Mai Jia: A szél hangja (részlet)

Posted on 2022. január 16. vasárnap Szerző:

0


I. KELETI SZÉL | Első fejezet

~ 1 ~

Történetünk 1941-ben játszódik, mikor nyárba fordult a tavasz, a japán megszállás idején. A helyszín Kína, a Jang-cétől délre található híres város, Hangzhou, a Nyugati-tó partja.

Az előző évszázad harmincas-negyvenes éveiben Hangzhou városa még ötödakkora sem volt, mint manapság, de a város lelke, a Nyugati-tó nem volt kisebb, a tónál és a környékén található természeti szépségekből és nagy hírű műemlékekből sem volt kevesebb. Ott volt Su Dongpo töltése, Bai Juyi töltése, a Törött híd, a Halhatatlan néző híd, a Brokát öv híd, a Jáde öv híd, a Kötött hullámok hídja, a Három holdtükröző medence, a Csendes tavon őszi hold, a Ruan Gong-szigetecske, a Tószíve pavilon, a Xiling híd, utóbbi hídfőjénél Su Xiaoxiao sírja, a Qingpo kapu melletti Füzek között éneklő sárgarigók, a Qian királyok temploma, a Gushanon található Xiling Pecsét Társaság, Qiu Jin sírja, a Daruengedő pavilon, a Louwailou és a Tianwaitian éttermek, illetve a tó környéki hegyek között rejtőző Fehér felhő zárda, a Bazsarózsa pavilon, a Tiszta együttérzés templom, a Guanyin-barlang, a Baochu-pagoda, a Shuangling-pavilon, Yue Fei tábornok temploma, a Shuangling-barlang, a Xixia-barlang és a többi, vagyis minden, amiről beszélni szoktunk: a hegyek, a medencék, a töltések, a pagodák, a templomok, a hidak, a patakok és a folyócskák már mind megvoltak, és a japán ördögök sem pusztították el őket.

Pedig 1937 augusztusában a japánok nem kevés robbanószerkezetet dobtak le Hangzhou városára. Azt mondják, hogy a Qiantang folyóból manapság is folyamatosan kerülnek elő fel nem robbant bombák, még a gyártók jelzései is kiolvashatók rajtuk. Úgy potyogtak a bombák a levegőből, mint a holttestek, és bizony még azok is halálra rémítették az embereket, amelyek nem robbantak fel, de azért a többségük felrobbant. Remegett az ég, rázkódott a föld, szakadékok nyíltak, meg sem lehetett számolni a halott és sebesült embereket, állatokat. Hangzhou népe elmenekült. A Nyugati-tó és a környék természeti szépségei is elmenekültek volna, ha tehetik, de persze képtelenek voltak erre, így rábízták magukat a sorsra.

Ám a Nyugati-tó hihetetlen szerencsével vészelte át a történteket. Több száz repülőgép bombázta a várost tucatnyi alkalommal, eltörölve a föld színéről Hangzhou-t, és mintha az istenek avatkoztak volna közbe, csak a Nyugati-tó maradt meg, méghozzá döbbenetes módon igazi veszteségek nélkül. A tó környékének híres emlékei is részesültek ebben az áldásban, átvészelték a hatalmas csapást. Egyedül Yue Fei tábornok valamivel távolabb fekvő templomára nem tudott már ügyelni a gondviselés, ezért az épületegyüttes elszenvedett néhány bombát.

Ha valaki akkoriban kilépett Yue Fei tábornok templomából és a Baochu-pagoda felé fordult, ott, ahol ma a Beishan út húzódik, egy sor pompás udvarházat láthatott, gazdag, hatalmas emberek otthonait. A gazdagok és hatalmasok mindig is tájékozottabbak voltak az átlagembereknél, ezért még jóval azelőtt, hogy a japánok bombázni kezdtek, mindannyian elmenekültek. Aztán megalakult a japán bábkormány, a városba visszatért a nyugalom, és a gazdagok abban a pillanatban visszajöttek. Ha pedig az urak esetleg nem jöttek, megjelentek a szolgák, vigyáztak a gazdájuk vagyonára, nehogy a japánok új bábkormányának hadserege rátegye a kezét.

Az említett ingatlanok közül az egyik a hegynek háttal a tóra nézett. Qiunak hívták a gazdáját – valaha bűnöző volt, akinek a háború zűrzavarában sikerült maga mögött hagynia törvénytelen múltját. Házat építtetett egy telken, amely hamarosan messze földön híres lett, és a Qiu-birtok nevet kapta. Talán túlságosan is jó birtok volt ez, túlságosan híres, éppen ezért Hangzhou megszállása után a hadsereg azonnal elrekvirálta. A japánok támogatásával létrejött Wang Jingwei központi kormányzata, Wang pedig maga vette rá az épület gazdáját, hogy adja azt át az újonnan létrejött Kelet-kínai Felkelésellenes Alakulatnak. A birtok épületeit új célra kezdték használni. A telek elején háromszintes épület állt – a korábbi tulajdonos teaházat és éttermet működtetett benne, ezt tiszti klubbá és örömtanyává alakították át. Titokban maradtak itt a szennyes tettek, a bujálkodás. Hátul, a bambuszligetben állt egy, a „homorú” írásjegyének (凹) formáját idéző földszintes ház. Korábban a szolgák aludtak itt, most iroda lett belőle. Még hátrébb haladva két kisebb, nyugati stílusú ház magasodott egymással szemben. A nyugatiban az alakulat parancsnoka, Qian Huyi lakott, míg a keleti házban ugyanő fogadta a látogatóit, szállásolta el néhány közeli barátját és segítőjét. Az említett két házat az egykori tulajdonos, Qiu és családja használta korábban, fényűző gonddal rendezték be, éppen ezért az ideköltöző Qian Huyi igazán úgy érezhette, hogy jó döntést hozott, mikor a japánok mellé állt.

Ebben az időben a kínai politikai helyzet rendkívül bonyolult volt. Az ország északkeleti részén már létrejött Mandzsukuo, délkeleten pedig Wang Jingwei nanjingi bábkormánya. Mindkét politikai alakulat a japán ördögöket szolgálta ki, ők voltak a támogatói és a létrehozói, így ezek az alakulatok kiszolgáltatottan, védelemre szorulva tették, amit a japánok mondtak nekik. Volt ezenkívül még két, a japánokkal szembeszálló kormányzó párt, hatalmi centrum is. Az első, a Csang Kaj-sek vezette nacionalista Guomindang (Kuomingtang) délnyugaton, Chongqing városát központként használva; a másik a Mao Zedong (Mao Ce-tung) vezette, Yan’anba összpontosuló Kommunista Párt északnyugaton. A nacionalisták és a kommunisták egyaránt az ország alapvető érdekének tartották a japánokkal szembeni ellenállást, létrehozták hát az Egyesült Frontot, és közösen harcoltak az ellenséggel. Ám mindkettejüknek megvoltak a saját, a másikéval össze nem egyeztethető érdekei és céljai is, így az Egyesült Front csak ideiglenesen szorította háttérbe az ellentéteiket – valójában mindkét fél a saját politikáját követte, és ott ártott a másiknak, ahol csak tudott. Az összetett politikai helyzet óriási felfordulást eredményezett, a sanyarú sorsú nép pedig próbált túlélni.

Ekkortájt a Sanghajhoz és Nanjinghoz közeli, jó közlekedési összeköttetésekkel rendelkező Hangzhou-ban a japán hadsereg jelenléte viszonylag elhanyagolhatónak volt mondható, így a város a nacionalisták és kommunisták földalatti, titkos műveleteinek fontos helyszínévé vált, a japánokkal és a bábkormánnyal szembeni mozgalmak gyorsan megerősödtek. Wang Jingwei bábkormánya pontosan ezért hozta létre a Kelet-kínai Felkelésellenes Alakulatot, és nevezte ki Qian Huyit parancsnoknak, aki esküt tett, hogy kisöpri az ellenállókat. Qian Huyi eredetileg a Guomindang hadseregének tisztje volt, de annyira vágyott a gazdagságra és a befolyásra, hogy a japánok könnyen megvásárolták, áruló kollaboráns lett, az ellenség kutyája (az emberek csak Qian, a kutya néven emlegették). Qian pontosan tudta, hogy bármennyire is egységesnek mutatták magukat az ellenállás során, a kommunisták és a nacionalisták között hatalmas szakadék tátong, ő pedig ügyesen mélyítette a szakadékot, így a két mozgalom jelentős károkat szenvedett el neki köszönhetően. Mindeközben a kommunisták és a nacionalisták elkeseredetten igyekeztek beépülni a Kelet-kínai Felkelésellenes Alakulatba, hogy titkos műveletekkel próbáljanak fordítani a vesztesnek látszó küzdelmen.

1940 nyarán az alakulat parancsnokát, Qian Huyit végül utolérte a bűnös sorsa, a családjával együtt lemészárolták. Az éjszaka közepén valaki bejutott a birtok hátsó udvarára, és a két nyugati stílusú épületben tartózkodó nőket és férfiakat, fiatalokat és öregeket mind megölte. Senkit sem hagyott életben. A két fényűzően berendezett épület ezután, vagyis a gyilkosság óta eltelt kilenc hónapban üresen állt.

Azt gondolná az ember, hogy két ennyire jó helyen álló, remek épületre azonnal lesz új jelentkező, de senki sem akarta birtokba venni a házakat. Azokat, akik kellő hatalommal rendelkeztek ahhoz, hogy megkaphassák, aggasztotta a vérfürdő, így nem kívántak beköltözni, akik pedig szívesen beköltöztek volna, jelentéktelenségüknél fogva nem jöhettek szóba. Így a két ház üresen maradt, legalábbis majdnem egy éven keresztül, egészen addig az 1941-es, tavaszból nyárba forduló estéig. Már az éjszaka közepe felé járhatott, a felhők nélküli égen a csillagok fényét túlvilágítva ragyogott a hold, amikor két csoport tűnt fel a Qiu-birtoknál. Először az egyik, majd nem sokkal utána a másik ért oda, hogy beköltözzenek a két üresen álló épületbe.

~ 2 ~

Az első csoport tagjai a keleti épületbe mentek. Sokan voltak, egy egész teherautónyi ember. Mikor kiszálltak, teljesen megtöltötték a ház előtti teraszt. Nehezen lehetett volna pontosan megszámolni őket a sötétben, de több tucatnyian lehettek. Többnyire fiatal katonák voltak, a vállukra puskát támasztottak, vagy különböző eszközöket cipeltek. A vezetőjük, egy aprócska, kövér férfi pisztolyt és rövidkardot tűzött az övébe. A katonai bázis titkosrendőrségi egységének tisztje volt, a vezetékneve Zhang, a keresztneve nem került rögzítésre. A katonákat már az érkezésük előtt eligazíthatták, mert amint leszálltak a teherautóról és Zhang kinyitotta az ajtót, már indultak is befelé a dolgaikkal. A puskás katonák kint várakoztak, amíg Zhang ki nem jött az épületből, majd őt követve nekiindultak a sötétnek.

Nagyjából egy órával később megérkezett a második csoport. Ők a nyugati házba mentek be. Összesen öten, három férfi és két nő, katonatisztek mindannyian. A legmagasabb beosztásút Wu Zhiguónak hívták, korábban a bábkormány főparancsnoksága alá tartozó 1. számú Felkelésellenes Alakulat (Changzhou városában állomásozó) parancsnoka volt. A Tai folyó környékét kellett megtisztítania a japánellenes gerilláktól. Az év elején Huzhou-ban sikeresen küzdött meg egy kisebb gerillacsapattal, egyetlen csapással végzett velük. A Kelet-kínai Felkelésellenes Alakulat új vezetője, Zhang Yiting parancsnok sokra tartotta, ezért előléptette két szinttel, a főhadiszállás vezérkari főnökévé, így Wu Zhiguo lett a felelőse a körzetben zajló harci cselekményeknek és a kiképzési munkának. Éppen csak megkapta az új beosztását, jól mentek a dolgai, szinte a felhők között lépdelt, akadálytalanul tört előre. A második alak a katonai biztonságért és titokmegőrzésért felelős iroda osztályvezetője, Jin Shenghuo volt. A harmadik egy nő, a szigorúan titkos anyagok megfejtésével foglalkozó csoport vezető kódfejtője, Li Ningyu. Bai Xiaonian volt a negyedik, de akár elsőként is említeni lehetett volna, mert Zhang parancsnok szárnysegédjeként és titkáraként csak egy embernek engedelmeskedett, és mindenki más felett állt. A rendfokozata nem volt valami magas, százados volt, de a hatalma nem ismert határokat. Az ötödik, Gu Xiaomeng, Li Ningyu beosztottja fiatal és vonzó nő volt, sudár, ragyogó szépség, még a sötétben is magára vonzotta a tekinteteket.

Az öt katonatiszt egy Nissan dzsippel érkezett. A sötétség leple alatt vitték őket a csöndes Qiu-birtok hátsó udvarára. A házak, annyi halál, annyi brutális gyilkosság szemtanúi, ismét rémisztő események helyszíneivé változtak; a tisztek érkezése mintha csak egy korábban már emberölésre használt kést adott volna egy gyilkos kezébe.

Az összeesküvés egy összeesküvésen belüli összeesküvésnek tűnt, és maguk az összeesküvők sem voltak tisztában az összeesküvésük formájával és tartalmával. Mindannyian az ágyukban feküdtek, mikor Zhang parancsnok telefonhívása felébresztette a titkárt, Bait. Bai titkár keltette fel a másik négy társát. Az öt embert gyorsan összegyűjtötték, kocsira rakták, és mintha csak álombéli utazásban lett volna részük, a Qiu-birtokra hozták őket. Azzal azonban, hogy miért is jöttek ide, egyikőjük sem volt tisztában, még Bai titkár sem. A Qiu-birtokra szállításuk feladatát a titkosrendőrség helyi vezetője, Wang Tianxiang kapta meg. Először megvárta, hogy lepakoljanak, és csak utána állt elő a történtek okát megvilágító bármilyen információtöredékkel.

– Zhang parancsnok megkért, tájékoztassam önöket, hogy egy nagyon különleges feladatot kapnak – mondta Wang Tianxiang. – A következő néhány napban nem fognak sokat aludni, éppen ezért használják ki az éjszaka hátralévő részét, pihenjenek egyet. A parancsnok úr holnap a lehető leghamarabb tiszteletét fogja tenni.

Wang Tianxiangon jól látszott, hogy izgalmas, ám zsúfolt éjszakája van, és az, hogy elhozta az öt embert a házba, csupán csak egy apró része a feladatainak, éppen ezért, miután átadta az üzenetet, gyorsan el is búcsúzott tőlük. A viselkedése tanácstalan nyugtalanságot keltett.

Gu Xiaomenget bosszantotta a titokzatos nagyképűség. Felszegte kecsesen fitos orrát, és megvetően motyogta:

– Hát elfelejtette ez a rohadék, hogy ki is ő valójában.

Halkan beszélt, de őt hallva a többiek mégis behúzták a nyakukat ijedtükben.

A helyi titkosrendőrség vezetője, Wang Tianxiang különleges hatalmat birtokolt, ostobaság lett volna felbőszíteni. Még maga Zhang parancsnok is kesztyűs kézzel bánt vele. A titkosrendőrség különleges szerepet játszik, mint valami furcsa szörnyszülött, egyik feje jól látszik, a másik megbújik a sötétben, és nem tudni, valójában kinek a szövetségese. A látható fej Zhang parancsnoknak engedelmeskedett, de a sötétben rejtőző magát a parancsnokot is ellenőrizte. Wang Tianxiang minden hónapban jelentést írt a japán titkosrendőrség sanghaji irodájának, részletesen beszámolva a körzet összes vezető tisztjét, így a parancsnokot is érintő fontos körülményekről. Éppen ezért az előbbi arrogáns nagyképűség nem volt meglepő.

Mégis ki mer megszólni egy ilyen embert? Képtelenség, hogy bárki eléálljon és megmondja neki a magáét, és még a háta mögött is vigyázni kellett vele, mert ha valaki jelentette neki a rá irányuló kritikát, a kritikus bizony bajba kerülhetett. Éppen ezért döbbenetes volt szembesülni Gu Xiaomeng szókimondásával. A többiek úgy tettek, mintha meg sem hallották volna, és szétspricceltek.

Szétspricceltek, hogy utána újra egy helyen gyűljenek össze.

Wu Zhiguo szobájába mentek, és egyre csak egymást kérdezgették: Miért rángatta ki őket az ágyból a parancsnok éjnek idején?

Mindegyikőjük meg volt győződve arról, hogy valamelyikük tudja a kérdésre a választ, de aztán kiderült, hogy mindannyian teljesen tanácstalanok. Nem tudták, úgyhogy csak találgattak: talán ezért, lehet, hogy azért; így vagy úgy… Rengeteg lehetőség felmerült, bonyolult volt a helyzet, mindannyian közzétették a maguk egy-két ötletét, de csak azt sikerült bizonyítaniuk, hogy fogalmuk sincsen. Ennek ellenére nem akarták feladni, a végtelenségig folytatták volna a találgatást. Wu Zhiguo volt az egyetlen kivétel köztük, délelőtt még szemlét tartott a csapatok felett, este vacsorára volt hivatalos, sokat ivott, lefeküdt volna már aludni.

– Aludjunk! Aludjunk! – próbálta kiküldeni a többieket a szobájából. – Mi értelme van a találgatásnak? Ha nem a parancsnok bőre alól vannak információik, üres fecsegés az egész, semmi haszna. – Majd témát váltva egy másik kérdést tett fel: – Tudják, hogy hova kvártélyoztak be engem? Qian Huyi egykori hálószobájába! Ebben az ágyban érte a halál!

Az ágy szélén üldögélő Gu Xiaomeng visítva pattant fel.

– Mégis mitől fél, Xiaomeng? – nevetett fel Wu Zhiguo. – Ha én olyan félős lennék, mint maga, egy percet sem tudnék itt aludni. Márpedig aludni fogok! A szellemek félnek az emberektől, mégis mitől tart? Ha élne Qian Huyi, akkor valóban lenne oka a félelemre, azt mondják, parázna egy ember volt.

– Wu parancsnok, mégis miről beszél? – csattant fel Gu Xiaomeng méltatlankodva.
– A parancsnok csak bókol – vágott közbe Jin osztályvezető. – A szépségét dicséri.
Wu Zhiguo látta, hogy Xiaomeng újabb visszavágásra készül, intett neki, hogy hallgasson:

– Tudja, ki ölte meg Qian parancsnokot? Valaki a birtok lakói közül! – Titokzatosan beszélt, de természetesen ki kellett fejtenie, mire gondol. – Egy bandita otthona volt ez egykor, aki állítólag annyi pénzt halmozott fel, hogy az egész Nyugati-tavat megvehette volna. Az aranyrúdjai még mindig itt vannak a házban, vagy valahol a föld alatt. Ezért cserélt annyiszor gazdát a birtok, mindenki, Qian parancsnok is meg akarta találni a kincset, de mind ez idáig senki se járt szerencsével.

Minden jelenlévő hallotta már ezt a történetet.
Wu Zhiguo feltápászkodott és elnevette magát:

– Alvás! Mindenki menjen aludni! Semmi értelme a fecsegésnek. Ha már ilyen találgatós kedvükben vannak, inkább azon törjék a fejüket, hogy hova rejtette a kincsét. Hehehe! Alvás, alvás! Késő van már. Holnap megjön Zhang parancsnok, és megtudjuk, mi ez az egész.

Erre a többiek szétszéledtek.
Már hajnali egy óra is elmúlt.

~ 3 ~

Másnap, mikor a nap már kezdett feljönni az égre, de még mielőtt a Nyugati-tóra fátyolként boruló köd felszállt volna, Zhang Yiting parancsnok fekete autója magányosan zötykölődött végig a tó partján végighúzódó úton.

Zhang parancsnok egyszerű családból származott az Anhui tartományban, a Huangshan lábánál elterülő She megyéből, de már kisgyerek korában kivételesen okosnak számított. Tizennyolc évesen részt vett a helyi császári vizsgákon, és a tartomány legjobb eredményét érte el. Fiatalon megszerezte hát a becsvágya tárgyát, úgyhogy a céljai még nagyszabásúbbak, még magasztosabbak lettek. Ám amikor derült égből villámcsapásként kitört a Qing-dinasztiát megdöntő 1911-es forradalom, Zhang álmai összetörtek, és hosszú éveken át semmi sem úgy alakult, ahogy szerette volna. A szívében dédelgetett nemes vágyak érdemtelenül szertefoszlottak bizonyos jelentéktelen körülmények miatt, éppen ezért túlságosan sokszor keseredett el a világ kietlensége és saját szerencsétlen sorsa miatt, mígnem a japánok hatalomba segítették dédelgetett kollaboránsukat, Wang Jingweit, és az immár az ötvenes éveiben járó, őszülő halántékú Zhang derűsen kezdte látni a saját jövőjét. Qian Huyi közvetlen beosztottja, a Kelet-kínai Felkelésellenes Alakulat parancsnokhelyettese lett belőle.

Ám milyen jövő volt ez valójában? Egy évvel korábban, mikor hazatért az anyja temetésére, a szülőfaluja egyik lakója egy vödör trágyát öntött a fejére. Zhang Yiting úgy feldühödött, hogy elvette az egyik embere puskáját, és a falusira lőtt. Nem ölte meg, a falusinak csak a lába bőrét horzsolta a golyó, de Zhang szíve végleg összetört. Pontosan tudta, hogy nem mehet haza többé, de csak még nagyobb eltökéltséggel haladt tovább az úton, amelyet választott. Így mikor a főnökét, Qian Huyit az egész családjával együtt meggyilkolták, és a keringő pletykák miatt senki sem mert volna a helyébe lépni, kollégái számára döbbenetes bátorsággal és merészséggel fogadta el az előléptetést. Majdnem egy év eltelt már azóta, és sohasem bánta meg a döntését, már csak azért sem, mert tudta, hogy nem volt más választása. Az autójában ülve, az előző estét felidézve és a Qiu-birtokon várható eseményeken elgondolkozva ugyanezt érezte: nincs más választása.

A fekete autó követte a tó partvonalát, és néhány dudálás után egy magas fal mellett állt meg. A birtok előtt addig egymással szemben álló puskás őrök beengedték az autót a főkapun. Reggel hét óra harminc perc volt ekkor, a parancsnok valóban a lehető leghamarabb a tiszteletét tette!

A falon túl egy, a „domború” írásjegyéhez (凸) hasonló formájú, régi stílusú, szürke téglákból rakott épület tűnt fel, a szép, de egyáltalán nem praktikus rácsos ajtón gond nélkül át tudott mászni bárki. A Qiu család egykori, szemtelenül nyíltan működtetett bordélyházának bejárata volt ez. TISZTI KLUB, hirdette a tábla az ajtó fölött, ám a finomkodó elnevezés ellenére valójában ugyanaz folyt itt, mint korábban.

Az autó tett egy kört a tiszti klub előtti nyílt területen, majd jobbra fordult, maga mögött hagyta a főnixfarokbambusz-ligetet, továbbgurult egy ragyogó zhennan fákkal szegélyezett szűk úton, és végül megérkezett a hátsó udvarra. Zhang parancsnok már útközben megpillantotta a keleti és nyugati épületet, és miután elhaladtak egy sűrűn benőtt sziklakert és egy lilaakáclugas mellett, a nyugati épület teraszán észrevette Wang Tianxiangot, a titkosrendőrség vezetőjét.

A rendőrfőnök nem sokkal korábban értesülhetett az őrségtől Zhang parancsnok érkezéséről, és tiszteletteljesen várt rá. Wang Tianxiang háta mögött egy őr állt, az övében Mauser pisztoly; az őr háta mögött pedig egy láthatóan nem régen felállított tábla, rajta felirat: KATONAI TERÜLET! BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL! Wang Tianxiang még éjszaka gondoskodott arról, hogy kikerüljön. Furcsamód Zhang parancsnok sofőrje sem rendelkezett „engedéllyel”, így mikor megindult volna az épület felé, az őr megállította.

– Elnézést, kérem, várjon a fehér vonalon kívül! – mondta.

A sofőr megdöbbent, és a ház köré húzott, frissen rajzolt fehér vonalra nézett, ami egy gonoszságot és szerencsétlenséget távol tartó varázsszimbólumra hasonlított.

Mivel az előző éjszaka mindannyian sokáig fent voltak, ráadásul nem gondolták, hogy a parancsnok ilyen hamar megérkezik, mind az öten későn keltek csak fel. Gu Xiaomeng még akkor is az ágyban feküdt, amikor a parancsnok belépett az épületbe. Az, hogy a felettesük ilyen korai órán érkezik a látogatásukra, hízelgő volt, ugyanakkor valami baljós és komor izgalommal is eltöltötte őket. Később, amikor kiléptek az épületből, és megpillantották az őröket meg a fehér vonalat, az érzéseik csak felerősödtek.

Reggelizni mentek a tiszti klubban található étkezőbe. Miközben a birtok túlsó végébe kísérte őket, Wang Tianxiang egyszerre tűnt az uruknak és a szolgájuknak. Bár a titkosrendőrség vezetője sem aludta ki magát az éjszaka, látszott, hogy mindenre odafigyel, az arcáról sütött az önelégültség. Mintha messziről jött, fontos vendégeket kísért volna. Wang Tianxiang átlagos esetben sohasem viselkedett volna így, éppen ezért az öt ember még inkább úgy érezte, hogy valami komoly dologban vesznek részt.

Mai Jia

Mikor már mind a hatan látótávolságon kívül voltak, két civil ruhás ember jött ki a szemben lévő keleti épületből, a kezükben szerszámokat hoztak. A Kövér Zhang nevű tiszt vezette őket. Lelkiismeretesen végignézték az egész épületet, kint és bent, fent és lent, mintha csak valami vezetéket vizsgáltak volna. Zhang parancsnok már reggelizett, nem volt semmi dolga, úgyhogy ő is megnézte magának a házat.

Fordította: Kiss Marcell

Mai Jia: A szél hangja
Libri Kiadó, Budapest, 2021
432 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft