Az egy mindig nagyobb, mint a nulla | Meg Waite Clayton: Az utolsó vonat Londonba

Posted on 2021. szeptember 20. hétfő Szerző:

0


Kleyer Éva |

Nézem a képeket: kétségbeesett, a tálib terror elől menekülni képtelen szülők dobják át gyerekeiket a kabuli reptér kerítésén. NATO katonák, karjukban csecsemőkkel. Mi kell ahhoz, hogy egy szülő megváljon a kicsinyétől? A remény, hogy legalább a gyermek kapjon esélyt a túlélésre.

Volt ilyen már korábban is, amikor a saját élet már nem számított, de legalább az utód meneküljön meg. Tudunk olyan időkről, amikor a szülők a falatot vonták meg a szájuktól, csak hogy a gyerekeknek jusson enni.

Németországban és Lengyelországban már a világháború kitörése előtt érezhetően növekedett a veszély. 1938-ban megkezdődött a zsidók rendszerszintű üldözése, a pogromok a nyílt utcán. Aki tehette, menekítette a vagyonát, mentette az életét. Persze a legtöbb embernek nem volt vagyona, sem lehetősége elhagyni hűtlen szülőföldjét, puszta életén, szerettei életén kívül semmije nem volt.

De akadtak olyanok is, akik az üldözöttek mentésére tették fel az életüket. Szerencsére sokuk neve, tevékenysége fennmaradt az utókor számára, könyvek, filmek, utca nevek őrzik emléküket világszerte.

Az egyik ilyen hős a holland Geertruida (becenevén Truus) Wijsmuller (1896–1978), aki rettenthetetlen bátorságával mintegy tízezer gyermeket mentett meg a biztos halál elől. Róla szól Meg Waite Clayton könyve, Az utolsó vonat Londonba, amely a híressé vált Kindertransport-akciónak állít regényes emléket.

A harmincas évek elején járunk. Geertruida Amszterdamban él bankár férjével. Lassan beletörődik, hogy többszöri próbálkozás után sem sikerül teherbe esnie, nem lehet saját gyermekük. Truus azzal vigasztalja magát, hogy ez Isten akarata, ahogy az is, hogy egy saját helyett legyen ezernyi gyermeke, akiket az életveszélyből egy jobb jövő felé menekít.

Otthonosan mozog a holland–német határon, rejtett hálózata segítségével szervezi a gyerekcsoportokat, amelyeket gyakran saját biztonságát kockáztatva hol kölcsön autóval, hol vonaton visz át a határon. Tante Truus mindig kiokítja a gyerekeket, mikor mit tegyenek, hogyan viselkedjenek, ha ellenőrzés jön, miképpen bújjanak el az autó aljában. Eleinte néhány tucat gyerekről van szó, akiket azonban holland hatóságok nem engednek letelepedni, csak – kegyet gyakorolva – átengedik az országon, hogy Nagy-Britannia befogadhassa őket.

Amikor azonban a hírhedt Kristályéjszaka, 1938 október kilencedike után a zsidók fizikai üldözése magasabb szintre lép (ugye milyen szörnyű ilyen megfogalmazással olvasni?), Tante Truus pedig akcióba. Elhatározza, hogy hatszáz gyereket kiment Bécsből, még akár úgy is, ha magával azt ördöggel, Eichmann-nal kell szembe néznie.

Eddig a történeti szál teljesen hiteles, de Clayton itt beépít egy fikciós elemet. (Hiszen megtörténhetett volna ez is.) A jómódú, polgári császárvárosban él Stephan, a híres Neumann-csokoládégyár örököse, a szárnyait próbálgató ifjú drámaíró, és Žofie-Helene, egy ellenzéki újságírónő kamasz leánya, nagy matematikai tehetség. Kettejük barátsága, bimbózó vonzalma kapcsán megismerkedünk a háború előtti Bécs két világával. Látjuk a felső középosztály békés, társasági eseményekkel, házi koncertekkel, nagy vacsorákkal, fényes jövővel színesített életét. Ennek kontrasztja, hogy Stephan magabiztosan mozog a város alatti kazamata-folyosók, csatornák világában, s ebbe a rejtelmes világba vezeti be kis barátnőjét – nem is sejtve, hogy ez az ismeret hamarosan a puszta életét menti meg.

Mindennapi életük kis eseményei elterelik a figyelmet a körülöttük ólálkodó veszélyről, s amikor észbe kapnak, már szinte késő menekülni. Stephan apját elhurcolják, beteg anyja szervezi a fiú kisöccsének biztonságba helyezését. Žofie-Helene anyját ellenzéki tevékenysége miatt letartóztatják, őt és kishúgát nagyapjuk veszi szárnyai alá. Stephan a jól ismert föld alatti világba menekül üldözői elől. Bécs kávé- és süteményillatú világa egy pillanat alatt tűnik el, hogy helyét átvegye a pánik és a rettegés.

Truus ekkor érkezik a városba, azzal az eltökélt szándékkal, hogy találkozik a sima modorú hóhérral, aki nagy élvezettel vezényli a város zsidómentesítését. Még a vad nácikat is meglepi az elegáns, sárga kesztyűs hölgy, aki követeli, hogy bocsássák Eichmann elébe. Magabiztossága, kitartása győz, kihallgatása után oda kerül. A tárgyalás során (ami természetesen elképzelt) az elszánt, önbizalommal teli asszony pontosan tudta, mit akar – és nem gyengült el a náci hatalmasság előtt.

Eichmann ekkor kegyetlen tréfát enged meg magának. Ha egy hét alatt összeszedik a hatszáz gyereket – fogalmazza meg a feltételt –, sem többet és sem kevesebbet, akkor kiviheti őket Ausztriából. Ha ő – értsd: a náci hatóság – sikeresen megszabadul hatszáz zsidó gyerektől, talán kegyeskedik kiengedni az összes zsidót. Talán nem.

Őrült munka kezdődik. Truus keményen küzd angliai kapcsolataival, hogy ne csak a gyerekeket fogadják be, hanem azok szüleit is, de legalább az anyáktól ne szakítsák el őket. „Helen, maga még soha nem vett ki egy gyermeket az anyja karjából. Nem tudom elképzelni, hogy létezik ennél rettenetesebb feladat a világon.”

A brit kormány ragaszkodik a tízezres kontingenshez, csak gyerekeket fogad be Németországból, Lengyelországból és Ausztriából. A menekülő zsidókat egyetlen más ország sem hajlandó fogadni, még a gyermekeket sem. Az angolok így azzal nyugtatják lelkiismeretüket, hogy a hátramaradó szülők majd boldogan fogadják az idegenek nagylelkűségét, hogy vigyáznak gyerekeikre, amíg a vész el nem múlik. Más kérdés, hogy az eltelt idő azt mutatta, hogy a befogadott gyermekek hamar asszimilálódtak, beilleszkedtek, és többé sohasem találkoztak szüleikkel.

A két szimpatikus fiatal – amint sejthető – felkerül a transzportra és menedékre talál a szigetországban.

*

A Kindertransport csaknem tízezer gyereket menekített biztonságba a náci téboly elől. Nem a bátor Tante Truus volt az egyetlen szereplője az akciónak, hiszen az életmentés nagyon sok ember összehangolt munkájával zajlott.

Ebben a fikciós történetben két főszereplő menekült meg, élte túl a kort. Az egyik tehetséges fiatal ember talán a színház világában találta meg önmagát, a zseniális matematikus leány talán valami fontos felfedezéssel járult hozzá a tudomány fejlődéséhez. És vajon hány potenciális tehetség veszett el Auschwitzban, hány Nobel-díj nem született meg, ki lehetett volna közülük ragyogó operaénekes vagy Oscar-díjas színész? Nem tudható.

Az is érdekes, hogy miképp került Geertruida/Truus élete Clayton látóterébe. Kamasz fia azt a feladatot kapta a színjátszó körben, hogy foglalkozzanak a Kindertransporttal, és társaival együtt formálják színdarabbá. A máskor csapongó és szertelen tizenévest szokatlanul megérintette a történet, amelyen dolgoztak.

Úgy hiszem, a mai olvasót ugyanígy magával ragadja a Kindertransport regénye, amelynek sikeréhez nagyban hozzájárul Novák Gábor gördülékeny fordítása.

Meg Waite Clayton

Meg Waite Clayton: Az utolsó vonat Londonba
Fordította: Novák Gábor
21. Század Kiadó, Budapest, 2020
464 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3367 Ft,
e-könyv változat 2690 Ft
ISBN 978 615 612 2025 (papír)
ISBN 978 963 612 2032 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Stephan Neumann kezdő drámaíró, befolyásos, jómódú bécsi család sarja. 1936-ban még úgy véli, a nácik nem sok vizet zavarnak: hangoskodnak, primitívek, de ártalmatlanok. Legjobb barátja Žofie-Helene, a keresztény lány, akinek édesanyja egy náciellenes lapot szerkeszt. Amikor a nácik uralomra jutnak, összeomlik a két kamasz gondtalan világa.
A sötétségben megcsillan egy reménysugár: Truus Wijsmuller, a holland ellenállás egyik vezéralakja zsidó gyerekeket csempész ki a náci Németországból. Miután Hitler elfoglalta Ausztriát, ez a vállalkozás egyre veszélyesebbé válik. Európa-szerte lezárják az országhatárokat, és nem engedik be a menekültek tömegeit.
Wijsmuller igyekszik minél több gyereket megmenteni. Versenyre kel az idővel: vajon ki lehet hozni Bécsből Žofie-Helenét, Stephant és Stephan kisöccsét, Waltert, meg a hozzájuk hasonló ifjakat? Elérhető még London? Veszélyes és bizonytalan élet vár rájuk.