Madeline Miller: Akhilleusz dala (részlet)

Posted on 2021. szeptember 29. szerda Szerző:

0


Második fejezet

A király hívatott. Emlékszem, mennyire gyűlöltem a végtelen trónszobán át vezető hosszú sétát. A trón előtt egy kőre térdeltem. Vannak királyok, akik szőnyeget terítenek a földre, hogy a hírnökök azon térdelhessenek, miközben átadják a hosszú üzenetet, amelyet hoztak. Az apám nem ilyen király volt.

– Tündareósz király leánya végre készen áll a házasságra – mondta.

Ismertem ezt a nevet. Tündareósz Spárta királya volt, ő birtokolta azokat a hatalmas és gazdag déli földeket, amelyek után apám oly mohón sóvárgott. A lányáról is hallottam már, azt beszélték, ő a legszebb leány a vidéken. Anyját, Lédát állítólag elrabolta a magát hattyúnak álcázó Zeusz, az istenek királya. Kilenc hónappal később méhéből két ikerpár jött a világra: Klütaimnésztra és Kasztór, halandó férje gyermekei, valamint Helené és Polüdeukész, az isten ragyogó hattyúi. Az istenek azonban hírhedten rossz szülők voltak, így hát sejteni lehetett, hogy Tündareósz vállalja majd mindnyájuk apaságát.

Nem válaszoltam az apám által közölt hírre. Az efféle dolgok semmit sem jelentettek számomra.

Apám megköszörülte a torkát, hangja csak úgy visszhangzott a néma teremben.

– Kedvező volna számunkra, ha a családunk tagja lenne. Odamész hát, és megkéred a leány kezét.

Mivel más nem volt jelen, csak apám hallhatta, amint megrökönyödésemben levegő után kapkodok. De tudtam, jobban teszem, ha nem adok hangot nemtetszésemnek. Apám úgyis előre tudta a válaszomat, miszerint még csak kilencéves vagyok, csúnya, nem lehet hozzám nagy reményeket fűzni, és e kérdés amúgy is teljesen érdektelen a számomra.

Másnap reggel indultunk útnak, csomagjaink súlyosak voltak a sok ajándéktól és az útra összekészített élelemtől. A legjobb páncélokba öltözött katonák kísértek minket. Nem sok mindenre emlékszem az utazásból: istenektől elhagyott helyeken jártunk, olyan vidékeken, amelyek semmiféle hatást nem tettek rám. A menet elején apám parancsokat osztogatott a titkárainak és a hírnökeinek, akik azután sietve lovagoltak el különböző irányokba. Lenéztem a bőr kantárszárra, és ujjaimmal meglazítottam a csomót. Nem értettem, mit keresek itt. Felfoghatatlan volt számomra, akárcsak apám cselekedetei. A szamaram ide-oda hintázott, és vele együtt én is. Örültem, hogy legalább ennyi szórakozásom akad.

Nem mi voltunk az első kérők, akik megérkeztek Tündareósz fellegvárába. Az istállók már megteltek lovakkal és szamarakkal, rengeteg szolga sürgölődött mindenfelé. Apám elégedetlen volt a fogadtatással: észrevettem, amint a szobánkban a homlokát ráncolva dörzsöli a kezét a tűzhely fölött. Otthonról magammal hoztam egy játék lovat, amelynek mozgatni lehetett a lábát. Megemeltem az egyik patát, majd a másikat, és elképzeltem, hogy ezt a jószágot ülöm meg a szamár helyett. Egy katona megszánt, és kölcsönadta a dobókockáit. Addig dobáltam őket a földön, amíg mindegyik hatost nem mutatott.

Végül elérkezett a nap, amikor apám parancsba adta, hogy fürdessenek és fésüljenek meg. Átöltöztetett, majd még egyszer lecseréltette a ruhámat. Én pedig engedelmeskedtem, bár nem láttam, mi különbség van a lila-arany és a vörös-arany ing között. Egyik sem takarta el a bütykös térdemet. Apám hatalmasnak és szigorúnak tűnt arcát beborító fekete szakállával. A Tündareósznak szánt ajándék készen állt: egy vert arany keverőedény, melynek dombornyomása Danaé hercegnő történetét beszélte el. Zeusz aranyeső képében csábította el Danaét, aki megszülte neki Perszeuszt, a gorgógyilkost, aki Héraklész után a második legnagyobb hős volt. Apám a kezembe nyomta az ajándékot.

– Ne hozz ránk szégyent! – mondta.

Előbb hallottam a hatalmas terem zaját, mint hogy beléptem volna: a több száz hang kőfalakról visszaverődő lármáját, serlegek és páncélok zörgését, koccanását. A szolgák kinyitották az ablakokat, hogy csillapítsák a zajt, és faliszőnyegeket aggattak a falakra. Kétségtelenül nagy volt a fényűzés. Soha életemben nem láttam ennyi férfit egy helyen. Nem is férfit, helyesbítettem magamban, hanem királyt.

Tanácskozásra hívtak ide minket, és marhabőrrel fedett padokon foglaltunk helyet. A szolgák hátrálva távoztak, majd eltűntek a sötétségben. Apám keze a vállamra nehezedett, és megszorította a nyakamat, így akart figyelmeztetni, hogy ne fészkelődjek.

A teremben az erőszak légköre hatott át mindent, a sok herceg, hős és király egyetlen díjért versengett, de mindnyájan tudtuk, hogyan játsszuk meg, hogy úriemberek vagyunk. A férfiak egyenként bemutatkoztak, az ifjak csillogó hajukkal, elegáns derékszíjukkal és drága festékkel színezett ruhájukkal kérkedtek. Sok közülük isten fia vagy unokája volt. Mindnyájuk hőstetteit megénekelték már egy vagy két dalban. Tündareósz mindenkit üdvözölt, elfogadta a vendégek ajándékait, amelyek nagy kupacban gyűltek a terem közepén. A férfiakat szólásra invitálták, és szónoklatukban alkalmasságukat kellett bizonyítaniuk.

Apám volt a legidősebb közöttük, leszámítva a férfit, aki Philoktétészként mutatkozott be, amikor rá került a sor.

– Héraklész bajtársa – súgta egy mellettünk ülő férfi érthető áhítattal.

Héraklész volt a legnagyobb hősünk, Philoktétész pedig a legközelebbi társa, és az egyetlen, aki még élt. A haja ősz volt, vastag ujjai inasak, ami a nagy íjászokra jellemző kézügyességről tanúskodott. És valóban, nem sokkal később feltartott egy csiszolt tiszafából készült, oroszlánbőr markolatú íjat, a legnagyobbat, amelyet életemben láttam.

– Héraklész íja – jelentette ki Philoktétész –, amelyet halálakor adott nekem.

Mifelénk az íjat a gyávák fegyverének gúnyolták. Ám erről a darabról nem lehetett effélét állítani. Ennek a megfeszítése akkora erőt igényelt, ami minden jelenlévőt alázatossá tett.

Bemutatkozott a következő férfi, akinek a szeme úgy volt kifestve, akár egy nőé.

– Idomeneusz, Kréta királya. – A sovány férfinak derékig ért a haja, amikor felállt. Ritka vastárgyat hozott ajándékba, egy kétélű baltát. – Népem jelképe – mondta.

Mozdulatai azokra a táncosokra emlékeztettek, akiket anyám annyira kedvelt.

Következett Menelaosz, Atreusz fia, aki esetlen, behemót bátyja, Agamemnón mellett ült. Menelaosz haja élénkvörösen izzott, akár a tűzben kovácsolt vas. Teste izmos és vaskos volt, csupa életerő. Pazar ajándékkal érkezett, csodálatosan festett textíliával.

– Bár a hölgynek nincs szüksége díszítésre – tette hozzá mosolyogva.

Tetszett nekem ez a frappáns kis szónoklat. Azt kívántam, bárcsak én is tudnék valami hasonlóan elméset mondani. A teremben egyedül én nem töltöttem még be a húszéves kort, ráadásul istenek leszármazottja sem voltam. Talán csak Péleusz szőke hajú fiát lehetne ehhez a férfihoz mérni, gondoltam. De az apja őt nem hozta ide.

Egyik férfi követte a másikat, a sok név kavarogni kezdett a fejemben. Tekintetem elkalandozott az emelvény irányába, és csak most vettem észre a Tündareósz mellett ülő három elfátyolozott hölgyet. Szememet az arcukat takaró fehér anyagra szegeztem, hátha megpillantok egy részletet valamelyik mögötte rejtőző arcból. Apám azt akarta, hogy egyikük a feleségem legyen. A három pár karkötővel elegánsan díszített kéz nyugodtan pihent az ölükben. Az egyik nő magasabb volt a másik kettőnél. Egy rakoncátlan, göndör, fekete hajfürtöt véltem felfedezni a fátyla alatt. Helené szőke, emlékeztettem magam. Akkor hát nem ő az. Ismét a királyokra figyeltem.

– Üdvözöllek, Menoitiosz. – Apám nevének említése megrémisztett. Tündareósz ránk nézett. – Sajnálattal értesültem feleséged haláláról.
– A feleségem él, Tündareósz. A fiammal érkeztem ma, hogy megkérje a lányod kezét.
A nagy csendben letérdeltem. Megszédültem, ahogy a sok arc felém fordult.

– A fiad még nem férfi.
Tündareósz hangja távolról szólt, és kifejezéstelennek tűnt.

– Ez nem is szükséges. Én elég férfi vagyok mindkettőnk helyett.
Népünk kedvelte az efféle merész, hencegő tréfákat. Ezúttal azonban senki sem nevetett.
– Értem – felelte Tündareósz.
A kőpadló sértette a térdemet, de nem mozdultam. Hozzászoktam már a térdeléshez. Eddig még sosem örültem neki, hogy apám tróntermében oly sokat gyakorolhattam.

A nagy csendben ismét apám hangját hallottam.

– Mások bronzot és bort hoztak, olajat meg gyapjút. Én arannyal érkeztem, és ez elenyésző része csupán a sok kincsnek, amelyet raktáraimban őrzök.

Éreztem, amint kezem a csodálatos aranytálat markolja, ujjaim kitapogatták a történet szereplőit: Zeuszt, amint megjelenik a fényárból, a rémült hercegnőt és kettejük nászát.

– Lányom és én hálásak vagyunk e drága ajándékért, még ha számodra az oly értéktelen is.
A királyok zúgolódtak. Apám nem vett tudomást a megalázó helyzetről. Elpirultam.

– Helenét palotám királynőjévé tenném. Hiszen, mint tudod, feleségem nem alkalmas uralkodásra. Vagyonom túltesz minden itt jelen lévő ifjúén, és tetteim magukért beszélnek.

– Azt hittem, a fiad a kérő.
Az ismeretlen hang hallatán felkaptam a fejem. Ez a férfi eddig még nem szólt. Ő volt az utolsó a sorban, könnyedén ült a padon, göndörödő haja ragyogott a tűz fényénél. Érdes sebet vettem észre az egyik lábán, egy varratot, amely összefogta a sötétbarna húst a sarkától a térdéig, körbefonta a lábszárizmait, majd eltűnt az inge alatt. Biztosan kés vagy valami ahhoz hasonlatos szerszám szakíthatta fel a bőrt, gondoltam, de a heg olyan vékony volt, hogy nehezen lehetett elképzelni a durva erőszakot, amely okozhatta.

Apám feldühödött.

– Laertész fia, nem rémlik, hogy szólásra buzdítottalak volna.

A férfi mosolygott.

– Valóban nem buzdított senki. Én szakítottalak félbe. De nem kell tartanod a közbeszólásomtól. Nincs érdekeltségem a kérdésben. Csak megfigyelőként vagyok jelen.

Észrevettem, hogy az emelvényen ülő egyik fátyolos alak finoman megmozdul, és kissé oldalra fordul.

– Mégis hogy érti ezt? – kérdezte apám a jelenlévőktől a homlokát ráncolva. – Ha nem Helené miatt van itt, hát minek jött? Jobban tenné, ha visszatérne a szikláihoz meg a kecskéihez.

A férfi felvonta a szemöldökét, de egy szót sem szólt.
Tündareósz szelíden válaszolt.
– Ha valóban a fiad a kérő, ahogy állítod, mutatkozzon be.
Még én is értettem, hogy rajtam a sor.
– A nevem Patroklosz, Menoitiosz fia vagyok. – Vékony, magas hangom rekedtesen szólt a hosszú hallgatás után. – Helené kérőjeként vagyok itt. Apám király, és királyok sarja.

Nem volt több mondanivalóm. Apám nem készített fel, mivel nem számított rá, hogy Tündareósz felszólít. Felálltam, a tálat az ajándékkupachoz vittem, és úgy helyeztem el, hogy le ne essen. Ezután megfordultam, és visszatértem a padomhoz. Nem hoztam szégyent magamra, nem remegtem, nem botladoztam, és nem is beszéltem ostobaságokat. Arcom ennek ellenére lángolt a szégyentől. Tudtam jól, milyennek látnak a jelen lévő férfiak.

Ettől kezdve senki sem figyelt rám, következett a többi kérő. Az utánam térdre ereszkedő férfi hatalmas volt, kétszer olyan magas, mint az apám, és a válla is kétszer olyan széles. Mögötte két szolga állt, akik egy óriási pajzsot tartottak a kezükben. Úgy tűnt, mintha része volna a férfi öltözetének, bokájától egészen a koronájáig ért. Ilyesmit nem cipel egyszerű földi halandó. Nem díszítőelem volt csupán: karcolások és erőszak nyomai tanúskodtak a csatákról, amelyeket megjárt. Az óriás Aiaszként, Telamón fiaként mutatkozott be. Egyszerűen és röviden beszélt, Zeusz leszármazottjának nevezte magát, és elmondta, hogy figyelemre méltó méretei dédapja kitartó pártfogásának bizonyítékai. Ajándéka egy hajlékony fából készült, gyönyörűen megmunkált dárda volt. Kovácsolt hegye megcsillant a fáklyák fényében.
Végül sorra került a sebhelyes férfi.
– Nos, Laertész fia? – Tündareósz felé fordult a trónján. – Mi mondanivalója van mindezzel kapcsolatban egy megfigyelőnek, akinek nincsenek itt érdekeltségei?
A férfi hátradőlt.
– Azt szeretném tudni, hogyan akadályozod majd meg, hogy a vesztesek háborút indítsanak ellened vagy a szerencsés ifjú ellen, aki elnyeri Helené kezét. Legalább fél tucat férfit látok itt, akik készek egymás torkának ugrani.
– Látom, jól szórakozol.
A férfi vállat vont.
– Szórakoztatónak tartom a férfiak ostobaságát.
– Laertész fia becsmérel minket! – kiáltotta az óriás férfi, Aiasz, ökölbe szorított keze akkora volt, mint a fejem.
– Telamón fia, sohasem tennék ilyet.
– Akkor hát miről van szó, Odüsszeusz? Beszélj végre nyíltan! – szólt Tündareósz határozott hangon.
Odüsszeusz ismét vállat vont.
– Veszélyes játékot űzöl, hiába a kincs és a hírnév, amit általa nyersz. A jelen lévő férfiak egytől egyig kiválóak, és ezzel tisztában is vannak. Nem lesz könnyű félresöpörni őket.

– Ezt már négyszemközt is megosztottad velem.

Apám teste megfeszült. Összeesküvés. Nem az övé volt az egyetlen dühös arc a teremben.

– Igaz. De most felkínálok egy megoldást. – Üres kezét magasra tartotta. – Nem hoztam ajándékot, és nem akarom megkérni Helené kezét. Ahogy már elhangzott, a sziklák és a kecskék királya vagyok. A megoldásért cserébe azt a díjat kérem, amit négyszemközt már megneveztem neked.

– Áruld hát el a megoldást, és megkapod, amit kérsz.

Megint az a finom mozdulat az emelvényen. Az egyik nő keze vigyázva megrángatta társai ruháját.

– Íme. Úgy hiszem, Helenének kell döntenie. – Odüsszeusz egy kis szünetet tartott, hogy teret adjon a méltatlankodó zúgolódásnak. A nőknek nem volt beleszólásuk az efféle ügyekbe. – Így téged senki sem hibáztat majd. De itt és most kell választania, hogy később ne mondhassák, te adtál neki tanácsot, vagy te utasítottad. És – folytatta Odüsszeusz, mutatóujját a magasba tartva – mielőtt választana, a jelen lévő férfiaknak esküt kell tenniük, hogy tiszteletben tartják Helené választását, és megvédik a férjét azoktól, akik el akarnák őt venni tőle.

Éreztem, ahogy a nyugtalanság szétárad a teremben. Esküt? Méghozzá egy olyan szokatlan ügyben, amelyben egy nő választja meg a saját férjét? A férfiak bizalmatlanok voltak.

– Rendben. – Tündareósz kifejezéstelen arccal fordult a lefátyolozott nők felé.
– Helené, elfogadod a javaslatot?
Helené halk, elbűvölő hangja a terem minden szegletébe eljutott.
– Elfogadom.

Mindössze ennyit szólt, de éreztem, hogy a jelenlévők mind megremegnek körülöttem. Még gyermekként is érzékeltem, mi történik, és csodáltam a nőt, aki még lefátyolozva is lázba hozott egy egész teremnyi férfit.

Mindnyájunknak eszébe jutott a szóbeszéd, miszerint Helené bőre aranyszínűn csillog, szeme sötét és ragyogó, akár a sima obszidián, amelyet az olíváért kapunk cserébe. Ebben a pillanatban ez a nő felért a terem közepén felhalmozott összes kinccsel, sőt még annál is többel. Az életünket adtuk volna érte.

Tündareósz bólintott.
– Akkor kijelentem, hogy úgy lesz, ahogy mondod. Azok, akik esküt kívánnak tenni, most tegyék meg.

Hallottam, amint egyesek méltatlankodva morgolódnak, de senki sem távozott. Helené hangja és a fátyla, amely finom leheletétől lágyan lengett az arca előtt, mindnyájunkat foglyul ejtett.

Papot hívattak, aki fehér kecskét vezetett az oltárhoz. Zárt térben a kecske jobb választás volt, mint a bika, mivel a testes állat elvágott torkából a vér szétspriccel és szétfolyik a kőpadlón, nagy kárt okozva. A kecske könnyedén múlt ki, vérét összekeverték a tűzből kiszedett ciprusfahamuval. A néma teremben hallani lehetett sziszegését a tálban.

– Te leszel az első – mutatott Tündareósz Odüsszeuszra.
Még egy kilencéves is értette, miért volt ez így helyénvaló. Odüsszeusz már eddig is jóval eszesebbnek bizonyult a többieknél. Ingatag szövetségeseinkre csak akkor lehetett bizton számítani, ha egyetlen férfi sem kap jóval nagyobb hatalmat másoknál. Láttam, ahogy a teremben lévő királyok önelégülten mosolyognak. Odüsszeusz nem menekülhet a saját maga állította csapda elől.

Odüsszeusz válaszul halovány mosolyra húzta a száját.
– Természetesen. Örömmel teszem.