Helga Flatland: Egy modern család (részlet)

Posted on 2022. február 14. hétfő Szerző:

0


Liv – 1. fejezet

Az Alpok csúcsai úgy bukkannak elő a Közép-Európát borító sűrű felhőtakaróból, mint cápafogak egy állandóan harapásra nyitott szájban. A hegycsúcsok különböző irányokba nyomják a szelet, minden oldalról beletépnek a repülő testébe, mi pedig annyira kicsik vagyunk, ahogy itt ülünk. Előttem a fejek a széllökések ritmusában bólogatnak. Arra gondolok, hogy az alattunk elterülő tájon élő lakosság több mint fele szerint a szülők verhetik a gyereküket. Pillantásommal a saját gyerekeimet keresem, de nem látszanak ki a négy sorral előttem lévő üléstámlák mögül. Mellettük Olaf fejét félig a kabin falának, félig az ülésnek dönti. Előtte Ellen, és a rések között látom, hogy anya Ellen vállára hajtja a fejét és alszik. Apa jön felém a folyosón, új Bose fejhallgatója a nyaka körül, a vécére is bevitte vajon? Hirtelen elérzékenyülök és rámosolygok, de nem lát. Leül Håkon mellé, csak arcának egy részét látom, a magas arccsontokat, az orra hegyét, ami kissé kékes az előtte lévő monitor fényében.

Akárkik lehetnének. Akárkik lehetnénk.

Rómában esik az eső. Mindenki felkészült erre, már három hete minden nap megnézzük az időjárás-jelentést, megbeszéltük telefonon, üzenetben és a Facebook-csoportban, hogy nem számít, április van, és kiszámíthatatlan az időjárás, és egyébként is mindenképpen melegebb lesz, mint Norvégiában, és nem az időjárás miatt jövünk – de a tavaszi napsütés és a közel húszfokos meleg az oslói reptéren észrevehetően kellemesebb volt, mint a tizenhárom fok és eső a Fiumicinón. Lehet, hogy a korai lelkesedés miatt, de az izgalom és jóakarat, amivel a Gardemoen reptérre érkeztünk, megfogyatkozott a repülőút alatt; az első szakaszt teljesítettük, mindenki leeresztett egy kicsit.

Már itt, a reptéren tolakodónak érzem a többiek jelenlétét, próbálom elkapni Olaf tekintetét és meggyőződni arról, hogy ő is ugyanazt érzi; Róma és minden körülötte, minden, ami ide tartozik, az csak a mienk. Most máshogy megyek át az érkezési csarnokon, nem úgy eresztem ki a levegőt, mint amikor Olaf és én egyedül vagyunk itt, nem érzem azt a reszkető örömöt. De Olaf azzal van elfoglalva, hogy vonatjegyet vegyen mindenkinek, és engem bosszant saját hálátlanságom, önteltségem. Kompenzálok, felemelem Heddát, puszit adok az orrára, és megkérdezem, hogy megijedt-e a rázkódásoktól. Fészkelődik a szorításomban, biztos felpörgött a sok keksz és csoki miatt, amit Olafnak csak végszükség esetén szabadott volna odaadni neki.

Két napot töltünk Rómában, mielőtt továbbmegyünk Olaf öccsének házába egy tengerparti faluba. Két nap túl kevés és túl sok, erre gondolok, ahogy nézem saját kis családomat – amit Olaffal közösen teremtettünk – és a családot, amiből jövök.

Apa négy nap múlva lesz hetvenéves. Tavaly a születésnapi vacsorán megkocogtatta a poharat, és bejelentette, hogy a következő évi születésnapi ajándéka saját magának és az egész családnak az lesz, hogy befizet mindannyiunkat egy utazásra. Bárhova, mondta hangosan. Az akkor négyéves Hedda felé fordult, és hozzátette: lehet, hogy egészen Afrikáig utazunk!

Maga az ötlet, ahogy az egészet előadta, és a hatvankilencedik születésnapját megelőző hónapok túlfűtött hangulata annyira nem volt rá jellemző, hogy utána Ellen naponta küldött át listákat az agydaganat tüneteiről. Olaf azt mondta, biztosan csak arra reagál így, hogy nemsokára betölti a hetvenet, de Ellen és én ellenkeztünk: ő nem az a fajta, akit a saját kora zavar, mindig kifigurázta azokat, akik úgymond válságot éltek meg a születésnapjukkor – akik féktelen viselkedéssel kompenzáltak, ez csak kifogás, mondta, hogy kielégíthessék az igényeiket. Apa egyébként sem tűnt betegnek vagy válságban lévőnek, és az aggodalmunkat legyűrte az ajándék nyaralás csábítása, így Ellen és én végül nem foglalkoztunk ezzel tovább.

Talán húsz éve már, hogy nem voltunk együtt nyaralni, azóta, amikor a „család” fogalmába még csak Ellen, Håkon, én és apa meg anya tartoztunk. Előfordult, hogy átfedéseket terveztünk a nyaraló beosztásánál, hogy anya és apa, Håkon és talán Ellen néhány nappal tovább maradtak, mielőtt Olaf, én és a gyerekek átvettük a házat, de egy ilyen út – egy ilyen „na most együtt utazunk” út – nem volt azóta, amióta korai húszas éveim valamelyikében együtt ültünk Ellennel és Håkonnal egy bérelt kocsi hátsó ülésén Provence-ban.

Nem emlékszem, hogy olyan idegennek éreztem volna magunkat akkor, mint most. Az eltávolodás Oslótól, a tåseni háztól, a megszokott keretektől, a beszélgetéseinkben és találkozásainkban ismétlődő mintáktól, az asztalnál kialakult ülésrendtől megváltoztatja a dinamikát. Most senki nem tudja, hogyan viselkedjen, mihez igazodjon, milyen szerepet töltsön be. Lehet, hogy ebbe az is belejátszik, hogy három felnőtt gyerek vagyunk, akik a szüleikkel nyaralnak.

Az afrikai ötletet – Heddát kivéve – mindenki gyorsan elvetette, és végül Olaf javasolta, hogy jöjjünk Olaszországba, ahol megkaphatjuk az öccse nyaralóját. Olaf senkinek sem szeret tartozni, és a gondolat, hogy apa fizeti az utat neki és a gyerekeknek, hamar elviselhetetlen lett számára. Nem ajánlhatsz fel pénzt, mondtam neki, az olyan leereszkedő lenne. Végül abban egyeztünk meg, hogy apa fizeti a repülőjegyeket és a római szállodát, a nyaralás többi részét pedig Olaf öccse házában töltjük ingyen.

Túl nagyok vagyunk Olaszországhoz. Magasak, fehérek és szőkék, alig férünk el az asztal körül az étteremben. A bútorokat és a berendezést a kicsi, kecses olaszokhoz igazították, nem apa vagy Håkon 195 centiméteréhez, nem ilyen hosszú karokhoz és lábakhoz, nem hozzánk. Bepréseljük magunkat a székekre, könyökök és térdek, túl sok egymáshoz ütköző végtag. Ellen és Håkon vitatkoznak az ülésrenden, hirtelen tinédzserek megint; emlékszem, hogy az autó hátsó ülésén megjelöltük az párnák szélét, az volt a határ – azon még a kabát csücskének sem szabadott átlógnia. Még a körülöttünk lévő levegőburok határát is a párna széle jelezte. Håkon csak hároméves volt akkor, de nővérei és a határvonalak, amelyek mellett felnőtt, a kocsiban, a sátorban, az étkezőasztalnál és általában az életben – ezek jelentették a szabályokat számára.

Helga Flatland

Egy olasz család ül mellettünk, többen vannak, mint mi, és kisebb asztal körül ülnek, szép sorjában eszik a fogásokat, ahogy Olaf és én is próbáltuk, amikor először voltunk Rómában. Azt mondtuk a pincérnek, hogy pontosan azt kérjük, amit a mellettünk ülő család. Már többször megfigyeltem ezeket a nagy olasz családokat, ahogy minden este letelepednek és több órán át esznek, gyerekekkel, nagyszülőkkel, nagyhangúan és gesztikulálva, mint a filmekben, és ilyenkor mindig hiányzott a családom, bár már akkor megértettem, hogy mi akkor sem lennénk olyanok, ha itt lennének. Most itt vannak. Itt ülünk az asztal körül: anya, apa, Ellen, a barátja, Simen, Agnar és Hedda, Olaf és én és Håkon.

Fordította: Medgyesi Ágota

Helga Flatland: Egy modern család
Prae Kiadó, Budapest, 2021
256 oldal, teljes bolti ár 3790 Ft