Ókori hősök | Madeline Miller: Akhilleusz dala

Posted on 2021. szeptember 29. szerda Szerző:

0


kistibi |

Kevéssé hihető, de igaz: az Akhilleusz dala Madeline Miller első könyve. Oly szépségesen mesél, hogy az olvasó profi, öreg rókát képzel a sorok mögé. Ehelyett egy gyönyörű, fiatal nő mosolyog ránk a borító belső oldaláról, aki ezért a regényért Orange-díjat kapott. Ez a díj az Egyesült Királyság egyik legjelentősebb irodalmi díja, amit bármilyen nemzetiségű író kaphat, egyetlen feltétel, hogy a mű angolul íródjon. Hogy a siker még nagyobb legyen, mintegy huszonöt nyelvre fordították le. Csak néhány egzotikusabbat említek: mandarin kínai, japán, arab, török. Természetesen a bölcső sem maradhat ki: megjelent görögül is.

Az Akhilleusz dala pontosan követi az Íliász cselekményét: a történet tehát közismert. És éppen ezért a szokásosnál is nagyobb hangsúly helyeződik az elbeszélés mikéntjére, ki mesél, miért ő, miért úgy, és egyáltalán: miért kell újra elmesélni egy háromezer éves történetet. És végül is: honnan származik egy ilyen ötlet?

Madeline Miller egy interjújában arról mesél, hogy mennyi mindenben segítette őt az, hogy Shakespeare-t tanított és rendezett. Történetmesélés, karakterek kibontása, nyelvi stílus…A Troilus és Cressidát középiskolásokkal alkalmazta színpadra. Itt vetődött fel benne az a gondolat, hogy ő is elmondhatja egy műben azt, amit gondol erről a történetről. De miért Patroklosz a narrátor? A darab rendezése közben meg kellett találni a magyarázatát annak a kérdésnek, hogy mi rejt Patroklosz egyénisége, mi az a titok, hogy a halála lelkileg megsemmisíti a hatalmas hőst, a szinte emberfeletti Akhilleuszt. Így vált a Troilus és Cressida rendezői elemzése a regény egyik alapötletévé. Ha valaki, akár amatőr színjátszóként végigcsinálta, végigélte egy előadás születését, az tudja, mennyi minden épül be egy karakterbe a próbafolyamat végére.

Patroklosz Menoitosz király fia. A regénybeli történet szerint nem igazán teljesíti apja álmait, vézna, visszahúzódó, gátlásos fiú. Véletlen megöl egy nemes ifjút, hazudni sem hajlandó, ezért száműzik. Péleusz király udvarába kerül, itt találkozik Akhilleusszal. Akhilleuszt ifjak hada veszi körül, közülük kellene kísérőt választania:

– Akhilleusz, sok éven át ajánlottam neked kísérőt, de te mindet elutasítottad. Miért éppen ezt a fiút választod?
Ezt a kérdést én is feltehettem volna. Semmim sem volt, amit felajánlhattam volna a hercegnek. Akkor hát miért éppen velem jótékonykodik? Péleusz és én a válaszra vártunk.
– Mert meglepő. (…)
– Ezt a fiút száműzték otthonából, a hírneve bemocskolódott. Így a tiédet sem öregbíti majd.
– Nincs is rá szükség – felelte Akhilleusz.

Így kezdődik egy barátság, mely később szerelemmé válik. Miller így beszél oldalán  erről a kapcsolatról. „A hőseim közötti szerelem ötletét Platóntól kölcsönöztem. Sok római és görög szerző tekintette kettejük kapcsolatát barátságon túlinak, ez akkoriban elfogadott és közismert értelmezés volt. Még töredékünk is van Aiszkhülosz egy elveszett tragédiájából, melyben Akhilleusz és Patroklosz között eső gyakori csókokról van szó. Csak remélni merem, hogy a jelen kultúrája kész ezt befogadni. Nem szándékosan szántam rá magam egy »meleg« szerelmi történet elmesélésére. Ez a történet meghaladja a műnemet és az időt, és ebben rejlik a válasz a miértekre. A két szereplő egymás iránt érzett szeretete a körülöttük lévő borzalmak ellenére az a fajta kapcsolatot modellezi, amelyre mindannyian törekszünk.”

Miller elvetette Akhilleusz sebezhetetlenségének mítoszát, mely szerint a Sztüxbe (Styx) mártották bokájánál fogva. „Az isteni vér minden isteni gyermekben másképp csörgedezik. Orpheusz hangjára a fák könnyezni kezdtek, Héraklész egyetlen csapással le tudott teríteni egy embert. Akhilleusz csodaképessége a gyorsasága volt. Amikor hozzáfogott az első gyakorlatokhoz, olyan sebesen forgatta a dárdát, hogy képtelen voltam követni a szememmel.”

A regény szépségének és sikerének titka egyrészt a stílus gyönyörűségében, másrészt a tartalom érzékenységében rejlik. Hiszen olvasóként sem lehet nem elfogadni egy olyan vallomást, amilyet Patroklosz tesz: „Rájöttem, mennyire megváltoztam. Többé nem érdekelt, ha nem én győztem, amikor versenyeztünk, vagy amikor kiúsztunk a sziklákhoz, nem törődtem vele, ha veszítettem dárdahajításban vagy kavicsdobálásban. Ki szégyellné magát, amikor egy ilyen gyönyörűség ellen veszít? Elég volt nekem, hogy láttam őt nyerni, hogy láttam a sarkát megvillanni a homokban, vagy a vállát kiemelkedni, majd ismét lebukni, miközben átszelte a sós tengervizet. Nem vágytam többre.”

De nem csak Patrokloszt elemzi nagyon pontosan és érzékenyen az író. Az Akhilleusz történetek egyik fontos és idegennek ható eleme, amikor Thetisz Szkürosz szigetére viszi Akhilleuszt, és ott nőnek öltöztetve rejti el. (Más mítoszváltozat szerint apja küldi oda.) Miller így indokol:

Persze. Magamtól nem tettem volna ilyesmit – felelte egy grimasz kíséretében, majd megrángatta a még mindig nőies fürtökbe rendezett haját. Kissé feszélyezte ugyan ez a külső, de nem érzett bénító szégyent, ahogy más fiúk tették volna. Nem félt attól, hogy nevetségessé válik, hiszen sohasem esett meg vele.”

Torokszorító úgy olvasni egy történetet, hogy közben tudod; ezek a nagyon szerethető alakok a regény végén szörnyű halált halnak. Azért is tragikus ez a sors, mert nem csak mi, olvasók tudjuk ezt, tudja Akhilleusz is. Csak Patroklosz nem ismeri saját halálának idejét, de azt tudja: ha Akhilleusz nem térhet haza Trója partjairól, akkor ő sem fog. Bhísma alakja jut eszembe a Mahábháratából, aki jutalmul kapta az istenektől, hogy addig élhet amíg akar, ő választhatja meg halála pillanatát. Biztos, hogy jutalom ez?

Akhilleusz saját maga választja ezt a sorsot. De igaz választás az, ami csak két elágazást engedélyez? Vagy öregen, elfeledve, vagy fiatalon, dicsősége teljében halhat meg. Miller még tovább finomítja a mítosz durván megmunkált felületét:

„ – Miféle jóslat? – kérdezte Akhilleusz lassan. – Eszerint ha nem jössz velünk Trójába, akkor isteni részed fokozatosan elsorvad, kihasználatlanul. Az erőd egyre inkább elhagy, és a legjobb esetben is csak olyan leszel, mint Lükomédész, aki csak a lányairól híres, és egy elfeledett szigeten sínylődik. (…) Miután meghal, az emberek azt kérdezik majd: Kicsoda?
A szavak betöltötték a szobát, és a levegő hirtelen olyan ritka lett, hogy lélegezni sem bírtunk. Odüsszeusz rettenetes életet vázolt fel előttünk.”

Itt mutatkozik meg, Miller milyen eleganciával, empátiával kezeli hőseit. Akhilleusz döntése Patroklosz sorsává válik. És nincs benne semmi túlzás, semmi fölösleges indulat.

„– Velem jössz? – kérdezte. A szerelem és a bánat soha véget nem érő fájdalma. Talán egy másik életben visszautasítottam volna, sikítva téptem volna ki a hajamat, és hagytam volna, hogy egyedül nézzen szembe a saját döntésével. De nem ebben az életben. Ő hajóra száll Trója felé, és én még a halálba is követem.
– Igen – suttogtam. – Igen. (…) Visszafeküdtem és próbáltam nem a múló időre gondolni. Tegnap még a világ minden ideje a rendelkezésünkre állt. Most pedig minden pillanat olyan volt, akár egy elhullajtott vércsepp.”

És amikor Trójába vezet bennünket a történet fonala, ott sem az akció és a háborús jelenetek lesznek a legfontosabbak. Itt, a halál közelében érthetjük meg igazán Akhilleusz jellemének szilárdságát és Patroklosz emberi nagyságát.

Sok elemző gőgnek ítéli azt, amikor Akhilleusz megtagadja a harcot, mert Agamemnón elveszi tőle Briszéiszt, a rabnőjét. Akhilleusz ezt úgy értelmezi, hogy folt esett a becsületén, a hírnevén. És neki nincsen más kincse. Ezért vállalja a rövid életet, ezért néz szembe a biztos halállal, mert jutalmul ezt kéri – és Agamemnón ebbe rondít bele. Miller ezt emeli ki, így teszi érthetővé Akhilleusz magatartását. Ami itt következik, számomra a regény legzseniálisabb eleme. Patroklosz azért vállalja a harcot, mert a görögök hangulata kezd megfordulni, és már nem Akhilleusz igazságát, hanem a gőgjét látják. Patroklosz a regényben nem jó fegyverforgató. Mégis fegyvert ragad Akhilleusz hírnevének megóvásáért, és holtan marad a csatatéren. Mindent odaadott szerelmének. Innentől kezdve nincs megállás. Akhilleusz tudja ugyan, ha megöli Hektórt, ő is meghal hamarosan, de már semmi nem érdekli, csak a bosszú.

Madeline Miller azt mondja, hogy Homérosz nagyrészt azt meséli el, hogy mit csinálnak hősei, de azt nem igazán, hogy miért. És ezt a hiányt használja ki az újrateremtésre. A már ismert történet tárult elénk, de izgalmasabban, fájdalmasabban…

A kötetet Szigeti Judit kiváló fordításában olvashattuk.

Madeline Miller

Madeline Miller: Akhilleusz dala
Fordította: Szigeti Judit
General Press Kiadó, Budapest, 2021
392 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 3990 Ft,
e-könyv változat 3499 Ft
ISBN 978 963 4524175 (papír)
ISBN 978 963 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A fiatal Patroklosz királyok sarja, mégis száműzik otthonából, amikor akaratlanul egy fiú halálát okozza. Az ifjú a híres-neves hős, Péleusz király udvarába kerül, ahol együtt nevelkedik a király fiával, Akhilleusszal. Az aranyszőke hajú herceg már gyermekként is erős, gyors és vonzó – ellenállhatatlan mindazok számára, akik találkoznak vele. Arra rendeltetett, hogy egy napon ő legyen a legkiválóbb görög.
Patroklosz és Akhilleusz nem is különbözhetne jobban egymástól, mégis különleges, eltéphetetlen kötelék szövődik közöttük. Amikor Párisz, a trójai királyfi elrabolja a gyönyörű Helenét Spártából, Hellász minden hősét harcba szólítják a trójaiak ellen. Akhilleusz nem tud ellenállni az istenek által neki ígért dicsőség és hírnév csábításának, így csatlakozik a görög seregekhez. Patroklosz pedig félelem és a barátja iránt érzett szeretet között őrlődve követi őt Trója falai alá, noha tudja, a sors szörnyű áldozatot követel majd mindkettőjüktől…