kistibi |
Egy görög sorstragédiában sosem teljesen ártatlan az istenek, a sors által üldözött hős. Leggyakrabban a hübrisz (gőg, önhittség) vétségét követi el, és bűnhődik, akár egy örökkévalóságon át. De mit tegyen az a tiszta lelkű halandó, Jennifer Teege, aki boldog életet él, férje van, gyerekei, a reklámszakmában már nevet szerzett magának, élete delén jár, és a sors villámként csap le rá. Ül egy könyvtárban, Hamburgban, olvasnivalók közt keresgél. Valószínű, hogy a csalafinta, olykor rosszindulatú Hermész játszik vele, mert olyan könyvet ad a kezébe, melyből kiderül számára, hogy ő az unokája a náci háborús bűnös Amon Göth-nek. Az pedig nem kis hal. A rettegett hírű Krakkó-płaszówi koncentrációs tábor létrehozója, szadista parancsnoka volt, akinek nevét ma az egész világ ismeri a Schindler listája című filmből.
Egy átlag némettel nagyon könnyen megtörténhet a fenti helyzet, de ha mindez egy fekete bőrű nővel történik, még kuszább lesz felállás, még megrázóbb a pillanat. Oidipuszi erővel és kegyetlenséggel jelentkezik a múlt, és hullámai magukkal hozzák az „Ismerd meg önmagad” kényszerét is.
Jennifer Teege egy ilyen pillanat után indult neki, hogy feltárja múltját. Nem volt könnyű. „Fokozatosan válik világossá előttem, hogy a Schindler listájából ismert szereplő nem fiktív alak volt, hanem hús-vér ember. A nagyapám. Sorozatban ölt, és ez még örömöt is okozott neki. Egy tömeggyilkos unokája vagyok.” Miután a legfontosabbat megtudta, megrendítő kérdésekkel kellett szembesülnie. „Másképpen kell-e beszélnem zsidó barátaimmal most, hogy tudom: lehet, hogy a felmenőiket az én nagyapám ölte meg?” A depressziója mélységes kút: „Aztán azt álmodom, hogy egy sötét tóban úszom. A víz sűrű és nyúlós, mint a kátrány. Hirtelen hullák szállnak föl körülöttem a vízfelszínre. Csont és bőr alakok, emberi mivoltuktól teljesen megfosztva.” A kútból egyedül szinte lehetetlen kievickélni. A megmentő a férj. „Kutasd fel anyád címét, szembesítsd a haragoddal és a kérdéseiddel. És végre áruld el izraeli barátaidnak, hogy mi van veled. Még nem, feleltem. Gondolkodnom kell. És fel kell keresnem a sírokat Krakkóban.”
A holokausztnak hatalmas irodalma van. Kertész Imre Sorstalansága és Nyíri János Madárországa ezt a freskót színezi sajátos magyar árnyalataival. Kevesebb viszont az olyan irodalom, amely a leszármazottak életét követi nyomon. Jennifer Teege és Nikola Sellmair könyve a harmadik generáció, az unokák múlthoz való viszonyát vizsgálja. Olyan történésekre, élethelyzetekre derít fényt, amelyek eddig meghúzódtak a holokauszt árnyékában. Ezek a ki nem beszélt traumák csendesen gyilkolnak ma is. A hallgatás árnyéka borul rájuk, és életeket tesznek tönkre. Hogy az időben (és a könyvben) könnyebben tudjunk tájékozódni, érdemes röviden megismerkedni a legfontosabb szereplőkkel.
Amon Göth, a nagyapa (1908–1946). SS-tiszt. Lengyelországban gettókat számolt fel véres kegyetlenséggel. A płaszówi tábor parancsnoka. Nem kezdte el úgy a reggelijét, hogy legalább egy embert ne lőtt volna le. A háború után kiadták Lengyelországnak. Háromszor akasztották fel. Csak a harmadiknál tört el a nyakcsigolyája.
Ruth Irene Kalder (1918–1983). Göth élettársa, Monika anyja. A płaszówi láger melletti villában fényűzően él szerelmével. A kegyetlenségekről nem vesz tudomást. Az ágya fölött haláláig ott lóg Amon Göth fényképe. „Szerettünk együtt lenni. Göth volt a király, én a királynő.” Egy dokumentumfilmben ezt mondja: „Nem volt brutális gyilkos. Legalábbis nem jobban, mint a többiek. Olyan volt, mint mindenki az SS-ben. Persze megölt néhány zsidót, de nem sokat. Egy ilyen láger nem vidámpark.” A háború után felveszi Göth nevét. Lányának nem beszél az apjáról, azt állítja, hogy a háborúban tűnt el. 1983-ban öngyilkos lett.
Monika Hertwig, született Monika Kalder (1945–). Tíz hónapos, mikor apját kivégzik. Megpróbál szembenézni múltjával. „Gyilkos szülővel felnőni rettenetes. A gondolat, hogy egy gyilkos gyereke vagyok, elviselhetetlen. Ezért fogadják el sokan, hogy hallgatnak a szüleik, és ők is elnémulnak. Nem vájkálnak, nem kérdezgetik, mi is történt pontosan a háború alatt.” Egy nigériai diákkal történt rövid románc után megszüli lányát, Jennifert, és négyhetesen gyermekotthonba adja.
Jennifer Teege (1970–), az unoka, aki fellebbenti a hallgatás fátylát. Gyermekotthonban, majd nevelőszülőknél nő fel. 38 évesen döbben rá, hogy mi történt a vér szerinti családjában, amelytől a nevelőszülei elzárták. Nem rosszindulatból, azt gondolták, a gyereknek így a legjobb. A Stern magazin munkatársa, Nikola Sellmair újságíró segítségével könyvet ír önismereti útjáról, mely egyben torokszorító tablója is a náci Németország bukása után felnőtt nemzedékeknek.
Miért ketten írnak egy ilyen vallomásos történetet? A szöveget olvasva kiviláglik a válasz: Teege gondolatai mélyről jönnek, belülről fogalmazódnak, de egy ilyen, korba ágyazott mű nem állna meg a lábán a különböző történelmi, szociológiai, lélektani kitekintések nélkül. Viszont így, hogy az információkat más szemszögből, más látásmóddal kapjuk, szépen belesimulnak Teege mondandójába. Sellmair úgy tud kívül maradni, hogy közben segíti Jennifert – ez jön le a kész műből.
Borzongunk, ha a holokausztról olvasunk, hiszen az ipari méretű, minden érzelmet nélkülöző kegyetlenséget nem tudja megérteni az ember, hiába is akarná. Amiről Jennifer Teege beszél, az másfajta borzongás. Naivan hittük, hogy 1945-ben véget ért ez a korszak. A bűnösök megbűnhődtek, lezárhatjuk. De ez nem teljesen igaz, sőt! Egyáltalán nem. A múlt feldolgozását meg kell tanulni. Izraelben sokáig ellenszenvvel tekintettek a túlélőkre, mert úgy gondolták, hogy csak a leghitványabb emberek élhették túl, ők voltak képesek társaiktól kenyeret lopni meg egyéb aljasságokat elkövetni. Az Eichmann-per volt a fordulópont, ahol a túlélők először beszélhettek nyilvánosan a holokausztról, fájdalmaikról, a megélt borzalmakról. Akkortól vált Izraelben nemzeti feladattá az emlékezés.
Peter Bründl pszichoanalitikus mondja (a könyvben): „Az erőszak és a brutalitás mély nyomokat hagy a tettesek leszármazottaiban. De őket nem a tettek betegítik meg, hanem a hallgatás, ami a tetteket körülveszi. Ez egy átkozott összeesküvés a tettesek családjában, hogy szőnyeg alá söprik a bűnöket, és gyakran generációkon át sikerül nekik.” De nem csak a bűnelkövető utódairól van szó. A teljes társadalom hallgatott Németországban. Friedrich Kellner, tisztviselő az igazságügyben. Nem fért hozzá titkos iratokhoz, csak azt írta le naplójában, amit mások beszélgetéseiből hallott, mindenki által hozzáférhető újságokban olvasott. Ebből az derült ki, hogy gyakorlatilag mindenki tudhatott mindent. A „nem tudtunk semmit” kényelmes érve nem használható. Az a gondolatmenet, hogy „a náci mindig a szomszéd”, meg hogy „amit tettem, parancsra tettem” – csupán kényelmes hazugság. Éppen ezért nem valóságos a mesék igazságtétele, hogy a gonosz meglakol, elnyeri méltó büntetését. Szauron szellemének hordozói tovább élnek, és újabb generációkat mérgeztek meg.
A nácik gyermekei két véglet között hánykolódnak. Egyrészt mentegetik szüleiket. Rudolf Hess fia azzal töltötte az életét, hogy megpróbálta apját rehabilitáltatni. A másik véglet Hermann Göring unokahúga, aki sterilizáltatta magát, „nehogy még egy ilyen szörnyeteget, egy újabb Göringet szüljek.”
Tanja Hetzer történész erről így számol be: „Ily módon él tovább az értékes és értéktelen élet közti különbség náci ideológiája a második és a harmadik nemzedékben, az utódok önagressziójában: ők magukat érzik értéktelennek ahhoz, hogy továbbadják az életet.”
A harmadik generációnak, az unokák világának már vannak erősebb, realistább hangjai is. „A nagyapám bűne a nagyapám bűne. A Legfelsőbb Szövetségi Bíróság kimondja, bűn az, amivel egy embert közvetlenül meg lehet vádolni.” Ez, sajnos, csak jogilag igaz. Jennifer Teege vallomásának egyik fontos megállapítása az, hogy a bűnt ugyan nem lehet örökölni, de a bűntudatot igen.
A könyvet Nádori Lídia kiváló magyarításában ismerhettük meg. Ő tavaly szeptemberben lett a Magyar Műfordítók Egyesületének elnöke, legfőképpen kortárs német irodalmat fordít. Többek között Terézia Mora, Ingo Schulze, Otfried Preußler szerepel listáján, de ne hagyjuk ki a legkiemelkedőbbet sem, a Nobel-díjas Herta Müllert.
Jennifer Teege * Nikola Sellmair
Jennifer Teege, Nikola Sellmair:
Nagyapám engem agyonlőtt volna
Fordította: Nádori Lídia
Park Kiadó, Budapest, 2021
240 oldal, teljes bolti ár 3499 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2974 Ft,
e-könyv változat 2299 Ft
ISBN 978 963 355 7396 (papír)
ISBN 978 963 355 7402 (e-könyv)
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
„Vannak rendkívüli sorsok, amelyek történelmi emlékműként állnak előttünk. Jennifer Teege ilyen ember, története keresztül-kasul fonja a világot és a 20. század nagy sebeit. Könyve hosszú önismereti útjának krónikája, amely már-már démoni elődeihez vezet. Ez a fekete, örökbe fogadott nő egyszer csak hatalmas titokra bukkan. Hol máshol, mint a könyvtárban. Hogy ő nem más, mint Amon Göth unokája, leszármazottja a płaszówi láger szadisztikus náci parancsnokának, akit háborús bűnösként kivégeztek.
Jennifer Teege olyan német nő, akit a Harmadik Birodalom az összes többi alacsonyabb rendűnek vélt rasszal együtt kivetett volna magából, és egyenesen a gázkamrába küld. Amon Göth lánya, Jennifer anyja is megpróbált megbirkózni a borzalmas örökséggel, gyermekét azonban örökbe adta anélkül, hogy a múltat akár ő, akár az örökbe fogadó szülők feltárták volna a kislány előtt. Amon Göth lánya fekete gyermeket szül, mintha tudat alatt jóvá akarna tenni valamit a pusztításból, amelyre a Harmadik Birodalom épült.
Saját sorsának tettestársaként Jennifer Teege vállalja, hogy amit tudni lehet, azt meg akarja tudni. A rémisztő nagyapáról, néma (női) cinkosokról, a hallgatás családi örökségéről. Afrikától a Harmadik Birodalomig, a kortárs Németországtól Izraelig kísérjük a megnyugvás felé vezető úton. A nagy történelmi kataklizmák szétzilálják a családokat, megbontják a nemzedékek közti kommunikációt, a történelmi trauma családivá válik, a tudás mérgező hallgatássá. Teege útja nem csupán önismereti út, de radikális szakítás a hallgatással is.” – Tompa Andrea
Olvass bele 
Posted on 2021. november 8. hétfő Szerző: olvassbele.com
0