Jennifer Teege, Nikola Sellmair: Nagyapám engem agyonlőtt volna (részlet)

1. fejezet | Egy tömeggyilkos unokája

Németországban a holokauszt családtörténet. / Raul Hilberg

1970. június 29-én születtem, nigériai apától, anyám Monika Göth. Négyhetes voltam, amikor anyám beadott egy katolikus gyermekotthonba. Apácák oltalma alatt nőttem fel.

Háromévesen nevelőszülőkhöz kerültem, akik örökbe fogadtak, amikor hétéves lettem. Az én bőröm fekete, nevelőszüleim és a mostohatestvéreim fehérek. Bárki láthatta, hogy nem a vér szerinti gyerekük vagyok. De a nevelőszüleim váltig állították, hogy ugyanúgy szeretnek, mintha a sajátjuk lennék. Ugyanúgy együtt játszottak, kézműveskedtek és ugrabugráltak velem az óvodai és iskolai nyílt napokon, mint a bátyáimmal. A vér szerinti anyámmal és nagyanyámmal gyerekkoromban még megvolt a kapcsolat, később megszakadt. Huszonegy voltam, amikor anyámat utoljára láttam.

És most, harmincnyolc évesen megtalálom ezt a könyvet. Miért éppen ezt vettem le a polcról a sok százezer közül? Mégiscsak van olyan, hogy sors?

Átlagos napnak indult. A férjem bement az irodába, én elvittem a fiaimat az óvodába, aztán továbbindultam a belváros felé. Be akartam nézni a könyvtárba. Rendszeresen járok ide. Szeretem a csöndet, a feszült figyelmet, ami ebből a csöndből árad, a halk lépteket, a lapok zizegését, a lapok fölé görnyedő olvasók látványát. A pszichológiai részlegbe mentem, a depresszióról akartam információt gyűjteni. Csípőmagasságban, Erich Fromm A szeretet művészete című könyve és valami „Válságban az erő” vagy hasonló című közhelygyűjtemény között ott virított ennek a könyvnek a gerince, rajta a szerző és a cím. Matthias Kessler: Ich muß doch meinen Vater lieben, oder? (Az apámat szeretnem kell, nem?) A szerző neve ismeretlen volt, de a cím érdekesnek tűnt. Ezért húztam ki a könyvet a helyéről.

Még akkor is ott fekszem, ugyanazon a padon, amikor Götz, a férjem megérkezik. Leül mellém, kezébe veszi a könyvet, nézegeti, belelapoz. Kikapom a kezéből. Nem akarom, hogy ő olvasson bele először. A könyv az enyém: kulcs a családom történetéhez. Kulcs az életemhez, amit annyi éven át kerestem.

Egész életemen át kísértett az érzés, hogy valami nem stimmel velem. A szomorúságom, a depressziós időszakaim. De képtelen voltam rájönni, mi az, ami nem stimmel.

Götz kézen fog, odamegyünk az autómhoz. A hazaúton alig szólalok meg. A férjem aznapra szabadságot vesz ki, gondoskodik a fiainkról.

Lerogyok az ágyra, és olvasok, olvasok, abba se hagyom az utolsó oldalig. Már sötét van, amikor becsukom a könyvet. Odaülök a számítógéphez, és egész éjjel kutatok. Mindent elolvasok Amon Göthről, amit csak találok. Olyan érzés, mintha egy rémtörténet részesévé válnék.

Hogyan ürítette ki a gettókat Lengyelországban. Milyen szadista módszerekkel gyilkolt, hogyan uszított kutyákat emberekre. Amon Göth rémtettei csak ekkor bontakoznak ki előttem teljes valójukban. Himmler, Goebbels, Göring: róluk sok mindent tudtam korábban is. De hogy pontosan mit tett Amon Göth, arról nem tudtam. Fokozatosan válik világossá előttem, hogy a Schindler listájából ismert szereplő nem fiktív alak volt, hanem hús-vér ember. A nagyapám. Sorozatban ölt, és ez még örömöt is okozott neki. Egy tömeggyilkos unokája vagyok.
*
Jennifer Teegének meleg tónusú, mély hangja van, érződik rajta, hogy Münchenben él, enyhén pergeti az „r” hangot. Az arca tiszta, nem sminkeli. Eredetileg sűrűn göndörödő haját kisimítva, hosszú copfokba rendezve hordja. Szűk nadrágot visel, feltűnően karcsú, és hosszú a lába. Ha belép valahová, mindenki felkapja a fejét, a férfiak utánafordulnak. Nagyon egyenesen jár, határozott léptekkel.

Barátai öntudatos, kíváncsi, kalandvágyó nőnek írják le. Egyik diáktársa és barátnője ezt mondta róla: „Ha egy izgalmas országról hallott, azt mondta: Még nem ismerem, el fogok menni oda! És tényleg el is ment, Egyiptomba, Laoszba, Vietnámba, Mozambikba.”

Ám ahogy a családja történetéről kezd beszélni, remeg a keze, és elsírja magát.

Az Mcm O GOET#KESS jelzetű könyv megtalálása az a momentum, amely kettévágta Jennifer Teege életét. Onnantól kezdve beszél „azelőttről” és „azutánról”: „Azelőtt” – amikor még nem tudta, honnan származik. „Azután” – amióta megismerte a családja történetét.

A nagyapja története bejárta a világot. Steven Spielberg Schindler listája című filmjében Amon Göth, a velejéig gonosz lágerparancsnok a vele egykorú Oskar Schindler ivócimborája és ellenlábasa. A zsidógyilkos és a zsidómentő. A film egyik jelenete beírta magát a kulturális emlékezetünkbe: Amon Göth, amint reggeli tornája részeként villája erkélyéről lődöz a foglyokra.

Amon Göthnek a Krakkó melletti płaszówi koncentrációs tábor parancsnokaként több ezer ember halála száradt a lelkén. 1946-ban Krakkóban felakasztották, hamvait a Visztulába szórták. Göth élettársa, Ruth Irene, Jennifer Teege imádott nagyanyja később tagadta, hogy Göth bűnös lett volna. 1983-ban öngyilkos lett: altatókat vett be.

Jennifer Teege története igazi német történet. A nagyapja náci háborús bűnös, a nagyanyja bűnpártoló. Anyja a háború utáni évtizedek ólmos hallgatásában nőtt fel. Ez tehát Jennifer családja. Ezek a gyökerei, amelyeket örökbe fogadott gyerekként mindig is keresett. És ő? Kicsoda ő maga?
*
Egy csapásra kérdésessé válik számomra minden, amiből eddig az életem állt: szoros kapcsolatom a nevelőszüleimmel, barátságaim Izraelben, a házasságom, a két fiam. Hazugság volt az egész életem? Úgy érzem magam, mintha álnéven éltem volna eddig, mintha mindenkit becsaptam volna magam körül.

Pedig én voltam az, akit becsaptak. Elhazudták előlem a történetemet. A gyerekkoromat. Az identitásomat. Már nem tudom, kihez tartozom. A nevelőszüleimhez és a mostohatestvéreimhez, vagy a Göth családhoz? És tudom, hogy nem választhatok. Én is Göth vagyok.

Akkor, hétévesen könnyűnek tűnt lecserélni ezt a nevet. Ki kellett tölteni egy adatlapot. A nevelőszüleim megkérdezték, rendben van-e, ha megváltozik a vezetéknevem. Azt mondtam, rendben van. Utána azt se mertem megkérdezni, mi van a vér szerinti anyámmal. Végre normális családot akartam.

Ahogy Amon Göth után kutatok az interneten, találok egy ismertetőt az arte kulturális csatorna egyik adásáról. Egy amerikai dokumentumfilmes rögzítette anyám találkozását Helen Rosenzweig egykori lágerfogollyal, aki cseléd volt nagyapám villájában. És mit hoz a véletlen: a német verziót másnap este vetítik először a tévében.

Először a könyv, aztán a film… Ez így túl sok és túl gyorsan jött.

Este a férjemmel leülünk megnézni a filmet. Anyám rögtön az elején megjelenik. Előrehajolok, hogy jobban lássam: Hogy néz ki, hogyan mozog, hogyan beszél? Hasonlítok-e rá? Vörösesszőkére van színezve a haja, és gondterheltnek látszik. Tetszik a kifejezésmódja. Gyerekkoromban az anyám volt, semmi több. A gyerekek nem regisztrálják, hogy valaki művelt vagy műveletlen. Csak most látom, mennyire okos nő az anyám, mennyire érdekesen beszél.

A dokumentumfilmbe bevágták azt a kulcsjelenetet is a Schindler listájából, amikor a zsidó építésvezető-nő közli a frissen kinevezett lágerparancsnokkal, hogy rosszul tervezték meg a barakkokat – mire Amon Göth, akit Ralph Fiennes játszik, egyszerűen lelövi. A nő utolsó erejével még azt mondja: „Parancsnok úr, én csak igyekszem jól végezni a munkámat.” Mire Göth: „Én is.”

Egyre több részletet tudok felidézni a filmből. Emlékszem például, hogy mennyire megrázott ez a jelenet, ugyanis világosan megmutatja, amit szinte képtelenség elképzelni: a lágerben nincsenek korlátok, nem működnek a gátlások. A józan ész és az emberség kiiktatva.

Mihez kezdjek én, a sötét bőrű világpolgár, egy ilyen nagyapával? Ő tette tönkre a családomat is? Ő árnyékolta be először anyám életét, aztán az enyémet? Lehetséges volna, hogy egy rég meghalt ember még mindig hatalommal bír az élők felett? Lehetséges volna, hogy a depresszió, ami régóta kínoz, a származásommal is összefügg? És az, hogy öt évig Izraelben éltem és tanultam: véletlen volt, vagy sorsszerű? Másképpen kell-e beszélnem a zsidó barátaimmal most, hogy tudom: lehet, hogy a felmenőiket az én nagyapám ölte meg?

Aztán azt álmodom, hogy egy sötét tóban úszom. A víz sűrű és nyúlós, mint a kátrány. Hirtelen hullák szállnak föl körülöttem a vízfelszínre. Csont és bőr alakok, emberi mivoltuktól teljesen megfosztva.

Anyám miért nem érezte fontosnak, hogy felvilágosítson a származásommal kapcsolatban? Miért idegeneknek mesél olyan dolgokról, amikről nekem is tudnom kellett volna? Soha nem mondta el az igazságot. Márpedig nekem az igazságra van szükségem. Theodor W. Adorno híres mondata jut eszembe: „Hamis életet nem lehet helyesen élni.” Ő másra értette, de most úgy látom, tökéletesen illik az én életemre.

Problematikus volt a viszonyunk, alig találkoztunk. Mégis, mindennek ellenére az anyám. A Monika Göth életéről szóló könyvben a születésem éve is előkerül, de rólam egy szót sem ejt. Anyám agyonhallgatott engem, vagy mondhatnám úgy is: megsemmisített a hallgatásával.

Újra meg újra visszatérek a könyvben ahhoz a fotóhoz, amelyen úgy néz ki, ahogyan én is emlékszem rá óvodáskoromból. Valahol legbelül egyik fiók nyílik ki bennem a másik után. Felszínre bukkan az egész gyerekkorom, meg amit a gyermekotthon idején éltem át: a reménytelenség és a magány.

És újra gyámoltalannak érzem magam, mint egy kicsi, csalódott gyerek. Úgy érzem, képtelen vagyok kézben tartani az életemet.

Aludni akarok, csak aludni. Előfordul, hogy délig nem kelek fel. Minden túl sok: hogy fel kell kelni, hogy beszélni kell. Még a fogmosás is terhemre van. Be van kapcsolva az üzenetrögzítő, képtelen vagyok bárkit is visszahívni. Nem találkozom a barátaimmal, a meghívásokat lemondom. Hogyan tudnék most csevegni, min tudnék nevetni? A saját családomat is mintha üvegen keresztül látnám: hogyan értethetném meg magamat velük? Hiszen én magam sem értem, mi történik velem.

Egyik pillanatról a másikra megutálom a sört. Nem bírom elviselni azt sem, ha valaki sört iszik mellettem. Már a szagától is hányingerem lesz: anyám első férjére emlékeztet. Többnyire be volt rúgva, és olyankor megverte anyámat.

Két hétig alig mozdulok ki otthonról. Néha azért sikerül lecserélnem a joggingnadrágot farmerre, de a következő percben újra halálosan fáradt vagyok, és fogalmam sincs, miért zuhanyoztam le, miért öltöztem fel, ha egyszer nem akarok kilépni a házból.

A férjem, amennyire tőle telik, gondját viseli a gyerekeknek, hétvégén elintézi a nagybevásárlást, feltölti a mélyhűtőt, előre főz. Délutánonként nem akarom a tévé elé ültetni a fiúkat, lelkiismeret-furdalással töltene el. Úgyhogy rendelek az interneten egy legókészletet: ez órákra lefoglalja őket, én pedig addig is pihenhetek.

Aztán teszek egy kísérletet, hogy kimozduljak, tegyek én is valamit a családért. De a legegyszerűbb dolgok sem sikerülnek. A bevásárlóközpontban idegesít a tömeg. Tanácstalanul állok a szupermarketben a polc előtt: melyik kávéfajtát válasszam? És különben is: nem lenne sokkal fontosabb, hogy elintézzem a postát? Elmegyek a postára, de ott túl hosszú a sor. Visszarohanok a szupermarketbe a kávés polc elé. De hát csak tejet és kenyeret akartam vásárolni. Az ebéd viszont előbbre való, hol szerezzek most gyorsan főtt ételt? Későre jár, hamarosan el kell mennem a gyerekekért az óvodába. Növekszik a nyomás. A fejem a börtöncellám. Már megint nem sikerült semmi.

Nekem nem volt igazi anyám, ezért mindent meg akartam adni a saját gyerekeimnek, amit nélkülöznöm kellett. Most mégis magukra hagyom őket. Kenek nekik néhány szelet kenyeret vagy felmelegítek valami mélyhűtött ételt. Erre a néhány egyszerű, praktikus dologra képes vagyok. Többre nem. A nagyobbik fiam, Claudius közelségre vágyik. Este hozzám bújik, és beszél hozzám. Gyorsan, szünet nélkül, lélegzetet is alig vesz, nehogy elforduljak tőle. Próbálok figyelni rá, de nem sikerül. Időnként szórakozottan bólintok, hogy azt higgye, figyelek. De közben a legszívesebben a fejemre húznám a takarót.

Miért nem az derült ki, hogy a humorista Loriot unokája vagyok?
*
Aki Joseph Goebbels, Heinrich Himmler, Hermann Göring vagy éppen Amon Göth leszármazottja, az kénytelen foglalkozni a családja történetével. De mi van az összes többivel, a sok névtelen bűntárssal vagy néma cinkossal?

Harald Welzer szociálpszichológus az „Opa war kein Nazi!” (Nagypapa nem volt náci!) című tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy az unokák, a mai harminc-ötven évesek generációja többnyire ismeri a holokauszt történeti tényeit, és határozottabban elutasítja a nemzetiszocialista ideológiát, mint a korábbi nemzedékek – éles szemük azonban elhomályosodik, amint nem a politikát, hanem a magánéletet nézik. Éppen az unokák azok, akik elődeik szerepvállalását igyekeznek megszépíteni. A megkérdezettek kétharmada akár még ellenállókká vagy éppen áldozatokká is felstilizálja őket.

Sokan nem is tudják, mit tett vagy nem tett valójában a saját nagyapjuk. A holokauszt az ő számukra iskolai tananyag, rituális áldozatsztori a moziban vagy a tévében – de nem a saját családjuk története, nem a saját történetük. Ahány ártatlan nagypapa, annyi feltáratlan, elhallgatott, elfelejtett családi titok. És ha majd meghal az utolsó egykorú szemtanú, akkor az unokák számára végképp késő lesz kikérdezni őket, és megtudni a teljes igazságot.
*
Gyerekkoromban elég volt a tükörbe néznem, és azonnal láttam, hogy más vagyok: sötét a bőröm, fekete és göndör a hajam. Körülöttem csupa szőkeség: a nevelőszüleim és a mostohatestvéreim. Ők mind alacsonyak voltak, én viszont nyúlánk, vékony lábú. Akkoriban, a hetvenes években én voltam az egyetlen fekete kislány Waldtruderingben, Münchennek ebben a nyugodt, zöldövezeti városrészében, ahol új családommal éltem. Az osztálytársaim kórusban énekelték a dalt: Tíz kicsi néger – én pedig abban reménykedtem, hogy nem néznek rám.

A könyv megtalálása után a tükörbe nézve már a hasonlóságokat keresem. Iszonyodom a tudattól, hogy közéjük tartozom. Felfedezem a jellegzetes Göth-vonást: kétoldalt az orrcimpa és a száj sarka között húzódó árkokat. Anyámnak és nagyapámnak is volt ilyen. Felötlik bennem, hogy ezeket a ráncokat el kell tüntetni. Feltöltetni, lézerrel elsimítani, kivágni!

Magas vagyok, mint anyám, mint nagyapám. Amikor nagyapámat felakasztották, a hóhérnak kétszer is rövidítenie kellett a kötélen: alábecsülte az elítélt testmagasságát.

Van egy filmrészlet nagyapám kivégzéséről. Dokumentálni kellett, hogy valóban meghalt. Csak a harmadik próbálkozást követően lóg végre törött nyakcsigolyával a kötélen. Amikor végignézem a jelenetet, nem tudom, sírjak-e vagy nevessek.

A nagyapám pszichopata volt, szadista. Megtestesítette mindazt, amit megvetek és elutasítok. Miféle ember az, akinek örömöt okoz, hogy másokat minél ötletesebb módokon kínozzon és gyilkoljon meg? És hiába kutatok, nem találok magyarázatot rá, hogy miért lett ilyen. Gyerekkorában még egész normálisnak tűnt.

És ami azt a bizonyos vérvonalat illeti: vajon mit örökített rám? Elő fog törni belőlem és a gyerekeimből a kolerikus természet? Az anyámról írt könyvben az is benne van, hogy anyám megjárta a pszichiátriát. Azt is említi a szerző, hogy nagyanyám kicsi, rózsaszín, Omca nevű tablettákat tárolt a fürdőszobaszekrényében. Utánanézek: az Omca pszichoaktív szer, depresszió, erős szorongás és kényszerképzetek ellen adták.

Feltámad bennem a bizalmatlanság saját magammal szemben. Én is meg fogok őrülni? Vagy már megőrültem? Éjszaka rémálmokból riadok fel. Az egyik álmomban a pszichiátrián vagyok, folyosókon menekülök, végül úgy szabadulok ki, hogy kiugrom az ablakon.

Megbeszélek egy időpontot a terapeutával, akihez régebben jártam a depresszió miatt, amikor még Münchenben éltem, és elutazom hozzá Bajorországba.

Bőven van időm a megbeszélt időpontig, ezért ellátogatok München szegények lakta negyedébe, Hasenberglbe. Itt lakott a vér szerinti anyám. Néha hétvégente hazavitt magához. Minden olyan, mint régen, csak a homlokzatok színesebbek. A foltos szürke-bézs falakat sárgára és narancsszínűre festették át. Az erkélyeken szárad a ruha, a házak közötti füves területeket szemét borítja. Megállok a bérház előtt, ahol anyám lakott. Valaki éppen kijön a házból, és udvariasan tartja nekem az ajtót. Elindulok felfelé a lépcsőn, próbálok visszaemlékezni rá, hányadik emeleten lakott, szerintem a másodikon. Ismerős szorongás fog el. Itt soha nem éreztem jól magam.

Azután visszamegyek a metrómegállóhoz, és megyek tovább Schwabingba. Átvágok a Josephsplatzon, ahol a gyönyörű régi templom áll, és bekanyarodom a Schwindstraßéba, ahol a nagymamám lakott régen. Ódon épület, udvarán gesztenyefával. A kapu tárva-nyitva. Elindulok a falépcsőn, meg sem állok a legfelső emeletig. Nagyanyám volt az első ember, aki vigaszt és védelmet nyújtott nekem. De a családomról szóló könyv az iránta érzett pozitív érzéseimtől is megfosztott. Ki volt az az asszony, aki másfél évig élt nagyapám oldalán a płaszówi koncentrációs tábor területén – egy villában?

A gyámhivatalba is kértem időpontot. Az ügyintéző nagyon kedves, igyekszik segíteni, de az aktáknak csak egy részébe tekinthetek be. Megkérdezem tőle, fel van-e jegyezve valahol, hogy gyerekkoromban pszichés zavaraim voltak.

Hiszen még olyasmiket sem tudok, amik másoknak teljesen magától értetődők. Ha egy orvos feltette nekem a kérdést, hogy milyen betegségek fordultak elő a családban, soha nem tudtam válaszolni rá. Azt sem tudom, volt-e cumim babakoromban, milyen gyerekdalokat ismertem vagy mi volt az első plüssállatom. Nem volt anyám, akitől megkérdezhettem volna.

Nem, mondja a hölgy a gyámhivatalban, a feljegyzések nem tanúskodnak szokatlan viselkedésről. Normálisan fejlődő, derűs, kiegyensúlyozott gyerek voltam.

Éppen időben érek oda egykori terapeutámhoz. Tőle azt szeretném megtudni, mi volt az akkori diagnózis: tényleg csak depressziós voltam, vagy súlyosabb volt a baj? És mit lát most rajtam? Normális vagyok? Először is megnyugtat: akkoriban tényleg csak depressziót állapított meg nálam, soha nem is változott a diagnózis. De hozzáteszi, hogy a mostani helyzetben nem tud segíteni. Elküld egy kollégájához, Peter Bründlhöz.
*
Peter Bründl pszichoanalitikus élénken emlékszik Jennifer Teegére: „Beállított hozzám egy magabiztos, magas, szép nő, és céltudatosan nekem szegezte a kérdést: Mit kezdjek a történetemmel?” Az idős, ősz szakállas, fekete öltönyös úr rendelőjében nem egy náci háborús bűnös unokája megfordult már. „Az erőszak és a brutalitás mély nyomokat hagy a tettesek leszármazottaiban. De őket nem a tettek betegítik meg, hanem a hallgatás, ami a tetteket körülveszi. Ez egy átkozott összeesküvés a tettesek családjában, hogy szőnyeg alá söprik a bűnöket, és gyakran generációkon át sikerül nekik.”

A bűn nem örökletes, a bűntudat annál inkább. A tettesek gyerekei öntudatlanul is továbbadják saját gyerekeiknek a szorongást, a szégyenérzetet és a bűntudatot, magyarázza Bründl. És ez több családot érint Németországban, mint gondolnánk.

Hozzáteszi: Jennifer Teege esete azért különleges, mert ő kettős traumát élt át. „Először az örökbeadást, azután a családtörténet felfedezését.”

„Amit Frau Teege átélt, tényleg rettenetes – folytatja Peter Bründl. – Már a fogantatása is provokációnak számított a hetvenes évekbeli Münchenben. Egy német nőnek gyereke született egy nigériai férfitól: ez minden volt, csak magától értetődő nem. Ráadásul a nő nem volt más, mint Monika Göth, egy náci lágerparancsnok lánya.”

Gyakran előfordul, meséli a terapeuta, hogy a nácik unokái egészen más problémákkal jelentkeznek nála. Depresszióval, gyermektelenséggel, étkezési zavarokkal küzdenek, vagy attól szoronganak, hogy nem tudnak helytállni a munkahelyükön. Ilyenkor arra biztatja őket, hogy alaposan kutassák fel a múltjukat, bátran törjenek be a hazugságokból épített családi várba. „Ha ezt meg tudják tenni, utána végre élhetik a saját, autentikus életüket.”