Az erőszak hideg szele | Légrádi Gergely: Fekete-fehér / B32

Posted on 2021. november 1. hétfő Szerző:

0


Göttinger Pál

Bedő J. István |

Nehéz szabadulni a Fekete-fehér után Göttinger Pál játékától, de ugyanígy sorolhatnám szinte valamennyi résztvevő alkotó nevét: a Sakknovella szerzőjét, Stefan Zweiget, Légrádi Gergelyt, a szöveg színpadra álmodóját és persze a színpadi átirat rendezőjét, Ujj Mészáros Károlyt.

Muszáj az előtörténettel kezdeni: Zweig osztrákként, kritikus hangú íróként és főleg zsidóként menekült el Európából, és 1941-ben, a kultúraellenes szennyáradat és a már zajló háború alatt írta meg a Sakknovellát, szinte életműve záróköveként. Érdemes újraolvasni a művet, ahogy én is tettem, nem is először, csak most másra figyelve.

Légrádi színpadi műve sűrít, és egészen finom szikemozdulatokkal kicsit át is alakította az önmagában is drámai történetet. Egy hajó fedélzetén vagyunk, útban az Újvilág felé, az utasok közül pedig négy személyre vetül fény: a sakkbajnok Czentović, egy arrogáns úr, McConnor, és egy különös ismeretlen, akinek a kiléte csak később és töredékesen derül ki – ő dr. B., ügyvéd. És persze a névtelen narrátor.

A hosszú hajóúton a kor celebje, a legyőzhetetlen sakkbajnok pöffeszkedik, mígnem az arrogáns milliomos erőszakosan táblához nem kényszeríti – és ekkor szól bele az ismeretlen úr a játékba.

Tessék csak elolvasni, hogyan írta meg Zweig az Anschluss, vagyis az ausztriai náci hatalomátvétel körüli eseményeket. Dr. B-t letartóztatják és vallatják, a ritka vallatások közötti időkben információs vákuumba helyezik – semmit nem olvashat, írhat, láthat, csak hotelszoba-börtöne falait. Ez is kínzás, a szellem kifosztása. És egy kihallgatás alkalmával csen el egy könyvet, amitől azt várja, kiszakítja az agypusztító süketszobából.

A monodráma a színpadon nem annyira mono, mert Göttinger egymás után bújik a különböző karakterek bőrébe, és a párbeszéd olykor csak az előző figurával szembe fordulva szólal meg. A sakkfenomén az ős-novellához képest új jellemvonásokat kapott. Czentović itt nem magába zárkózott, autista bamba, hanem a magát főleg hiúsággal és kivagyisággal tálaló, valójában IQ-negatív magyar (!) celeb – hiszen máshoz nem is ért, csak a sakkjátékhoz. A másik nagy figura, az ordítozó skót bányamérnök, akit a világ szépségei hidegen hagynak, a kultúrát csak ugatja, és főleg lépten-nyomon hangoztatja, érzékelteti, hogy a pénz neki nem számít – így vásárolja meg a sakkbajnokot egy partira. Erős ecsetvonásokkal, harsogó színekkel felrakott portré McConnoré, jó is, mert így még kontrasztosabb a visszafogott narrátor és a titokzatos idegen alakja.

Az idegen Göttinger megformálásában (ahogy a Sakknovellában) fejből diktálja a felháborítóan ellenszenves skótnak a lépéseket, míg végül remi-be szorítja Czentovićot. A tapintható feszültséget egy későbbi pillanat lazítja fel, amikor bemutatkozik, és igyekszik higgadtan elmesélni, miképpen lehetséges, hogy soha nem sakkozott, és mégis legyőzte a hiú bajnokot.

Innentől a történet a néző számára áthallásossá válik, Légrádi Gergely kioperálta a szövegből a novellában említett konkrét személyeket, dr. B. csak arról beszélt, hogy a hatalom hogyan foglalta el a hírközlő eszközöket, az oktatást, hogyan végezte az új generációk és a munka nélkül tengődők agymosását, hogyan tette vazallusaivá, szolgáivá, majd lelkes követőivé azokat, akiknek az egyenes gerinc csak opció – vagyis amit magunk körül látunk.

És a korábban említett információs vákuum talán meg is törte volna dr. B. erejét – hiszen ez volt a cél – de a kihallgatás alkalmával elcsent sakk szakkönyv segített megőrizni önmagát. Azazhogy… azért nem múlt ez el veszélytelenül és nyom nélkül. De hiszen erről szól a darab.

Göttinger az igazi főhőst, dr. B-t kevés eszközzel, ugyanakkor félelmetesen idézi föl, és bár tudjuk, hogy az őrület rohama is csak színjáték – mégsem kapunk levegőt. Mert a néző ide nem nevetni, nem kikapcsolódni jön. Értelmiségiek nézik, és vetik egybe tapasztalataikkal a látottakat, és felsejlik, hogy egy autokrata hatalom mi mindent képes tenni, hogy kockaemberekké formálja a számára legveszélyesebb tömeget: a megvásárolhatatlanokét, az önállóan gondolkodókét.

Ujj Mészáros Károly a lehető legkevesebb mozgást engedélyezte a színpadon – de persze nagyon figyelt, hogy a karikírozott alakok és a többiek világa jól elkülönüljön a játékban. Ehhez igazodott a látvány is: Fekete Anna néhány fémcsíkja keretet adott a helyszíneknek, és ha megmozdult, a háttérzajokkal kellő illúzióját adta a hajó fedélzetének. Meg két szék. A szöveg meg a gondolat zavartalanul érvényesül.

Fotók: Rácz Gabi

Részletek és további előadások