Juan Gabriel Vásquez: Dalok a tűzhöz (részlet)

Rossz hírek 

„Szóval, maga Johnny barátja volt”, fogadott Laura Semones.

Próbáltam kitalálni a korát: negyven-negyvenöt lehetett. Laura Semones furán beszélte a spanyolt: beszédében andalúziai és amerikai mássalhangzók keveredtek, azok a hehezetes „s”-ek és a gurgulázó, részeg „r”-ek; és, ezt megerősíthettem, igazi ex-szépségkirálynő volt. Ott voltak a szeplők is, amiket John Regis emlegetett; de Regis nem említette mozdulatainak határozottságát, kézfogásának keménységét (noha jó pár éve élt már Spanyolországban, még mindig tartózkodott a puszilkodástól megismerkedéskor). Laura Semones hangjában, gesztusaiban, abban, ahogyan mozgott a csöppnyi lakásban, volt valami, amit csak érettségnek lehetne nevezni. Egy olyan banális cselekedetben is, ahogyan például megkínált egy doboz San Miguel sörrel a hűtőszekrényből, ahogyan a zöld üvegpoharat letette a színtelen üvegborítású asztalra a szoba közepén. „És Johnny hogy van?”, kérdezte.

„Nem tudom”, feleltem neki. „Nem láttam mostanában.”
„Úgy. Hát én se, tudja? De jobb is így.” Aztán: „Honnan ismerik egymást?”

Nem volt sok választásom: meséltem neki Párizsról, a Hôtel de Ville előtti térről, a focimeccsről. Meséltem neki a hosszú éjszakáról, amelyen John Regis – „Johnny”, így mondtam én is – beszélt a szerencsétlenségről, a kínos feladatról, amely a nyakába szakadt. „Nem volt könnyű neki”, mondtam, egészen beleélve magam a vállalt szerepbe, és nem igazán tudva, miért teszem, hová akarok kilyukadni vele. De akkor Laura Semones naiv ártatlansággal megkérdezte, ezt hogy értem; és én kissé szégyenkezve mondtam el, hogyan ért oda John Regis a támaszponton lévő házhoz, hogyan pillantotta meg őt a virágmagos zacskóval a kezében, és hogy mi történt a magokkal, mikor meghallotta a baleset hírét. De szégyen ide, zavar oda, arra a félmosolyra, amely akkor előbukkant Laura arcán, nem számítottam; kissé fájdalmas, gúnyos mosoly volt, amely nem visszamosolygásra, hanem félelemre késztetett. „Ezt mondta?”

„Maga kiejtette a zacskót a kezéből”, ismételtem meg. „És összeölelkeztek.”

„Kiejtettem a zacskót a kezemből”, visszhangozta Laura Semones. „Összeölelkeztünk.” Kicsit kivárt, úgy látszott, hogy sírva fakad, hogy a félelmetes mosoly hirtelen zokogásba vált.

És akkor kimondott három szót, amelyek az ő szájából még rövidebben hangzottak, mint amilyenek valójában: „Micsoda egy rohadék.”

Emlékszem, milyen hőség volt, amikor Laura Semones nekifogott, hogy elmondja, mi is történt valójában. Emlékszem arra is, ahogy vízcseppek gyöngyöztek a sörösdoboz oldalán, s ahogyan kis tócsába gyűltek alatta, az asztal üvegén. Később újra föltettem magamnak a kérdést, régebbi találkozásokat felidézve, vajon miért, mi célból mondta el azt az egészet, de ezúttal képmutatás volt, mert tudtam a választ, ezúttal igenis tudtam, miért, mi célból mondja, amit mond. Azért, hogy helyre tegyen egy téves érzést, hogy eltemesse az emlékezetében a gyengédség maradékát is. „Látta maga a bázis házait?”, kérdezte Laura Semones. Azt feleltem, igen (újabb hazugság, persze). „Oké”, folytatta Laura, „a miénk az iskola mellett van, egész nap zsivajognak a gyerekek, ahogy játszanak, kiabálnak, puffogtatják a labdájukat. Ez megy egész évben, kivéve a hétvégeket és a vakációt. És aznap vasárnap volt. Nem szeretem a légkondicionálást, sosem szerettem, így kitártam az ablakokat, és ott ültem a nappalimban, élveztem a csendet, a gyerektelen utcát, amikor felbukkant John. Nem csöngetett, csak megállt ott a nyitott ablak előtt. Amint megláttam, mindjárt tudtam, miért jött. Így becsuktam az ablakot, kinyitottam az ajtót, még csak meg sem vártam. Siettem föl a lépcsőn, a hálószobába, s már hánytam is le magamról a ruhát, hogy időt nyerjek. Mire az ágyhoz értem, már csak egy fehér szoknya volt rajtam, amit Peter hozott egyszer Marokkóból. És így, szoknyában feküdtem le Johnnyval, egyetlen szó nélkül.”

Másodszor csinálták. Először az előző télen történt, egyszerű félrelépés volt: részegek voltak, ünnepek idején megesik az ilyesmi, emlékezett Laura Semones. Peter gyakorlaton volt, ő egyedül érezte magát, össze is vesztek valami marhaságon, vágyott a bosszúra. „Amint megtörtént, mindjárt közöltem Johnnyval, hogy hiba volt, nem ismétlődhet meg”, mondta Laura Semones. „Ő minden további nélkül belement, mert neki is jobb volt így. Peter a barátja volt. Sokat tanult tőle.” De teltek-múltak a hetek, és nem volt könnyű fenntartani a látszatot: találkozások a barátokkal, mozik (John Regis mindig velük volt), a zavaró bizonyosság, ami egyre jobban közéjük állt: tetszettek egymásnak. „Simogattuk egymást az asztal alatt, mint a zöldfülű kamaszok”, mesélte Laura Semones. „Ha Peter gyakorlaton volt, Johnny mindig itt lógott, zenét hallgattunk, talán csókolóztunk is, de soha semmi több. Nem is tudom, talán féltünk, vagy csak én féltem. Mit mondhatnék magának? Pedig tudtam, újra meg fog történni, nem vagyok hülye. Utána persze bedobtam a szoknyát a kukába. De előbb moziba mentünk. Ez volt a sorrend: szex, mozi, szoknya a kukába.”

„Moziba?”, kérdeztem.

„Johnny megnyugtatott, semmi kockázat, Peter úgysem ér vissza. Megkérdeztem: biztos? Mire azt felelte: biztos. És elmentünk moziba. Armageddon. Sose felejtem el: a meteorit meg az űrhajósok.”

„Amiben az a dal van?”
„Az, az. Látta maga is? „I’m leaving on a jet plane”, énekelte Laura Semones. „Hallgattuk azt a dalt, és Johnny, ott, mellettem, tökéletesen tudta, hogy a férjem halott. Még most sem tudom felfogni.”

Sosem mondta meg az asszonynak, sosem mondta el neki a hírt, amit át kellett adnia. Barátként búcsúztak el a mozi előtt, és Laura Semones egyedül, boldogan sétált haza, még nem érzett bűntudatot azért, amit tett, még egyre a dalt dúdolta. Otthon négy üzenet várta a rögzítőn. Sokáig nem értette az elsőt, mivel hiányzott hozzá valami, az a valami, amit John Regisnek kellett volna közölnie vele. „Annyira sajnáljuk, drága”, hallatszott az egyik helyettes fregattkapitány hangja, aki nagyon jóban volt a férjével. „Nem akarunk alkalmatlankodni, de bátran forduljon hozzánk, ha szüksége van valamire.” És még három üzenet. Ahogy hallgatta őket, lassan eljutott a tudatáig, mi történt (de a részletekből semmi), emlékezett vissza Laura, még mindig elképedve John Regis jövetelén.

Valami szégyenteli és ellentmondásos módon végre átérezte, milyen galádságot követett el ellene az a férfi, a férfi, aki képes volt a kegyetlen, sőt erőszakos hallgatásra, csak hogy lefekhessen vele utoljára, tudván tudva, hogy később, ha az asszony értesül Peter Semones haláláról, a halott kísértete mindörökre közéjük áll. Akkor Laura meghallotta egy helikopter távoli zúgását, és arra gondolt, vajon nem John Regis szállt-e fel éppen, hogy kövesse a régi pilóta hagyományt, amely szerint, ha egy közülük lezuhan, fel kell szállni, és repülni kell mielőbb, repülni, hogy elhessentsük a félelmet, repülni, hogy semlegesítsük a halált.

Fordította: Csuday Csaba

Juan Gabriel Vásquez: Dalok a tűzhöz
Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2021
168 oldal, teljes bolti ár 3350 Ft