Van egy fúvósbanda Hartyánban… | Kollár-Klemencz László: Öreg Banda

Posted on 2021. december 21. kedd Szerző:

0


kistibi |

Nem hiszem el, hogy az Öreg Banda első regény. Annyira szívfájdítóan szép, tragikumában olyan nemes, gondolatisága oly megkapó, hogy az ember nem olvassa, hanem végiggyönyörködi, végigfájja az Öreg Banda történetét.

Szubjektív ugyan az ítéletem, de számomra ez a könyv a magyar mágikus realizmus egyik csúcsteljesítménye,  Bodor Ádám Sinistra körzete  és Holdosi József Kányák című regénye mellett. Első regényként ez azért nem kis fegyvertény.

Hatalmas, féloldalnyi, egymáshoz láncolt mondatokban hömpölyög a családregény, ha az kell, máskor meg rövid tagmondatok kopogása, zaklatott staccatója szaggatja a csendet. Végtelen a mesélőkedv akkor is, ha az élet gyönyörű pillanatairól mesél, akkor is, ha tragédiák árnyéka lengi be.

A Kaldenecker család valamikor a 18. század első felében érkezett meg Dunaharasztiba. Az író ükapja, Kaldenecker Miklós és családja történetével kezdődik a regény a 18. század utolsó évtizedében. Ekkor már nagygazdák: 120 tehén, földbirtok. Rengeteget dolgoznak, a tejet Pestre hordják – ebbe a folyamatos robotba fáradnak bele. A könnyebb élet reményében eladják a gazdaságot, és Újhartyánban akarnak egy kisebbet, kevesebb munkával fenntarthatót. „Ott lapult az ülés alatt egy dobozban mindaz a pénz, amit a gazdaságért kaptak, rengeteg papírforint, amivel tovább tudnak lépni. Nagyobb, de nyugodtabb életet álmodtak maguknak, amihez ez a vagyon segíti őket. Már nem megszerezni kellett, hanem megtartani.” És ekkor üt be a tragédia. „– Na, az összesen 22 ezer, magánál van most 21 ezer, ami nem ér most többet, mint a foglaló, vagy még annyit sem, az is koronában, mert a forintot úgy, ahogy van, rendeletileg eltörölték – mondta a vörös hajú, és visszalépett a kocsira.” Egy élet munkája válik egy pillanat alatt semmivé. Miklós gyorsan lép, és abból a pénzből, ami tegnap még hatalmas vagyon volt, vesz egy omladozó kis házat. Legalább fedél van a fejük felett.

Nem adják fel, mert élni kell. Napszámot vállalnak, dolgoznak, fenntartják magukat. Aztán, később nem várt helyről érkezik segítség. Jozef, Miklós fia még kicsi gyerekként kapott egy fligliharnit (Flügelhorn, szárnykürt – A szerk.). Olyannyira szerette, hogy vele akart aludni, de szülei ezt megtiltották. Ezért addig nézte a szekrény tetején pihenő hangszert, míg be nem költözött a szemébe, és akkor rácsukta a szempilláját. A zene és a hangszer iránti szeretete, kitartása odáig jut, hogy zenekart alapít. „A püspök odalépett Jozefhez, megáldotta őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen, majd annyit mondott: – Az Öreg Banda! – Délután négykor elhagyta Hartyánt, és folytatta útját Monor felé, egész a falu széléig ismételve: – Mindennel nagyon meg voltam elégedve, de különösen a zene, a zene tetszett. (…) A püspök úr segítségével hamar elterjedt a járásban, hogy van Hartyánban egy rézfúvósbanda, olyan dalokat játszanak, amiket nem játszott még senki.” Ez hát az Öreg Banda névadásának története, Jozef hihetetlen szorgalma nem csak zenekart teremt, hanem közösséget, az összetartozás érzetét, és nem utolsósorban anyagi biztonságot ad a családnak. „Amit a zenekarral kerestek, abból földeket vettek, és a szegényebb családtagokat támogatták. A zene szülte nagy földekkel aztán újra gazdák lettek a Kaldeneckerek.”

Csodálatosnál csodálatosabb történetekben árad a regény, népszokásokról, közeli-távoli rokonokról, zenéről, színházról, a mindennapi élet apró-cseprő örömeiről: és mindent átfog, mindent betölt, mint egy belső rendező elv, a szeretet. Kollár-Klemencz László minden mondatában érezhető, még a negatív figurák is olyan módon jelennek meg, hogy megcsillan bennük valami szerethető.

Hogyan lesz dobosa az Öreg Bandának? „Kis idő múlva Josef dobolni kezdett, ismét felvette a lovak patáinak ritmusát, majd nem bírt magával, és megint lassított. Ménich ideges lett, de csodálkozott is. – Te, ezek a lovak tényleg értik, amit dobolsz! Ő is elkezdett dobolni, de most gyorsabban ütötte a ritmust, erre lovai begyorsítottak. (…) csak doboltak, a lovak meg eszeveszetten trappoltak ritmusra Inárcs felé.” És máris megvan Ménich, a dobos.

Csodálatosak az asszonyfigurák. Mindenben támogatják férjeiket: az élet nagyon kemény, de ott vannak az asszonyok, és mindent megtesznek családjaikért. A megszületett gyerekek csaknem fele még csecsemőkorában meghalt. „...a sok gyerek, a ház, a mosás, főzés, mindezek ellenére nehezen tudtak elfelejteni minden egyes korai halált, nyolc-tíz gyerekből a fele, ha megmaradt, felét meg el kellett temetni, gyereksírokba ásni, apró pici gyereksírokba, és ezt fel kellett dolgozni, túlélni, erős anyának, erős asszonynak maradni, hogy a többi élőt tudják szolgálni…”

Az élet hihetetlenül kemény oldalát talán Hergott Miska sorsán keresztül látjuk legpontosabban. „A négyéves Miskát szülei libapásztornak adták, hétévesen meg már gulyásnak.” A család ruhát, búzát kapott érte. Hideg hajnalokon, november eleji fagyokban a meleg tehénganéban álldogált, hogy ne fagyjon le a lába. A tehéntrágya szétmarta a bőrt a lábujjain, sikárkefével kellett kisikálni a trágyát a sebekből. Az uraság fia megalázta. „Pár nap múlva a Miska csúzlival véletlen eltalálta az öreg Liebnert, kilőtte a szemét, akik látták, azt hitték, meghalt…” Miskát keményre és hajthatatlanra faragta az élet. A családjához soha nem ment vissza.

Vissza-visszatér az Öreg Banda a történetben, Josef halála után az öccse, Hansi veszi át az irányítást, és egy nagyon pontos, nagyon jó zenekart farag belőlük. Nem mintha Josef zenekara nem lett volna minőségi, de Hansi más ember. Jóformán nem beszél, feltartott mutatóujja beszél helyette. A legkisebb elcsúszást is jelzi, és addig gyakoroltatja, míg tökéletes nem lesz.

Keresztülzúg a történelem Hartyánon is. A világháborúban nagyon sokan ottmaradnak. Aztán jönnek az ötvenes évek, a kitelepítések. A közösség erejét, eszét mutatja, hogy Hartyánból nem telepítenek ki senkit. Meg tudják akadályozni. A kommunizmus hosszú jelenléte, az ízlés és a piac változása, a „műanyag” térhódítása ellen viszont már nem tud védekezni az évszázados kultúra sem. A mágia és a szeretet elszivárog a világból.

Nagyon érdekes és izgalmas a kérdés, hogy kell-e stílust váltani, ha megváltozik az ábrázolt világ. Valahol a második világháború, az ötvenes évek táján tűnik el a műből a mágikusság, de az azt létrehozó stílus marad. Számomra ez megrendítően szép. Azért, mert azt mutatja, hogy a szándék, a szeretetvágy, a harmóniára törekvés megmarad, de valami jóvátehetetlenül elveszett. Az ember keserű szívvel olvassa az utolsó harmadát a könyvnek, keresi a már megteremtett ízeket, de az idő irgalmatlanul elnyelte őket. Talán Hanzi halálán túli jelenlétének leírása mutatja meg a legjobban, hogyan kell ezt értelmezni. Kollár-Klemencz nem változtat a mesélési módon, ezzel is hangsúlyozza a visszafordíthatatlant. „A családban Hansiról sehogy nem lehetett beszélni, nem tudott róla mondani senki semmit, olyan ember volt, akiről csak hallgatni lehet, nem említeni, sem dicsérni, nem kellett a nevét sem kiejteni, mindenki tekintetéből leolvasható volt, ha rá gondolt, őt magát sem igen merte megszólítani senki, míg élt, csak Rose, ő kezelte egyedül természetesen azt a lényt, aki olyan volt, mint egy dallam, ami után gyerekek szaladnak réteken hálóval, de soha nem kapják el, akit az egész falu mennyből jöttnek látott, olyan könnyen járt a szőlőtőkék közt is, mintha nem lenne súlya, és a lábujjai végének épp csak érintenie kellene a forró homokot, a többit fentről tartják cérnaszálon.” És Hansival nemcsak egy hatalmas egyéniség tűnik el, hanem az Öreg Banda által fémjelzett életérzés, világ, értékrend, szépség… Hansi elvesztésével a világ lett kevesebb, gyatrább minőségű, és az ő hiánya nemcsak a családján belül érződött, de az egész újhartyáni sváb kultúrát és közösséget érintette.

Még pályakezdő rendező időmből nagyon élesen megmaradt egy emlék. Tíz-tizenegy éves gyerekekből álló csoport jött egy kis faluból. Hatalmas díszletek között játszottak, mindenki jelmezben. Furcsa volt, mert a gyermekszínjátszásban ilyet nagyon ritkán látni. Az előadás nem volt jó. De az utána következő beszélgetésből kiderült, hogy az egész falu megmozdult, ki díszletet, ki jelmezt készített, ki fuvarozott, ki a zsíros kenyeret kente a próba után.

Újhartyánban ezt jelentette a népszokás, az Öreg Banda, a színház. Közösséget formált a faluból. Érdemes beleolvasni, hogyan ír az alkotó egy újhartyáni faluszínpadi előadásról: „És elkezdődött az előadás. Olyan nem volt, hogy egy bemutató nem sikerül. A darab mindig jó volt, a szereplőket mindenki szerette, azok meg szerettek szerepelni, tündökölni, csillogni-villogni, kiöltözve, fények között egy színpadon, harsogva kiénekelni magukból mindent, és velük együtt énekelt a falu összetömörülve abba a kis helyiségbe, hogy összeértek a tüdők, ahogy énekelték ki magukból minden kapanyom, minden barázda, minden elveszített testvér, apa, férj, szerető, elhantolt csecsemő fájdalmát, abban az örömben, ami megadatott mindannyiuknak, hogy itt vannak, itt lehetnek húsvétvasárnap, hogy itt van, ma itt van a holnap is, ma este mindannyian feltámadunk!” Ez egyszerűen csak gyönyörű. „Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat.” A népi kultúra tudta ezt már József Attila előtt is, és gyakorolta utána is.

Letehetetlenül nagy könyv az Öreg Banda. Családregény, ezért hanyatlástörténet. De végigolvasva a könyvet nem a hanyatlás marad meg, hanem az, hogy hogyan teremt a művészet közösséget, hogyan teszi élhetővé a világot, hogyan válik széppé és elfogadhatóvá az ellenséges környezet. A könyv utolsó mondata ez: „Csak már nem tudja senki, kik voltak ők.” De! De igen! Ide költöztek a szívünkbe. Itt vannak mind: Miklós és Anna, Rose és Miska, Josef és Hansi, mind, mind. És mi belül halljuk az Öreg Banda zenéjét.

Kollár-Klemencz László (Fotó: Révai Sára)

Kollár-Klemencz László: Öreg Banda 
Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021
368 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3200 Ft,
e-könyv változat 2799 Ft
ISBN 978 963 144 1178 (papír)
ISBN 978 963 144 1499 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Kollár-Klemencz László két izgalmas elbeszéléskötet után egy több évszázadot átölelő családregénnyel jelentkezik.
A Kaldenecker család ősei az 1720-as években érkeztek meg Svábföldről Dunaharasztiba, hogy aztán az elkövetkező évszázadokban ezen a környéken éljenek Soroksártól Újhartyánig.
A Duna és az Alföld találkozásánál próbáltak boldogulni: dolgoztak, költöztek, álmodoztak és szabad idejükben zenéltek. Megannyi erdő- és természetleírás után Kollár-Klemencz László ezúttal egy családfa rengetegébe kalauzol el minket.
Nemzedékek adják át egymásnak a regény lapjain a sváb hangszereket és a családi legendákat ugyanúgy, mint a recepteket és a beceneveket. Jöhetnek világháborúk, kitelepítések és forradalmak, az Öreg Banda nagyon sokáig játszik tovább rendületlenül.