Balassa Krisztián: Marionett fenomenál (részlet)

Éjjeli áldozat

A közönség tapsolt, és színpadra hívták a szerzőt. Összecsapta párszor a tenyerét. Ha volt valami, amit nem bírt elviselni, az a középszerűség. Inkább legyen valami rossz, az legalább valamilyen. De a semmilyennek mi értelme? A páholyában magányosan üldögélő Almássy Bendegúznak jó füle volt ehhez. Azonnal kiszúrta, ha valami robotszerű vagy élettelen. Tehetsége addig terjedt, ameddig Salierinek Mozart mellett. A zsenit észrevette, de önmagát képtelen volt minőségileg magasabb fokra helyezni. Komponált mostanában egy kamaradarabot Op. 49. d-moll címmel. A darab nem rossz, de nem is jó. Bosszantó, hogy semmilyen egyéni stílusjegye nincs.

Nehezen írta meg, esténként vért izzadt a kotta felett. És a végered-mény… közepes. Persze a koncerten visszatapsolták. Idióták! Ki kellett mennie meghajolni a szólistákkal, de gyűlölte. – Nem is értitek, akkor minek tapsoltok? – gondolta. A Nemzeti Művészeti Bizottság tavaly felvette a tagjai közé. Elfogadta, bár a grémium tele volt olyan kollégákkal, akik ugyan óriási pozíciókat birtokoltak, tehetség mégse szorult beléjük egy szikrányi sem. Már hozzászokott ehhez. A díjakat adják, nem kapják, állapította meg savanyúan. Sokáig vacillált, elfogadja-e a meghívást a bizottságba. Sok pénzzel járt, pofátlanul sokkal. Ráadásul valamilyen szinten elégtételt is nyújtott, hogy végre nem a periférián érzi magát. – Hazaértem. A szakma végre befogadott. – Valójában tudta, hogy ez csak önámítás.

A rosszabbnál rosszabb darabok hallgatása közben a kezét marcangolta. Nem sok minden hiányzott belőlük, csak a fantázia és a tehetség. Dilettáns munkák egy halomban. Megírták, mert az állam finanszírozta, a rokonokból és barátokból álló közönség pedig tapsolt. Te jó ég, milyen fizetett szégyen! Az égvilágon senkit nem érdekel, amit csinálnak, ők meg ülnek itt az elefántcsonttornyukban, és a magas művészetről prédikálnak.

Jó munkához idő kell, a sikerért áldozatot kell hozni – ezek mindenki által ismert közhelyek, mégis van bennük valami. Ahogy végignéz a magyar zenei élet kiábrándító sivatagán, mindig ugyanazt látja: mindenki a jól ismert köröket rója újra és újra. Nagyon ritkán volt olyan élménye, hogy bárki a zsenialitás akár apró szikráját is megcsillantotta volna. Ugyanazok az arcok, fiatalok, öregek, izgalmas című darabjaikkal, és az égvilágon semmi értelmeset nem tudnak alkotni. A legfőbb kérdés, hogy miért. Miért érzi bárki is, hogy komponálnia kell? Miért nincs semmi, de semmi mélység a darabjaikban, csak a felszín kapirgálása? Orfeusz könnycseppje, darab három triangulumra és két kólásdobozra. Eklektikus statikusok – variációk sípra, dobra és nádi hegedűre. Venyigesor a bánat szélén – passacaglia szaxofonokra, tubára és csecsemősírásra. Csodás.

Dögunalom.

A nézők tapsolnak, majd hazamennek. Jöhet a következő, ugyanazokat az üres sablonokat hallgatják koncertről koncertre. Valójában a fióknak írnak, mert általában sehol nem játsszák újra a darabjaikat, ahhoz sokkal híresebbnek kell lenni, nem elég a mes-terségesen életben tartott NMB-tagság. Ez nagyon szomorú.

Bendegúz tudta, hogy jó szakember, pillanatok alatt bármilyen stílusban képes volt rögtönözni. Ezzel sok pénzt keresett fiatalon, a konzervatóriumban általában megnyerte a versenyeket, ahol az volt a tét, ki tud egy adott dallamot többféleképpen variálni. A stílusérzéke jó, a fantáziájával sincs baj. De a saját árnyékán képtelen átlépni. Bárcsak meglenne még benne a fiatalkori hév, amely kezdetben szinte fénysebességgel vitte előre! Díjakat, versenyeket nyert.

A tanárok látták benne a tehetséget, ő pedig úgy érezte, ez az évekkel szépen elhalványult, kifakult. Az elvárt szintet megüti, de ennél egy lépcsőfokkal sem képes magasabbra lépni. Az nem megnyugtató, hogy a többiek sem. Mi értelme így az egésznek?

Aznap iszonyatos fejfájással ment haza a tanításból. Megszokta, hogy néhány hetente erős migrén gyötri, de ilyet még nem tapasztalt. Reménykedett, hogy elmúlik, nem akart gyógyszert bevenni. Pár óra múlva már öklendezett, közben fura hangokat adott ki.

Hangokat, melyek hangsorrá álltak össze a fejében. Még szenvedés közben is megjegyezte, bármilyen fájdalmas volt a vécé fölött görnyedve a hányingerrel küszködni. Olyan volt, mintha az agya kettévált volna. Az egyik a fájdalommal volt elfoglalva, hogy ne essen össze és koncentráljon – a látása elhomályosult, de próbált összpontosítani. A másik agyféltekéje viszont őrülten szárnyalni kezdett, gondolatívek cikáztak az agyában, a zene szinte magától szólt a fejében. Ez nem lehet igaz!

Kitámolygott a vécéről, leült az asztal elé, bekapcsolta a számítógépet. A fény annyira bántotta, hogy újra rátört a hányinger. Vödröt tett maga mellé, elindította a kottaíró programot, és munkához látott.

Lázasan kottázott. Lecsökkentette a fényerőt, és a hangok csak úgy ömlöttek a keze közül. Ilyen gyorsan még sose dolgozott. A mosdóban talált dallam szinte magától alakult fúgatémává, hogy aztán hosszú kidolgozás után tükörformában felbukkanjon a fafúvósokban, majd rákformában térjen vissza a tétel végén, motívumonként eltolva, szinte minden hangszeren. Úgy megbolondította, hogy csak a szakavatott fül vette észre. Alig várta, hogy élőben hallhassa, olyan fülbemászóan modern és újszerű volt. Közben a fájdalom felerősödött, be kellett vennie egy szem, nem is, két szem fájdalomcsillapítót a legerősebb fajtából – az mindig használt. Egész éjszaka írt.

Hajnali hat körül a gyógyszer végre hatni kezdett. A háromtételes darab legvégén tartott. Nagyjából egy kódányi rész hiányzott még, amikor egy csapásra elmúlt a fejfájása. Kiürült a tudata, hirtelen jobban érezte magát. Úgy ült, mint akibe villám vágott. Fogalma sem volt, hogy fejezze be. De hisz az előbb még tudta! Innen addig nem kel fel, amíg le nem írja ezt a részt. Hogy a fenébe lehet ez? Soha nem csinált még ilyet – abban a tempóban hangszerel, ahogy a zenét hallja. Kitalálni se nagyon kellett, magától szólt a fejében. Nem hitt abban, hogy létezik ilyen.

Most érezte csak, mennyire elfáradt. A lába teljesen elzsibbadt, a könyöke kattogott és elgémberedett. Egy kis szünetet kell tartania. Egy percet sem aludt, most kéne felkelnie. Tanítania kell a Zeneművészeti Egyetemen. A francba is, nem igazság!

Kitámolygott a fürdőszobába, megpróbálta rendbe hozni magát.

A nap rémesen lassan telt. Egyszerű feladatokkal megbirkózni képtelen diákok, unalmas zenei ötletek, ugyanazok a zeneszerzői hibák, amelyekbe mindenki belefutott már száz évvel ezelőtt is, aki ezt a szakmát választotta hivatásául. Bendegúz próbálta terelgetni a fiatalokat, de a fáradtság miatt türelmetlenné vált.

– Miért? Az isten szerelmére, miért? – rivallt rá egyik tanítványára. Az egész osztály összerezzent, egyszerre néztek a tanárra. Bendegúz magyarázkodni kezdett.

– Miért érezte fontosnak, hogy ezt a kliséktől hemzsegő témát elém hozza? Maga előtt ezt már legalább százan megírták, feldolgozták és bemutatták. Miért érzi úgy, hogy tud valami újat mondani vele? Ha pedig nem, akkor minek mondja? – kiabált mérgesen.

A diák válaszolni próbált, nyöszörgött valamit, aztán szégyen-kezve elhallgatott.

– Az órának vége.

Hazaengedte őket. A megalázott diák megállt az íróasztala előtt, toporgott még egy ideig, aztán kiment.

Soha nem bánt így a tanítványaival, rosszul is érezte magát emiatt, de igyekezett elnyomni magában. Belépett az egyetem központi gépébe, hozzáférést kért az otthoni fájljaihoz. Megnyitotta az esti kompozíciót, és gyorsan átfutotta. Varázslatos, egyszerűen zseniális! Minden szempontból hibátlan. Muszáj befejeznie.

Felhívta a tanulmányi osztályt, rosszullétre hivatkozva lemondta a délutáni óráit. Bezárkózott a terembe. – Ha más zeneszerzőknek sikerült, neki is fog – gondolta. Minden tudására szüksége volt, erősen izzadni kezdett. Kikereste a Hangszerelés mesterfokon című könyvet, és hosszasan tanulmányozta. Úgy érezte, a leírt anyag bonyolultsága túlnő a képességein. Bár csak huszonöt ütem hiányzott – ezzel már tisztában volt –, akármit írt, nem érte el azt a szintet, amit az este alkotott. Képtelen volt befejezni.

Hazament, szabadságot vett ki a hét hátralévő részére. Ha a fene fenét eszik, akkor is kész lesz vele! Három napig dolgozott, szombatra befejezte a darabot a legjobb tudása szerint. Tisztában volt vele, hogy a vége még így sem a legjobb, de ez már valami, ezt már nem kell letagadnia. Tulajdonképpen, ha a három tétel lemegy, a vége csak egy nyúlfarok. Senki nem veszi észre.

Elküldte a kiadójának. Nyugodtan hajthatta álomra a fejét. Nehéz szülés volt, de végre alkotott valamit, aminek értelme van és nem a kényszer szülte.

Hétfőn felhívta barátja, a Furioso kiadó vezetője, Hapták Marcell. Ódákat zengett a műről, azonnal nagy példányszámban szeretné megjelentetni. Ha nem gond, felvenné a kapcsolatot külföldi kiadókkal is a terjesztés mielőbbi megkezdése miatt. A koncertszervezési osztályon utólagos engedélyével beterveztek egy tavaszi ősbemutatót a Nemzeti Szimfonikusokkal. A karmesterrel már meg is beszélte.

– Hogy csináltad, öregem? Hogy jött ez az egész? – kérdezte a barátja. – Mondj valamit, mert az egész kiadó csak pislog, hogy mi történt veled. Fantasztikus!

Bendegúznak jólestek a szavak, de csodálkozott, mert ilyen heves reakciót még egyik darabja sem váltott ki. Megbeszélték a részleteket, azután minden visszatért a normális kerékvágásba. Unalmas napok, unalmas hetek, semmi inspiráció. Koncertekre járás, tanítás, alvás. Bendegúz már hozzászokott ahhoz, hogy egyedül él, el sem tudta volna képzelni az életét máshogy. Magának való ember volt. Az iskolában nem tudták eldönteni, hogy a nőkhöz vagy a saját neméhez vonzódik-e, mert mindenkivel ugyanolyan kimérten viselkedett: kiegyensúlyozottan, érzelmek nélkül. Talán aszexuális? Semmit sem lehetett tudni a magánéletéről.

Az ősbemutató frenetikusan sikerült. Elképesztő siker, a közönség tíz percen keresztül tapsolt. A zenei élet apraja-nagyja képviseltette magát a koncerten. Bendegúz öröme nagy volt, de nem teljes. Hiszen az egész magától jött, ő alig csinált valamit. Régebben sokkal többet szenvedett a darabokkal, és azok soha nem kaptak ilyen elismerést. A Nemzeti Szimfonikusok karmestere új művet rendelt tőle, a lapok egybehangzóan méltatták, mindegyik kiemelte, hogy jó, ha száz év alatt egy-két ilyen darab születik. A kissé vitriolosabb tollú kritikusok megjegyezték, hogy a zenemű minden szempontból tökéletes, csak a legvégébe, a kódába lehet belekötni, mert az olyan, mintha valaki más írta volna; bár jól sikerült, de nem illik a végére, szinte leesik róla. Ez az utolsó megjegyzés igencsak szíven ütötte, mert minden tudására szükség volt, hogy be tudja fejezni. Mások is meghallották, tudták, hogy valami nem stimmel. Szinte fizikai fájdalmat érzett, mintha csalt volna. Esténként naphosszat ült a gépe előtt, nézte az öt vonalat a számítógé-pe képernyőjén. Megrendelték az új darabot, de fogalma sem volt, mihez kezdjen, pedig szabad kezet kapott, azt csinálhat, amihez csak kedve van, és még sokat is fizetnek érte. De nem, a múzsák csak egyszer csókolták homlokon, majd dolguk végeztével simán kisétáltak az életéből.

Néhány hét múlva tanítás közben beállt a nyaka. Rosszul ült talán? Igen, nem mozgott eleget, ez lehetett a baj, és túl sokat ült ugyanabban a testtartásban. Képtelen volt elfordítani a fejét. Mereven nézett előre, úgy ülte végig az órákat. Ha megmozdította a nyakát, csillagokat látott. Este lehajolt a papucsáért, és felordított a fájdalomtól. Ebben a pillanatban beugrott egy ötletfoszlány. Aztán egy másik. A görcsös kín intenzív volt. Azonnal a gép elé ült, majd a zongorához, és vissza. Az agya ismét fénysebességre kapcsolt. Rettentő gyorsan dolgozott, és a szimfónia, amely műfajában nem volt új, de stílusában és alakjában teljesen rendhagyó, néhány óra alatt kezdte felvenni a formáját.

Egyenesen ült a székben. Ha a fájdalom alábbhagyott vagy egy ötlet elhalványult, csak bólintott egyet, és a kín megtette hatását. Olykor felkiáltott a gyötrelmes érzéstől, de az ötletek nem akartak elapadni. Egyszerre folyt a könny mindkét szeméből, de mosolyogni próbált, mert végre elérkezett az áttörés. Mint tiszta forrásból, úgy zúdultak alá a motívumhullámok. Most már be sem telefonált az iskolába, egyszerűen nem ment be. A munkát viszont nappal sem hagyta abba. Napokig ült a gép előtt, és írt. Nem akart gyógyszert bevenni, félt, hogy elillan a tehetsége.

Amikor befejezte, az íróasztalára dőlt, és hatalmasat aludt. A takarítónő talált rá, és kihívta a mentőket. A kórházban ébredt fel, teljesen kiszáradt. Sok aggódó üzenetet kapott, és az egyetem is megértő volt, mikor kiderült, hogy a rosszullét miatt nem volt elérhető.

Gyorsan felépült, a nyakfájása is elmúlt. Bendegúz örült, mert a szimfónia elkészült. Egyetlen ütem sem hiányzott belőle. Amikor hazament és szemügyre vette, boldogan állapította meg, hogy a darab egyszerűen fenomenális. Egyetlen elrontott vagy félregépelt ütem sem volt benne, úgy tökéletes, ahogy van. Ezt is elküldte a kiadójának. Pár napon belül a szimfonikusok karmestere hívta boldogan, és egy minél hamarabb megrendezendő koncertről beszéltek. A többi műve is elhangozhat, de az est fő attrakciója ez a szimfónia lesz. Megbeszélték a részleteket. Bendegúz tudta, hogy valami nagyon fontos történik vele. Életében először érezte, hogy most kell megragadnia az alkalmat, ki kell használnia a lehetőséget. Rátapintott valamire.

Este felemelte a konyhakést, az élét nézegette. Óvatosan a keze felé irányította, tétován suhintott egyet, és három helyen is megvágta magát. Még aznap este írt egy triószonátát.

Megpróbált kreatívan gondolkodni és minél kisebb kárt okozni.

Kötelet dobott a galéria korlátjára, és fojtogatni kezdte magát. Amíg csak kicsit szenvedett, nem jött az ihlet, de ahogy a dolog kezdett komolyra fordulni, és a zsámoly majdnem kicsúszott a lába alól, mint egy megvilágosodás, tört rá az ötletroham. Lélegzet című szimfonikus költeménye az egyik legnépszerűbb és sokat játszott darabja lett a későbbi koncertműsorok repertoárjának.

Mikor egy havas téli napon megcsúszott és elütötte egy hókotró, elég csúnyán megsérült. Ám ő szárnyalt. Megírta az Egy hideg tél krónikája című háromfelvonásos operáját, amelyet a következő évadban több európai operaház is a műsorára tűzött. A kórházban csak annak örült, hogy használni tudja a kezét, mert a teste többi része teljesen összetört.

Felépülése után óvatosan kezdett neki az önpusztításnak, sok kamaradarabot alkotott apróbb sérülésekkel. Kis együttesekre írott műveinek java része ebben az időszakban született. Szúró szerszámokkal okozott sebesülései, a fogászati beavatkozások nyomai, az érzéstelenítés nélküli szépészeti műtétek mind-mind értékes műveket hagytak az utókorra. Megtanulta kezelni a fájdalmat, de ettől csak rosszabbul érezte magát. Ahogy immunisabb lett észrevette, hogy a darabjai is egyre unalmasabbá váltak. (…)

Balassa Krisztián: Marionett fenomenál
Kalligram Kiadó, Budapest, 2021
288 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft