Stefania Auci: Szicília oroszlánjai (részlet)

Posted on 2021. december 29. szerda Szerző:

0


Nyugodt tenger nyugtalan lelket takar – ilyen Giulia Portalupi.
A Carolina színházbeli előadás után Vincenzo igyekezett máskor is találkozni vele. Nem volt nehéz: Giovanniban, Giulia öccsében a gyakorlatias gondolkodás a nagyvilági élvezetekhez való kivételes vonzódással párosul. Vincenzo bemutatta a palermói Kereskedelmi Kamara tagjainak, az árui szállításához pedig ajánlott neki egy hajóskapitányt – olyan hajóval, amelynek mellesleg Vincenzo is résztulajdonosa.

Giovanni a kereskedők házaiban tartott vacsorák némelyikére Giuliát is magával vitte azzal az ürüggyel, hogy neki nincs felesége, a nővérének pedig nincsenek barátai, és nem is nyílnak előtte olyan alkalmak, amikor a saját családtagjain kívül másokkal is találkozhatna. Giuliát – kellő tisztelettel ugyan, de mégiscsak félreérthetetlenül – szerencsétlen vénkisasszonyként festette le.
Vincenzónak ellenben egészen más róla a benyomása.

Néha az az érzése, mintha Giovanni egyenesen a karjába akarná taszítani a lányt. Akárhogy is van, ez az idegen akcentussal beszélő

fiatalember igyekszik úgy intézni, hogy ők ketten mindig egymás mellé üljenek. És Giulia ezt szemmel láthatóan rosszul viseli.

Vincenzo a fejét csóválja, amikor erre gondol, és cinikusan felnevet. Giovanni azt gondolja, hogy ravasz, de valójában csak egy kisfiú, aki a felnőtteket majmolja. A nővérét használni arra, hogy Vincenzót a Portalupik keringési pályájára vonzza, egy ostoba ember stratégiája: őt egyáltalán nem érdekli az udvarlás, vagy hogy az epekedő szerelmest játssza Giulia előtt.

Meg kell hagyni azonban, hogy Giulia lenyűgöző lány.

Nem süti le a szemét, amíg beszél hozzá valaki, nem kezd imádkozni minden semmiség miatt, nem viselkedik szórakozottan, amikor a férfiak üzletről beszélnek, mint annak idején az anyja. Épp ellenkezőleg: figyelmesen követi a beszélgetéseiket, és ez szintén kíváncsivá teszi Vincenzót. Olyan nő, aki tudatában van a pénz értékének, és azt is érteni akarja, hogy hogyan keresik meg ezt a pénzt.

Vincenzo látja, hogy Giulia a homlokát ráncolja, amikor szeretne mondani valamit, de kénytelen csendben maradni.

Még valamit tud Vincenzo: Giulia kellemetlenül érzi magát vele.
Jobb is így – gondolja.
Isabella után nem voltak fontos nők az életében. Csak olyanokkal volt dolga, akik szenvedélyes hevületből vagy pénzért fogadták az ágyukban. Ezek mind arc nélküli testek most már; olyan képek, amelyekre nem is emlékszik. És még most sem kérdezi meg magától soha, hogy vajon milyen lesz a választottja, amikor az anyja azon mesterkedik, hogy feleséget találjon neki. Csak azt látja maga előtt, ahogy emelt fővel belép egy nemesi házba, és nem számít, hogy ez csak annak köszönhető, hogy a nővel együtt a nemesi címét is megvásárolta hozományként.
És mégis…
Giulia Portalupi határozottan izgatja, és nem a szépsége miatt.

Sőt. Giulia nem szép lány, Vincenzónak mégis tetszik a vékony, tétova ajka, az ökölbe szorított keze és a szeme, amely mindig élénk, amikor ránéz, és hitetlenkedés, szemrehányás, meglepetés vagy egyszerűen csak érdeklődés olvasható ki belőle. Ez a lány őszinte, ellentétben az idióta öccsével, aki mindig ravaszkodni próbál.

Vincenzo feje ezekkel a gondolatokkal van tele, miközben zsebre tett kézzel sétál hazafelé, és szemével az este első csillagait keresi.

Alig lép be a házba, a szobalány elveszi tőle a zakóját és a kalapját, majd bejelenti, hogy hamarosan tálalja a vacsorát. Vincenzo az anyját a nappaliban találja, éppen stoppol.
– Csak nem varr, mama? – kérdezi, miután megcsókolta.
– Nem járhatsz lyukas ingekben, nem igaz? Ezek a lányok, akiket idehívtál, képtelenek rendesen megcsinálni.

Giuseppina elteszi az inget az arca elől. Szeszélyeskedik a szeme, már nem lát olyan jól, mint régen.

– A cselédlányaink nemesi családoknál szolgáltak, mama. Tökéletesen stoppolnak. Maga talál kivetnivalót mindig, mindenkiben.

– Hogyne találnék! A mai lányok nem értenek a házimunkához.

Nem tudnak háztartást vezetni, nem tudnak gondoskodni a családjukról. Amikor én tizenöt éves voltam, magam fényesítettem homokkal a rézágyamat, és persze, ha kirepedezett a kezem, nem panaszkodtam, mint ezek a lányok.

Vincenzo hagyja, hogy az anyjáé legyen az utolsó szó. Belesüpped a karosszékbe, ellazítja a testét. Becsukja a szemét, és maga előtt látja az ügyes kis kezeket, amelyek a furcsa nevű, erős ízű milánói húsgombócokat gyúrják.

Giovanni Portalupi a Carolina Színház nézőterének bejáratánál áll.

Mellette a nővére a legyezőjével legyezi magát.

A színház tele van; az arisztokratáktól a kakasülőt elfoglaló kisemberekig mindenki hangosan beszélget. Vannak, akik esznek, egy cigányasszony tenyérjóslásra ajánlkozik, még vízárus is akad.

– Nem kellett volna elfogadnod a meghívást anélkül, hogy megkérdeztél volna. Mindig ezt csinálod, és én ki nem állhatom. – Giulia zsebkendőt tesz az orra elé. – Szörnyen büdös van itt ebben a melegben. Zárt helyen lenni kész kínszenvedés.

– Édes istenem. Téged ma minden idegesít! Amikor először jöttél ide velem és Don Florióval, sokkal elnézőbb voltál. – Giovanni a tömeget kémleli. – Apropó, kíváncsi vagyok, hol lehet. Mindjárt kezdődik az előadás.

A lány még jobban szorítja a legyezőjét. Nem csak a meleg és az izzadtságszag zavarja.
– Hát, ez az. Tudod, Florio mindig olyan furcsán néz rám.
– Örülj neki. Gazdag, te meg nem vagy már egy bimbózó liliomszál. Huszonnégy éves vagy; nem kis dolog, ha egy ilyen férfi felfigyel egy ilyen korú lányra. Hálásnak kellene lenned érte, és – ha már itt tartunk – bátorítsd egy kicsit. Ne túlságosan, persze… Csak az illendőség határain belül. Nagyszerű közvetítő, és a papa nagyon boldog, hogy vele kereskedhet.

Giulia ingerült válaszában a düh és a megalázottság érzése keveredik.

– Helyetted is szégyellem magam. Én nem egy kénszállítmány vagyok, Giovanni, és eszemben sincs támogatni téged a tervedben. Ha a papa tudna erről a beszélgetésről, nagyon dühös lenne. Én azért maradtam anyánk mellett, hogy gondozzam őt, talán elfelejtetted?

Ráadásul nem is tetszik ez a te új barátod. Haszonleső, és… pénzsóvár. Úgy tekinti az embereket, mintha mindenkinek ára volna, de mi nem vagyunk áruk. Emberek vagyunk.

– Biztos vagy benne? – Giovanni egy nőre mutat, aki kínai selyemruhát visel, és épp kinéz az egyik páholyból. A nyakában gyászmedalion lóg. – Nézd csak, az a nő Alessandra Spadafora hercegnő. Özvegy, és a férje családja magára hagyta, egyik napról a másikra pénz nélkül maradt. Ingham lefoglalta zálogként a családi ékszereit, ő pedig, hogy visszaszerezze, belement abba, hogy Ingham szeretője legyen.

– De… Hogyan?
Úgy tűnik, Giovannit szórakoztatja Giulia megbotránkozása.
– Mindennek ára van, nővérkém. Mindennek és mindenkinek. Neked is, aki legszívesebben mindig csak a francia könyveidet olvasgatnád… Neked is van.
– Elnézést a késésért.
Megfordulnak.
Vincenzo épp elég ideig állt a hátuk mögött ahhoz, hogy hallja, miről beszélgetnek.

– Á, a legjobbkor! – Giovanni vigyorgását elrejti a sötétedő nézőtér félhomálya. – Attól féltem, hogy meggondoltad magad. Kínos lett volna, főleg, hogy te hívtál meg minket a páholyodba.

– Egy üzleti ügy miatt tovább maradtam, mint ahogy kellett volna. Gyertek!

Előremegy a lépcsőn, és belép a páholyba, amelyet aliud pro alio, azaz adósság fejében szerzett valakitől, bár ezt nyíltan sosem vallaná be. Hellyel kínálja őket, aztán a könyöklőhöz lép.
– Tényleg itt van egész Palermo.
– Hát, igen. Egyébként is késésben vannak. Verekedés volt az öltözőkben; az egyik férfi énekes kénytelen lesz ezentúl női szerepeket énekelni egész életében.

Nevetnek. Giulia azonban, aki lerogyott az egyik székre, konok hallgatásba burkolózik. Igen, Giovanninak igaza van: szívesebben lenne otthon, egy könyvvel a kezében, mint itt, ezen a rémes helyen, amely sokkal inkább tűnik állatpiacnak, mint színháznak.

Giovanni Giulia baljára, Vincenzo pedig a jobbjára ül, és megsimítja a kesztyűs kezét a szék karfáján. A lány elhúzza a kezét.
A színpadon valaki énekelni kezd, a kulisszák beleremegnek, kezdődik az előadás.
Az opera nem nagyon tetszik a közönségnek. Olyan nagy a kiabálás, hogy szinte elnyomja az énekesek hangját.
– Túl meleg van itt ennyi embernek, akik ráadásul túl sokat ittak.
– Giovanni a folyosó felé mutat. – Elmenjünk?
Úgy tűnik, Vincenzo egyetért vele.
– Sétálhatnánk egyet, persze csak ha nem túl fáradt a nővéred.
A kocsim a téren, a Martorana-templom előtt vár.

– Az az igazság, hogy én… – próbálja mondani Giulia, de Giovanni nem hallja, vagy úgy dönt, hogy nem vesz róla tudomást.
– Nagyszerű, igen, menjünk! Itt nem kapunk levegőt – mondja Giovanni, és kimegy a páholyból.
Giulia nem látta azt a cinkos férfipillantást, amelyet Giovanni és Vincenzo váltott egymással.
– Giovanni, várj… – megpróbálja megállítani, de az öccse már messze jár.
Vincenzo a karját nyújtja a lánynak.
– Majd én kísérem, ha megengedi.
Giulia dühös. Dühös Giovannira, amiért itt hagyta, hiszen nem akar kettesben maradni egy férfival, akit alig ismer, főleg nem egy olyan férfival, mint Florio.
– Nem értem, miért hagyott magamra az öcsém. A kocsi a magáé, a maga dolga lett volna megnézni azt is, hogy készen áll-e.
– Nem vagyok lakáj, még ha sokan annak tartanak is.
– Az öcsém sem az.
Giulia megkerüli a karosszéket, hogy Vincenzo előtt érjen az ajtóhoz.

El akar menni, és majdnem sikerül is neki, de Vincenzo keze megállítja a páholy küszöbén. Érdes ujjait a lány meztelen vállára teszi.

Giuliának összeakad a nyelve, alig bír beszélni. Meg kellene fordulnia, le kellene kevernie neki egy pofont, nyugodtan kiabálhatna is. De mindezt nem teszi, nem tudja megtenni, és nem csak azért, mert fél a férfitól.

Vincenzo behúzza a félhomályba a kíváncsi tekintetek elől.
Vajon mit érez Giulia, amikor Vincenzo ajka a tarkóját súrolja? Amikor a férfi kissé szétfeszíti a száját, és a fogával beleharap az ajkába?
– Ne… Ne! – könyörög Giulia Vincenzónak.
Kezét a férfi kezére teszi, hogy leállítsa. De a „nem”, amit kimond, erőtlen. Rájön, hogy valójában nem akarja leállítani, és maga sem érti, hogy miért van ez így. Vagy lehet, hogy pontosan érti, csak szégyelli, hiszen most viszonozza a csókot, a simogatásokat.

Mindent a férfi irányít, azt is, hogy mikor hagyják abba. Széttárja a karját, Giulia pedig kisiklik az öleléséből, lehagyja a folyosón.

Stefania Auci

– Megengedi? – Vincenzo megelőzi a lépcsőn, miközben Giulia kimelegedve, a korlátra támaszkodva siet lefelé. Együtt érnek a kocsihoz, ahol Giovanni várja őket.

Giulia lehajtja a fejét. Csupasznak érzi magát, mintha mindenki őt nézné.
Most sem veszi észre a mosolyt az öccse arcán.

Fordította: Török Tamara

Stefania Auci: Szícilia oroszlánjai
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2021
480 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft