Viktor Pelevin: Gyengéd Érintések Művészete (részlet)

J’ai demandé à la lune
si tu voulais encore de moi*
Indochine

Tyimofej volt a legmenőbb társasági arc négyük közül – majdhogynem tévésztár, egy beszélő (vagy épp csak megvetően a kamerába hunyorgó) fej: komolyan nézett a központi csatornákon, rokonszenves reménykedéssel pislogott ki a csatornácskákból, amiknek még úgy-ahogy hiszünk, de igazán az internetes csatornafiókákon rakoncátlankodott.

Nem volt sztár, frontember vagy efféle. De annak ellenére, hogy másod- vagy épp harmadrendű szerepet töltött be a tévében, gyakran ő csinálta a szódát. Mondjuk, heves vita folyik arról, milyen úton haladjon tovább a civil társadalom (és engedik-e arra menni a váll-laposok), s közben Tyimofej megnyerően bús tekintettel néz ki a képernyőből, majd néhány súlyos, keserűségtől és dühtől szikrázó szót vet oda a mikrofonnak: afféle huszonegyedik századi Lermontov, aki most nem verset költ, hanem stílust teremt.

Mert stílusa az volt, szó se róla: Tyimofejt a már-már túlzásba vitt eleganciája folytán sokan melegnek nézték (amin ő természetesen nem sértődött meg, de mindig elmagyarázta az illetőnek, hogy téved). Határozott, ragyogó tévészemélyisége még nem fejlődött ki – mindig föl-fölcsillant mellette még néhány hasonló Tyimofej, akikkel összekeverték. Aligha keltett volna feltűnést, ha egyszer csak eltűnik az éterből. De még minden, minden előtte állt…

Andron bróker volt.

A barátai csak magát ezt a szót hallották tőle – munkája titkairól Andron még kevesebbet beszélt, mint Tyimofej.

Ha megkérdezték tőle, „Na, hogy mennek ott a dolgok?”, rendszerint csak egy gesztussal felelt: szeme kikerekedett, és a fejével hátrabiccentett, mintha csak a tarkójával mutatott volna valami hatalmasat, ami veszettül és veszélyesen forog közvetlenül a háta mögött, és amiről jobb egyáltalán nem beszélni, mert a puszta hang alapján lecsaphat az emberre, és miszlikbe apríthatja. Egyvalami világos volt: Andron olyan helyen dolgozik, ahol hatalmas energiák mozognak, és ahol azonnal felelni kell a kimondott szóért.

Amikor leereszkedett a világba a maga, ahogy ő mondta, „horrorfilmjéből”, levetette a nyakkendőjét, és átalakult a nagy Lebowski moszkvai verziójává: egy kicsit esetlen, puhány, jótét lélekké – loboncos, bagós, borostás fazonná. Tudatosan ápolta ezt az imidzsét, és szerette, ha „Dude”-nak szólítják. De a plüss hipszterhomlokzat alatt acélos akarat bújt meg: mindennap hét óra nulla-nullakor katonás lófarokba fogta hosszú loboncát, és indult az életbe, a harcba, a piacra.

Néha megosztott barátaival valami ezoterikus tőzsdei viccet: például megmutatta az Elon Musk által a Twitteren közzétett fekete-fehér klipet, a „Short shorts” című ötvenes évekbeli dalocskát. A barátai számára ez nem sokat jelentett: oké, „rövid sortok” – Andron pedig, bosszankodva a butaságukon, nekiállt elmagyarázni, hogy Musk bravúrosan kommentált ezzel egy shortolási akciót: amerikai befektető-piranhák léptek fel vele szemben, mire ő tweetelt egyet a szaúdi részvénykivásárlásról, mire azok bekapták a csalit, és elkezdtek vásárolni, mint a güzü. Andron persze annyi tőzsdei szlenggel tűzdelte meg a magyarázatát, hogy teljesen csak egy másik bróker érthette volna meg.

A harmadik barát, Ivan, a „Balkon-Ász” nevű cég méretezője volt.

A társadalmi különbségek egyáltalán nem zavarták a túrázó- és sportbarátságot – épp ellenkezőleg, inkább csak erősítették. Ivan alacsony, kigyúrt, szimpatikus szőke srác volt – „a Krím előtt alakíthatott volna efeszbést Hollywoodban”, jellemezte őt találóan Tyimofej.

Ivan részletesen, röstelkedés nélkül mesélt a munkájáról – de nem volt hosszú a sztori.

– Én megyek oda elsőként. Udvarias vagyok. Nyájas. Elővigyázatos. Finom kölni, elegancia. Leveszem a méreteket, mosolygok, és előre kérem a zsozsót. Ha megkérdezik, miért kell előre kifizetni az egészet, azt felelem, hogy azelőtt előfordult, hogy a rendelés megtörtént, aztán nem fizettek. Úgyhogy azóta csak előzetes fizetés alapján dolgozunk… Általában fizetnek, de rosszul teszik. Mert egy hét múlva aztán jönnek hozzájuk a szakik: szigorú, erős férfiak, akik a purhabot gecinek mondják, és igen erős melósbukéjuk van. Valahogy odabaszkurálják az ablakkereteket az erkélyre azzal a gecivel, és elmennek, réseket és a betonból ferdén kiálló csavarokat hagyva maguk után. A megrendelő szörnyülködik, de elmagyarázzák neki, hogy hamarosan jön a burkoló – ő majd mindent szépen elegyenget. Na és három-négy nap múlva, amikor a kliens már kezd hozzászokni a résekhez és a csavarokhoz, jön is a burkoló. Ő aztán már tényleg afféle bűnöző pofa, és elkezd valami műanyag biszbaszokat ragasztani a résekre és a csavarokra, de olyan ferdén és borzalmasan, hogy az emberek azt gondolják: „Ajaj, ez csak játssza a hülyét, de közben várja az estét, hogy mindannyiunkat kinyírjon…” És amikor a burkoló végre elmegy, megkönnyebbülten sóhajtanak fel, letépdesik a műanyag fedőlemezeket, amik olyan ferdén és borzalmasan álltak, és mosolyogva nézik a megszokott réseket és csavarokat. Nem balkonászok vagyunk, hanem balekászok – de erre csak utólag jönnek rá a balekok. Hát ebből élünk.

A saját erkélyét Ivan elvi megfontolásból nem üvegeztette be.

A túrázó testvériség negyedik tagja, az alacsony, fekete Valentyin euromarxista szociológus volt, és ahogy mindig hozzátette, társadalomfilozófus. Rendszerint Alain Badiou-portrés és euróemblémás pólót viselt, és szakmai hitvallását jobbára a többiek történeteihez fűzött kommentárok formájában nyilvánította ki. Ivan elbeszélését például így értelmezte Tyimofejnek és Andronnak:

– Mi négyen Oroszország modellje vagyunk. Az új Oroszországé. Nézzük csak: egyvalaki közülünk, ha némi jóindulattal vesszük, dolgozik. Abban az értelemben, ahogyan ezt a szót régebben használták. Természetesen Ivanról beszélek. Azért mondom, hogy „ha némi jóindulattal vesszük”, mert igazából ő sem dolgozik, de legalább olyan emberekkel áll valamiféle kapcsolatban, akik dolgoznak. Azoknak az üvegeseknek és burkolóknak ő szedi össze a megrendeléseket, és lehetséges, hogy némelyikkel még találkozott is közülük. Ugyanakkor különösebb rokonszenvet nem érez irántuk. Mellesleg nem csoda – hiszen hitvány a munkájuk. Oroszország az alacsony termelési kultúra országa, mert annak idején lezüllesztették benne a munkásosztályt. A munkásokat valójában nem szabadították fel, hanem még mélyebb rabszolgasorba süllyesztették, egyszersmind a fizikai túlélésüket elszakították a munkájuk eredményétől. Ebben az értelemben ma is el vannak szakítva tőle, ezért potyognak le a rakéták és a többi. És a világ többi részével ezért nem tudunk versenyezni. De a melósok, még ha rosszul, még ha hitványul is, de legalább csinálnak valamit. De mi? Az egyik nap mint nap a kamera előtt baszkurálja az agyát azzal kapcsolatban, hogy merre tart minden – jóllehet soha semerre nem tart semmi, hanem minden marad ugyanott és ugyanolyan. A másik olyan sortokkal kereskedik, amiket a fent említett üvegesek és burkolók közül senki nem hogy nem húz fel a fenekére, hanem látni sem lát a legvadabb lázálmában sem. Ráadásul olyan összegekben kereskedik velük, hogy a munkásoknak jobb nem tudni róla, a társadalmi kataklizmát elkerülendő…

– És a negyedik? – kérdezte Tyimofej.

– A negyedik az első három tapasztalatát értelmezi – felelte Valentyin gúnyos mosollyal –, és ebből él meg. De mindannyiukat az a félig felszabadított proletár eteti, akit sehogy sem tudnak rendesen visszarabosítani. Mindannyiunk közül őt csak Ivan látta egyszer-kétszer. A proletár üvegezi az erkélyt, ő bányássza az olajat, az ő munkájának köszönhetően van áram a tőzsdén, és így tovább… Kemény nyugati pénzt hoz nekünk – a világban végzett munka kvintesszenciáját. A gazdaság többi része, ha eltekintünk a katonai-ipari komplexumtól – színtiszta kamu. És ez a szó itt három jelentéssel is bír: az egyik a korrupcióval van kapcsolatban, a másik a bűnözéssel, a harmadik, ami majdnem ugyanaz, a humanitárius szférával…

– Ha jobban értenéd a világgazdaság működését, nem beszélnél így – vitatkozott vele Andron. – A kemény nyugati pénz, csak hogy tudjad, nem a világban végzett munka kvintesszenciája, hanem egy szabályozott vákuum, amely kiszív mindent mindenkitől, és oda irányítja, ahova kell. Az egész világból. De erről manapság nem szabad beszélni a mainstreamben. Ami nálunk van, az kamugazdaság, ami meg náluk… Nem is tudom, ilyen komplex derivátumok az orosz szlengben egyszerűen nincsenek. Azokhoz a srácokhoz képest mi ártatlan balekok vagyunk…

Tyimofej gyanakvóan összevonta a szemöldökét, úgy érezte, már-már szentségtörésig fajul a beszélgetés, nyitni akarta a száját, de még idejében rájött, hogy nem munkában van.

Egyszóval nehéz lenne négy olyan embert elképzelni, akikben kevesebb volna a közös vonás, már a fiatalságot leszámítva – vagy hozzávehetjük még az ifjonti lelkesedést. De egy közös szenvedélyük mégiscsak volt.

A túrázás.

Nepálban ismerkedtek össze, Letangban – a ritkás hegyi levegőn könnyen és gyorsan barátkoznak az orosz emberek. Utána már együtt járták végig a krími Golicin-ösvényt, az Arhiz melletti Szofijszkije-tavakat, az altaji Beluhát és még néhány egyszerűbb túraösvényt. Arról álmodoztak, hogy legközelebb Nepálba mennek, az Everest alatti alaptáborba. „És ha már lágerlátogatás, viszünk egy koszorút is”, ahogy Ivan mondta viccesen.

A kabardiai utat a sportértékét tekintve nem is lehetett túrának nevezni. Egyszerűen csak lazítani mentek, gyönyörködni a tájakban – „örömködni”, ahogy Valentyin mondta. Ki sem jelölték előre az útvonalat, úgy döntöttek, mindent ott helyben találnak ki.

Mire Nalcsikba értek, a vonaton alaposan beittak, és egy napra megszálltak a városban, hogy magukhoz térjenek (jobban – és őszintébben – mondva: hogy folytassák az ivást). Így aztán a „Narzanov-völgy-2” bázisra csak másnap este jutottak el, már majdnem sötétben, és csak a hegyekben józanodtak ki teljesen.

A sofőr átvágta őket – kitette a társaságot egy meredek ösvénynél, és azt mondta, azon kell lemenniük a bázishoz. De ott lent csak egy magánházat találtak acsargó kutyákkal, és úgy döntöttek, jobb, ha nem teszik próbára a béketűrésüket. Aztán csak sikerült beszélniük egy öregasszonnyal – kiderült, hogy a bázis felé máshol kellett volna lefordulniuk az útról, úgyhogy most vissza kell menniük, aztán megint leereszkedni vagy egy kilométert.

A barátok nem mérgelődtek. A hegyekben mindig szép az este, az út pedig csendes volt – már nem jártak rajta autók. Ha nem kellett volna cipelni a hátizsákot, szinte a paradicsomban érezték volna magukat.

* Kérdeztem a holdat, akarsz-e még engem.

Fordította: M. Nagy Miklós

Viktor Pelevin: Gyengéd Érintések Művészete 
Helikon Kiadó, Budapest, 2020
436 oldal, teljes bolti ár 3799 Ft