Szunyogh Szabolcs: Szerelmes istennők (részlet)

Posted on 2022. február 21. hétfő Szerző:

0


Inanna, sumér istennő

Esteledett Urukban. Egy vándormuzsikus ült a város kapujában, húros hangszert tartott a kezében. Lazúrkövekkel, kagylókkal díszítette a hangdobozát, aranyból vert bikafejet illesztett az elejére. Pengette a mélyhangú húrokat, és a köréje gyűlt embereknek szívesen énekelt.

„Alkonyatkor felkel az égre Inanna istennő csillaga, tündöklő fénybe vonja az eget – énekelte a dalnok. – Ilyenkor szépítik magukat a nők, hogy Inanna láttukra mosolyra fakadjon. A jármukból az ökrök Inanna felé fordítják fejük, aklukba verődve a juhok feléje kavarják a port, az útján járó pásztor a karavánt őhozzá igazítja. Minden élőlény, a halak az óceánban, madarak az égen, a távoli erdők és puszták vadjai, sőt, még a gyümölcsöskertek, az ágyások, a zöldellő nád is térdet hajt Inannának. Az asszonyok sört töltenek a férfiaknak, a férfiak sört töltenek az asszonyoknak. A férfiak és az asszonyok összeölelkeznek, körtáncot lejtenek Inannának. A legény szíve mátkájához kívánkozik. A leány szíve mátkájához kívánkozik, ha felragyog Innanna kegyes csillaga, az ég ékessége. Olyan ő, ha előlép alkonyatkor, mint a holdfény, és olyan ő, ha előlép pirkadatkor, mint a napsugár. Nappal hozzá gyűlnek a sumérek, odagyűlnek Inanna asszonyházába, mert ő a gonosztevőt ítélettel sújtja, a benne lévő rosszat kiirtja, az egyenesre azonban igaz szemmel tekint, jó sorsot szab neki.”

Amikor feljött a fényes Hold, amikor már nem énekelt a vándordalnok, amikor elcsendesedett a város, amikor már házukba tértek az emberek és az állatok is némán kérődztek a karámban, a fiatal Inanna istennő végigsétált az utcákon. Lépkedett, egyik lábát a másik elé helyezte, nézte a tündöklő égboltot, nézte az alvó várost és akkor valaki átölelte őt.

– Ki vagy te? – lepődött meg az istennő. – Miképp mertél engem megérinteni, átölelni, halandó ember?

– Dumuzi vagyok, a pásztor – felelte a férfi. – Egyszer láttalak téged. Azóta nem figyelek az állatokra, nem ügyelek se a birkákra, se a barmokra! Még a sípomon sem fújok édesbús dalokat, hogy a lányok hozzám szegődjenek, mert csak te jársz a fejemben, minden gondolatom körülötted forog!

– És most mit akarsz? – tette csípőre a kezét Inanna. – Beszélgessek veled a forró estében, amikor szél motoz a pálmafák levelei között? Mit mondjak a bátyámnak, miért nem térek haza idejében?

– Ha valaki kérdi, merre jártál, mondd ezt: barátnőmmel találkoztam az utcán, énekszóban, táncban gyönyörködtünk, hallgattuk a dal édes dallamát, örömünkben elrepült a nap! És gyere velem, Inanna! Látod, ragyog a holdfény, töltsük a kedvünk! Ágyat vetek neked, fénylőt, édeset, fejedelmit!

– Tudod te, ki vagyok én? – kérdezte Inanna. – Apám az eget nekem adta, a földet nekem adta, én istennő vagyok! Mit gondolsz, mérhető-e hozzám bárki? Apám az uralmat nekem adta, az úrnői hatalmat nekem adta, a háborút nekem adta, a csatát nekem adta, az orkánt nekem adta, a forgószelet nekem adta. Az eget korona gyanánt illesztette fejemre, a földet saru gyanánt húzta lábamra, a fénylő köntöst testemre kerítette, a fénylő pálcát kezembe tette. Enyém az ég, enyém a föld, mérhető hozzám bárki? Akár ember, akár isten? Ha rátámadok egy városra, az többé nem emeli égre a fejét. Remegnek színem előtt a fejedelmek! Ki bújhat el pillantásom elől? Lobogó tűz vagyok, kiolthatatlanul lángolok, Én, az úrnő! Még mindig azt kívánod, öleljelek át, térjek be a házadba, feküdjek le az ágyadra?

– Tudom, ki vagy te – válaszolta a magas Dumuzi, a pásztor, akinek a termete egy datolyapálmára emlékeztette Inannát. – Jobban tudom, mint te magad! Olyan vagy te, mint a nap déli tündöklése, mint az őzsuta a hegyekben, mint az ég esője, mint az ivóvíz a magnak, vagy mint a gazdag aratás! Hasonlítasz te a tavaszi gyümölcsre, amelyik Niszán havában terem, az árkában a bőség vizét sodró csatornára, az édes datolyára, az érett datolyára! Drága szép karneol és topáz díszíti a karodat, ón karperec, bronzarany gyűrű díszíti a kezedet. Alabástrom szobor vagy te, amelyik lazúrkő talapzaton áll, de eleven a tested, szépséged bűvös bájjal sugárzik. Kezed, arcod, tested puhán simul a kezembe. Ölelj meg engem, Inanna.

Inanna hallgatta a fiút, hallgatta és szép lassan a keze, az arca, a test puhán belesimult Dumuzi ölelésébe.

A Hold egyre magasabbra emelkedett az égen, a csillagok, a sok szépen kifényesített ezüst gomb, ragyogva hunyorogtak az éjszakai égen, és meleg szél motozott a pálmafák között.

*

– Át meg átjártam a házat az éjjel – mondta Utu, Inanna bátyja – és nem találtalak sehol! Merre jártál, kishúgom? Talán barátnőiddel múlattad az időt, énekszóban, táncban gyönyörködtetek, a dal édes dallamát hallgattátok, így repült el a nap?

– Nem bátyám, nem a barátnőimmel mulattam az időt. Nem énekszóban, táncban gyönyörködtünk, nem a dal édes dallamát hallgattuk, de édes örömünkben elrepült a nap!

– Elárulod hát végre, miért találtam az éjjel üresen a fekhelyedet?

Inanna egy nagyot lélegzett.

– Nos tehát, hallgasd, bátyám, hol jártam az éjjel, miért találtad üresen a fekhelyemet! Sétáltam az utcán, meleg szél motozott a pálmafák ágai között, amikor rám talált szerelmem, magához vont engem ő, a férfi. Szép szavakat szólt hozzám, átölelt a kezével, megcsókolt a szájával. A szerelmem a házába vitt engemet, az ágyára fektetett engemet, mézédes csókjával érintette a számat, és aztán eggyé váltunk mi ketten. Egy test lettünk és egy lélek.

– Miként a kos a jerkével, miként a bika a tehénnel, miként a ló a kancával, miként a kankutya a szukával, úgy bánt veled ez egyszer az a férfi?

– Igen, fivérem! Miként a kos a jerkével, miként a bika a tehénnel, miként a ló a kancával, miként a kankutya a szukával, úgy bánt velem az a férfi, de nem egyszer! És nem kétszer! Szerelmem, a drága arcú, újra meg újra megtette velem! Elgyengülve, erőtlenül keltem fel az öleléséből, a földről remegve álltam talpra, de a szerelmem még utánam nyúlt mohón, az én erős Bikám ismét végig csókolt engem, megölelt engem újra!

Utu, a testvér megértette, Inanna szeretőt talált. Dumuzit, a pásztort találta meg, akinek a termete sudár, mint a datolyafa, ereje hatalmas, mint a bikáé, arca kedves, mint a felkelő nap és a dala olyan édes, mint a csurranó méz.

Amikor Utu kiment a ház elé, éppen ott álldogált Dumuzi, a pásztor.

– Mit keresel te itt? – kérdezte Utu. – Te vagy-e az a férfi, aki az éjjel a húgommal, Innannával hált?

– Én vagyok az a férfi – felelte Dumuzi – , aki éjjel a húgoddal, Inannával hált. Szólíts engemet rokonnak ezentúl.

Utu, a szépséges ifjú Inanna bátyja egy darabig erős bronzkardja markolatát szorongatta, ide-osa forgatta a szablyát, aztán nagysokára elengedte a fegyvert és kinyújtotta a kezét.

– Nos hát – felelte Utu – , ha így áll a dolog, gyere be a házba, rokon.

Dumuzi bement a házba. Inannát csiszolt ezüst tükre előtt találta, amint a haját fésülgette. Ez nem ment neki könnyen, mert Inanna sűrű, hullámos, fekete haja makrancosan ellenállt a csontból faragott fésűnek.

– Nézd, hajnalban kimentem a kertbe, hogy illatos levendulát szedjek neked – ölelte meg Inannát Dumuzi. – Levendulát hoztam neked! Ha a ruhád közé teszed, a köntösödet elkerülik a bogarak. Ha a csuklódra kötöd, téged magadat elkerül minden betegség. Ha vízbe szórod, és megfürdesz a dézsában, illatossá válsz, mint a mezők lilioma! Hajad pedig kisimul, puhán göndörödik és könnyen megfésülheted.

– Jöjj hát, kedvesem! – felelte Inanna. – Szórd a dézsa vízébe a levendulát!

Szunyogh Szabolcs (Fotó Gergely Bea)

Dumuzi vizet töltött, levendulát hintett a dézsába, aztán levette Inannáról a fehér köntösét és Inanna megfürdött előtte. Amikor kilépett a vízből, haja ragyogott, mint a Hold, bőre ragyogott, mint a Nap. Hogy Inanna szeme miképp ragyogott, amikor Dumuzira nézett, azt nem lehet elmondani, mert nincs szó arra, miképp ragyog egy szerelmes lány tekintete, ha a szeretőjére néz. Sem a csillagok, a Hold, sem a Nap nem olyan szépséges, mint az a lány, aki arra készül, hogy átölelje a szerelmét.

Szunyogh Szabolcs: Szerelmes istennők 
Noran Libro Kiadó, Budapest, 2021
324 oldal, teljes bolti ár 3600 Ft