egy fél pár bizsu gyöngy fülbevaló, a rátapadt, ragacsosra dermedt vérbe egy hosszú barna hajszál ragadt. A férfi meglendíti a karját és elhajítja messze, be a koromfeketébe vesző nádasba. Aztán még egyszer körülkémlel a jéggé dermedt, kihalt éjszakában, ruganyos léptekkel megkerüli a kocsit, beszáll, és mielőtt indítana, gyorsan megír egy sms-t, a telefont az ölébe ejti, aztán tövig nyomja a gázt. Késésben van.

A motor felbőg, az X7-es nyílvesszőként lő ki Keszthely irányába. Útközben figyelmezteti magát, hogy a hazafelé vezető úton majd ki kell dobni a McDonalds-os zacskót egy lakótelepi konténerbe.

Huszonhárom-ötvennyolcra ér oda a Beach Club elé. Éjfélre beszélték meg, hogy találkoznak. Tökéletes időzítés.

De ha a fia ma este késni fog, biztos, hogy kitekeri a nyakát.

2 || 2019. február 9., szombat este

Szendrei Márk futólépésre vált, mikor meglátja a part menti fasor egyik gyér fényű utcai kandeláberének fénykörében a szinte hangtalanul közeledő fekete X7-est, tudja, hogy az apja utálja, ha megváratják.

– Végre egyszer időben jössz, ez maradjon is így – szólal meg színtelen hangon Gábor, az apja köszönés helyett, és anélkül indítja újra az autót, hogy a fiára nézne.

– Hogyhogy Gyenes felől jössz? Nem otthon voltál?

– Mégis honnan a francból jöttem volna, ne beszélj hülyeségeket! Csak elugrottam a McDrive-ba egy kávéért.

– Oké, bocsi apa, ne húzd fel magad, csak úgy kérdeztem – érzi meg Márk a kitörni készülő vihart, de azért képtelen megállni, hogy ne folytassa – talán a három kör Malibu almalé meg a négyesben a haverokkal a vécében elszívott füves cigi iktatja ki az óvatosságát. – Mi a franc? Meki? Azt hittem, utálod, mi sose ehetünk ott.

– Én sem ettem – keményedik meg a férfi hangja és kicsit erősebben markolja a kormányt. – Most mondom, hogy csak ittam egy rohadt kávét, hogy el tudjak jönni érted, mert képzeld, én például egész héten szarrá dolgoztam magam, és kurvára jó lenne, ha egyszer legalább hétvégén ki tudnám aludni magam.

– Mi ez az illat?

– Mi van??? – feszül meg a férfi állkapcsa és a fia felé kapja a fejét. – Miről beszélsz?

– Semmi, csak valami fura szag van itt, vagyis inkább illat. Olyan… basszus, tökre olyan, mint a Lili, amilyen parfümöt mostanában használ.

Az apja kifürkészhetetlen, merev arccal bámul rá, Márk hirtelen nagyon kényelmetlenül érzi magát, önkéntelenül összerázkódik és feljebb tekeri a fűtést a saját oldalán.

– Tudom, baromság. Oké, bocsi, semmi, befogtam. Igazából köszi, hogy eljöttél értem. Legközelebb hazamegyünk taxival a többiekkel, rendben?

Nem kap választ, így úgy dönt, nem feszíti tovább a húrt és inkább hallgat.

A város tetszhalottként szendereg a február eleji koszosszürke éjszakában, a kihalt utak fásultan veszik tudomásul a magányos autó tempós haladását.

A Zsidi úton a férfi váratlanul lassít és bekanyarodik az Egry Általános Iskolát szorosan körülölelő, négyemeletes panelkockák erdejébe. Márk meglepődve riad fel a fékezésre, de egy szó nélkül figyeli apját, ahogy az megáll a hatalmas alumíniumkonténerek mellett, kiszáll, lopva körbepillant, és bedob egy McDonald’s-os papírzacskót az egyik nyitott tetejű kukába.

A hallgatás fullasztóan meleg, durva lópokrócként telepedik rájuk, miközben elhagyják Keszthely határát és a körforgalomból kihajtanak Hévíz felé.

Néhány perccel később a széles, dupla garázsajtó hangtalanul gördül föl, hogy a hévízi villanegyed csendbe burkolózó, minimál stílusú családi háza magába fogadhassa az autót és két utasát.

– Feküdj le, én még iszom valamit – szólal meg a férfi hosszú idő óta először, mikor a teljes alsó szinten elterpeszkedő, szellősen berendezett nappaliba lépnek. – És egyébként nem kell taxizni, majd megyek én érted inkább legközelebb is, úgy nyugodtabb vagyok – vált békülékenyebb hangra, és futólag, kissé sután fölborzolja a nála jó egy fejjel magasabb fia haját, amint az elmegy mellette az emeleti hálószobákhoz vezető lépcső felé haladva.

– Jó éjt, apa, köszi még egyszer és bocsi – feleli a fiú, és érzi, ahogy a feszültség nagy tempóban olvad ki a vállából, ahogy távolabb kerül fizikailag az apjától.

A férfi megvárja, míg a fia léptei elhalnak az emeleten, aztán hosszan kiengedi a levegőt a tüdejéből, válla előreroskad és a nappali közepén állva a kezébe temeti az arcát. Erős kísértést érez, hogy felmenjen az emeletre, bedőljön az ágyba és menekvést hozó mély álomba zuhanjon. Egy perc után azonban inkább újra kihúzza magát, csendes léptekkel elindul a sötét lakásban az előszobából nyíló túlméretezett mosókonyha felé, és odabenn sietősen vetkőzni kezd.

Az ultramodern mosó- és szárítógépekkel felszerelt, jócskán felültervezett kapacitású helyiségben állva Gábor kicsit tétovázik, hogy a négy, egymás mellé helyezett elöltöltős gép közül vajon melyik lehet a mosógép, aztán odalép az ajtóhoz legközelebb állóhoz és beletömi az összes ruháját. Meztelenül áll a gép előtt, vacogását csak a mészkőpadlóból talpába áramló kellemes meleg igyekszik csillapítani, hasztalanul.

Dühösen konstatálja, hogy fogalma sincs, hogyan kéne elindítani a gépet, ezért visszasiet a nappaliba, magához veszi a szögletes lerakóasztal fehér márványlapján hagyott telefonját, és visszatérve a mosókonyhába bepötyögi a Google-ba a Miele gép típusát, hogy megnyissa a használati útmutatót.

– Te meg mi a francot csinálsz itt? – csattan minden előzmény nélkül a háta mögött a felesége hangja, Gábor pedig akkorát ugrik ijedtében, hogy a telefon széles ívet rajzolva a levegőben épp a sarkán landol a kőpadlón, hogy az ütés pazarmód szerteágazó repedést rajzoljon a kijelzőre.

– Mi… a… franc! – köpi a férfi egyenként a szavakat, miközben hol az ajtónyílásban álló kócos fejű, selyemköntösös feleségére, hol a padlón heverő törött telefonjára mered.

– Most komolyan, Gábor! Mégis mit csinálsz itt? Mi ez az egész? Tudtál beszélni azzal a lánnyal? Elintézted? Vártam, hogy fölgyere végre és elmondd. Nem akartam a gyerek előtt.

– Nyugi, mindent elrendeztem. Nem lesz most már semmi probléma. Mosd ki a cuccaimat, aztán menj lefeküdni, majd holnap beszélünk. Lüktet a fejem, azt hiszem, iszom egy konyakot és beülök a jacuzziba. Beszakad a hátam.

Az asszony egy ideig tétován áll, várja, hogy a férje beszámoljon végre mindenről, hogy megmagyarázza, mi is történik épp, de már rég megtanulta, hogy kérdezni ilyenkor nem érdemes. Ehelyett inkább néz a férje után, aki némán lép el mellette, csupasz ágyékát valami nehezen magyarázható szemérmességgel egyik kezével eltakarva, aztán nekiáll, hogy beindítsa a mosógépet.

A férfi először az előszobába megy, hosszan kotorászik a gardróbba beakasztott tollkabátja zsebében, a tenyerébe rejti, amit keresett, a konyhában tölt magának egy tekintélyes adag Remi Martint, magára kapja a nappaliból nyíló wellness-szoba fogasán lógó köntösét, és kióvatoskodik a deres éjszakában vacogó hatalmas terasz sarkában pöffeszkedő, hétszemélyes jacuzzihoz.

Beleereszkedik a bársonyosan meleg vízbe, maximálisra állítja a fúvókák teljesítményét, kortyol egyet a konyakból, és kinyitja a tenyerét, hogy végre zavartalanul megvizsgálhassa a zsákmányát.

Közönséges fekete bőr karkötő, egy horgonyt formázó fémcsattal a tetején.

Óvatosan végigsimít az apró fémhorgonyon, ott, ahol egy szabad szemmel alig látható vérpettyet vesz rajta észre, lassan a szájához emeli az ujját és a nyelve hegyével finoman megérinti.

Áramütés.
Hirtelen ott van újra, a nádasban.

Érzi a rothadó tőzeg tolakodó szagát, ahogy mind beljebb hatolt az érintetlen sűrű aljnövényzetben, érzi a száraz nád pengeszerű apró vágását a kézfején, ahogy a testet vonszolta, érzi a tüdejébe áramló jéghideg levegőt, mintha megannyi gombostű fúródna a tüdőhólyagocskákba, és igen, újra érzi a vér ízét.

Azt a semmihez sem fogható fémes-édes ízt.
Nem akar sietni. Ki akar élvezni minden pillanatot.
És pontosan tudja, hogy újra meg akarja tenni.

Szlavicsek Judit: Légy/ott
Erawan Könyvkiadó, Budapest, 2020.
304 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft