Szubjektív lapozgatás | Töredékek az erdélyi irodalom kapcsán

Posted on 2021. június 4. péntek Szerző:

0


kistibi |

Az alábbi írás szubjektív, sem kronologikusan, sem egyéb módon nem rendszerez. Egyetlenegy biztos pontja van: a Sinistra körzet megjelenési ideje, azaz 1992. Ami majdnem három évtizede történt.

Bodor Ádám művét olyan sarokkőnek, tájékozódási pontnak gondolom az egész erdélyi és az egész magyar irodalomban, mintha a fantasy történetében A Gyűrűk Uráról, a disztópiában az 1984-ről beszélnénk. Vagyis Bodor Ádám után már nem lehet úgy írni, ahogy Bodor Ádám előtt. A felrajzolt kép természetesen nem teljes. Másrészt mindenkit erdélyinek tekint, aki ott született, gyermekéveit, fiatal felnőtt életét ott élte, a nyelv első virágainak illata Erdélyben töltötte meg a tüdejét. Kivétel csupán két mű, két alkotó: egyik gondolkodásmódja, a másik témája miatt.

Meggyőződésem, hogy a magyar irodalom egy egységes nemzeti-kulturális-történelmi tükör, de mégis vannak olyan területei, amelyeket jogosan lehet külön vizsgálni. Az erdélyi irodalomnak olyan sajátos íze, illata, szövete van, ami teljesen egyedivé teszi, s ha az érdeklődő úgy üt fel egy kötetet, hogy nem olvassa a szerző nevét, akkor is biztosan tudni fogja néhány oldal után, hogy erdélyi író művét tartja a kezében. A 20. század nemcsak egy hatalmas traumával indult (Amikor a románok kézhez vettek bennünket… – fogalmazza Ábel), hanem egy páratlan írói vetélkedéssel: Tamási vagy Nyírő, Ábel vagy Uz Bence.

Ebben a nemes versenyben soha senki nem hirdetett végeredményt, az idő viszont ítéletet mondott. Bár mindkét alkotó nagyon fontos életművet hozott létre, de azt hiszem, nem ők a legfényesebb csillagai az erdélyi irodalomnak. A Tamási-életműben a legnagyobb baj az egyenetlenség. Az Ábel-trilógia első kötete nagyon jó, az Ábel az országban már nem képes visszakapaszkodni az első mű szintjére, az Ábel Amerikában pedig kimondottan gyenge. Nyírő esetében pedig nagyon nagy gond, hogy az olvasó nem tud elvonatkoztatni az író politikai szerepvállalásától.

Érdekes kérdés az alkotó és a hatalom kapcsolata. Az az irodalmi tapasztalat, ha egy független alkotó eladja magát a hatalomnak, ki akarja szolgálni a hatalom igényét, akkor megszűnik alkotói léte. A Mű megteremtésekor nem szabad tartozni senkihez, semmihez. Az alkotó útja magányos út. Mikszáth Kálmánt kivéve senkit nem tudok említeni, aki jó viszonyt ápolt a hatalommal, mégis hiteles tudott maradni.

Tamási és Nyírő után új nagyágyú jelentkezett az erdélyi regényirodalomban: Wass Albert. A harmincas évek közepén indul, de életét kettétöri a háború. A második bécsi döntés után magyar katonai bíróság működik Wassék birtokain is. A magyar rendfenntartó erők letartóztattak öt embert, akiket politikailag megbízhatatlannak tartottak. Egyik tisztjük elrendelte, hogy a foglyokat vigyék a megyeszékhelyre. Néhány mérfölddel odébb az őrök lelőtték a foglyokat – állítólagos szökési kísérletük miatt. Wass Albert ekkor a hegyekben vadászik, nincs otthon, nem tud semmiről. Történik mindez 1944-ben. 1946-ban ezért ítéli halálra a kolozsvári Népbíróság. Nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy bűnös-e vagy ártatlan, ott volt-e vagy sem, kellett a birtok a románoknak, megszerezték. Ezután Németországban, majd az Egyesült Államokban él. A Securitate két merényletet követ el ellene, bomba, gázolás, megússza. Csoda hát, hogy gyűlöli a románokat? Nem csoda! Igaza van! De gyűlöletből nem lehet műveket írni. Kétszer tudja függetleníteni magát. A funtineli boszorkány és a Kard és kasza nagyon jó regények, de eltűnnek a gyűlölet árnyékában. Aki igazi erdélyi ízeket akar tőle, olvassa ezeket, a többit viszont felejtse el! A funtineli 1959-ben, a Kard és kasza 1974-ben íródott, itthon viszont Wass Albert nevét sem nagyon ismertük a rendszerváltozásig. 1989-ben kezdte egy kiadó sorozatban piacra dobni a műveit.

A gyűlölet és a művészet határán egyensúlyoz a nem erdélyi Zoltán Gábor Orgia című regénye. A párhuzam hozza ide őt, és azért muszáj néhány szóval említeni, mert más okból ugyan, de írója nagyon fontosat mond el a témában. Az Orgia 1944/45 telén játszódik a Budapesten, a XII. kerületben, azokat a felfoghatatlan történeteket meséli, ahogyan a nyilasok irtják volt osztálytársaikat, szomszédaikat, barátaikat. A megírás-megjelenés után ezt mondja a szerző: „Ha tagja lennék egy egyháznak, ha például a zsidóság körébe tartoznék, vagy ha baloldali lennék, akkor ezt a könyvet így nem írhattam volna meg. … Amit leírtam, azzal az egyén kapcsolatba léphet, de egy közösség hű tagja számára, azt hiszem, ez kizárt.” Döbbenetesen mély és érdekes gondolat.

A két világháború között két nagyon fontos erdélyi magyar regény jelent meg, Az elsodort falu és a Fekete kolostor. Nagyon furcsa őket együtt említeni… Az elsodort falu, Szabó Dezső fő műve 1919 májusában látott napvilágot. A két világháború közötti időszak bibliája, 1948 után pedig tiltólistás. Az elsodort falu számomra az évtizedeken át várt mű: a Spenótban lehetett olvasni róla, de magát a művet a rendszerváltásig nem adták ki, utána többször is. (Az ifjabbak számára: a Spenót a hat kötetes Magyar irodalomtörténet, nagyjából négy-ötezer oldal, a magyar szakosok kötelező olvasmánya volt. Iszonyatosan ronda, zöld borítóban tündökölt, innen a bájos becenév.)

A kommunista kritika antiszemitának tartotta Az elsodort falut, én csak egy sodró lendületű, jó stílusú könyvet látok benne. Kuncz Aladár regénye, a Fekete kolostor több síkú történet. Egyik olvasatában fejlődésregény, azaz kilépés az elefántcsonttoronyból, más tekintetben háborús mű, a fogság, az internálás története az első világháború alatt-után.

Ha műhöz lehetne vagy kellene kötni a jelenkor erdélyi irodalmának kezdetét, én Bodor Ádám regényéhez, a Sinistra körzethez kötném. 1992-ben jelent meg. Stílusában, szikárságában, mesélési módjában, világteremtésében egyedülálló. A diktatúra olyan természetes módon jelenik meg benne, olyan részvét és emberség nélküli minden, mintha érzelem nem is lenne a világon, vagy ha van, az nem az emberé. Olvastam már ennél lényegesen gyengébb Nobel-díjas regényt.

És mint a búvópatak: felszínre tör egy hatalmas erő a Sinistra körzettel, és egymás után következnek a jobbnál jobb regények, megérkezett teljes fegyverzetben a ma generációja. Dragomán György jelenlétét a Máglya és A fehér király jelzi. Ha azonos vonásokat keresünk: mindkettő gyermekszemmel csodálkozik rá a Ceauşescu-rendszerre, torokszorítóan festve meg a kort.

Tompa Andrea 2000 óta van jelen a magyar irodalomban, de jó tíz évig nem szépirodalommal jelentkezik, hanem színházelméleti írásokkal. 2010 óra négy regénye jelent meg. A fullasztó szabadsághiány leng át mindent. Ízlés dolga, de talán a négy közül a legkiemelkedőbb regény az Omerta. Már a cím is beszédes!

Az omertà – a maffia hallgatási fogadalma. Illetve hallgatási kötelezvény, amit a Ceauşescu-rendszer írat alá szabadlábra helyezéskor a volt foglyokkal. Micsoda gyönyörű párhuzam. Nem is tudom, melyik lehet büszke a másikra. A helyszín az ötvenes évekbeli Kolozsvár, ami a Funar vezette várostól céljaiban nem, csak hatékonyságában különbözik.

Ugyanez az életérzés jelenik meg Papp Sándor Zsigmond Gyűlölet című regényében. A gyűlölet, amely életeken át lefojtva izzik az emberben a folyamatos megaláztatások, a kisebbségi lét keserűségei miatt. Csak egy párbeszédből kiragadott rész, cseppben a tenger: „Ezt majd akkor mondd, édes fiam, amikor majd félholtan nem tudod elmagyarázni az orvosnak, hogy mi fáj… Igazából azt akarják, hogy dögöljünk meg mind. És lehetőleg egyszerre… Neked már fel sem tűnik, de egyre több román szót használsz. Mert igazából mindegy, hogy román vagy magyar valaki, csak korcs ne legyen, érted? A korcsoknál semmi sem rosszabb. Azok még azt se tudják, hogy kit áruljanak el.”

Ha belefáradtunk a diktatúra sötétségébe és kegyetlenségébe, akkor vegyük elő Máté Angi Mamó című regényét. Szívszorítóan gyönyörű. Egy kislány mesél, akinek meghalt az anyukája, és a nagymamájához kerül. Nem a történet érdekes, hanem az, ahogyan mesél, ahogyan felfedezi a világot: „A kék háznak nem volt oldala, azaz nagyobb volt a lyuk, mint az oldal, odahúzta az ágyat, az betömte. Csak néha mutatta a lámpásban lebbenő láng, hogy közénk jött a kint.” Vagy: Tudod, mindenhez hozzá akartam érni, mindenhez akartam a közömet. Tolakodtam apró fejemmel be a világba, hadd tartozzam őhozzá.”

Máté Angi regényét nem szabad gyorsan olvasni. Ízlelgetni kell, szálazni a mondatokat, és elgyönyörködni a nyelv csodájában.

Habár ez itt regények ajánlója, a mai erdélyi irodalomról nem lehet Jankó Laura nevének említése nélkül beszélni. Jankó (Iancu) Laura moldvai csángó, Magyarfaluból származik, és szerintem az egyik legerősebb képteremtő erejű mai magyar költő. Nem véletlenül kapta a női Pilinszky (eposzi?) jelzőt. Egy példa:

kormos égen fecske
kútba ejti röptét
elkapom a szél kezét
halottasház az ég

Jankó Laura körömversnek nevezi azt, amit Radnóti razglednicának, Örkény egypercesnek, a japánok haikunak, a görögök epigrammának hívtak. Nagy kihívás, kevés szóval sokat és szépet mondani. Azért maradjunk hűek a regényhez, Jankó Laura ebben a műfajban is alkot. Szeretföld című regénye egy moldvai falu életét mutatja. Már Máté Anginál (is) megtanulhattuk, hogy a erdélyi világlátás és stílus önálló szelete a magyar irodalomnak. Egy csöpp ebből a stílusból: „…de azt már meg nem tudná mondani, azóta hol árnyékolja a földet, s hogy árnyékolja-e egyáltalán, vagy már csak hizlalja…” Eszembe nem jutna megfogalmazni így az „él-e, hal-e?” kérdést.

Bartis Attila két legfontosabb regénye A nyugalom és A vége. A Nyugalom – talán a belőle készült film miatt – az ismertebb, de nekem A vége jelenti az erdélyi irodalom egyik csúcsát. Ha ennek miértjét keresem, talán a tartalom összetettsége és a stílus szikársága között feszülő látszólagos ellentmondás okozza. A legfontosabb létkérdéseket teszi fel, folyamatosan analizál, a lélek legkisebb rezdülését is figyeli. Nagyon keserű és nagyon bölcs írás, emellett pedig letehetetlen könyv.

Végül legyen egy kis csavar is ebben az írásban: nem csak erdélyi írók ajándékoztak meg bennünket erdélyi történetekkel. Szántó T. Gábor Európa szimfónia című regénye egy román-magyar családban felnövő fiú története, pontosabban szökésének a históriája, szinte krimiszerű izgalmakkal. A fiú zenész, a zenekar pedig Nyugat-Berlinbe megy koncertezni… Az író egyébként Török Ferenc révén lett igazán ismert, hiszen az ő elbeszéléséből készült az 1945, az utóbbi évek egyik legerősebb magyar filmje.

Talán az sem véletlen, hogy erdélyi születésű író alkotta meg a mai magyar társadalom legpontosabb, legironikusabb, legröhejesebb tükörszilánkját. Aki nem hiszi, olvasson bele bármelyik facebookra kiposztolt politikai tárgyú cikk alatti kommentbe-acsarkodásba-gyalázkodásba, máris helyénvalónak találja Bartis Attila gondolatait. A forradalmár-ellenforradalmár pedig nyugodtan cserélhető az épp aktuális kurzus kedvenc szereplőire:

Vannak forradalmárok és vannak ellenforradalmárok. Továbbá: az ellenforradalmárok szerint a forradalmárok az ellenforradalmárok, míg a forradalmárok szerint az ellenforradalmárok az ellenforradalmárok. Továbbá: a forradalmárok szerint nem kéne az ellenforradalmárokat agyonlőni, mint a büdös kutyákat, ha nem mondanák magukról, hogy forradalmárok, és agyonlőnek minden ellenforradalmárt, másik oldalról viszont a forradalmárok szerint szó sincs arról, hogy ők agyonlőnék az ellenforradalmárokat, de hát azt tartják magukról, hogy ők forradalmárok, ami kellőképpen súlyos ahhoz, hogy agyon legyenek lőve, mint a büdös kutyák. Sőt, továbbá: aki azt mondja ennek, hogy nem ellenforradalmár, csak nem forradalmár, az ellenforradalmár, és aki azt mondja annak, hogy nem forradalmár, de nem ellenforradalmár, az is ellenforradalmár. És még továbbá: teljesen mindegy, hogy egy nem forradalmár mit mond az egyik forradalmárnak, mert az lepuffantja, és az is mindegy, hogy utána mit mond a másik forradalmárnak, mert az is lepuffantja, ami az előzőek alapján szinte természetes.”

Posted in: OLVASÓ