Meg Waite Clayton: Az utolsó vonat Londonba (részlet)

I. rész | Előtte

1936. december | A határon

Zömök pelyhek tették elmosódottá a látképet a vonat ablakából: a hó kavargásában szellemszerűen sejlett fel egy hólepte várkastély a hólepte domb tetején.

– Bad Bentheim, Bad Bentheim, Németország! – jelentette be a kalauz. – A Hollandiába továbbutazóknak be kell mutatniuk a papírjaikat ellenőrzésre!

Az erős állú, határozott homlokú és karakteres orrú, széles ajkú, kasmírszürke szemű, holland nemzetiségű Geertruida Wijsmuller megcsókolta az ölében ülő, csecsemőkorú gyermeket. Rögtön meg is ismételte a mozdulatot, ajka elidőzött a homlok selymes bőrén. Aztán továbbadta a kisfiút a nővérének, és lehúzta a kipát a lánynál sokkal fiatalabb, még járni is alig tudó testvérük fejéről.

– Es ist in Ordnung. Es wird nicht lange dauern. Dein Gottwird dir dieses eine Mal vergeben – reagált Truus a gyerekek tiltakozására saját nyelvükön. Minden rendben. Már csak néhány perc. Az istenetek meg fogja bocsátani.

Ahogy a vonat megállt, a kisfiú az ablakhoz ugrott.

– Mama! – kiáltotta.

Truus megsimogatta a haját, miközben követte tekintetét a hólepte ablak másik oldalára, ahol a németek a vihar ellenére rendezett sorokban várakoztak a peronon. Egy hordár telerakott kézikocsival, egy szabóságot hirdető szendvicsember, és igen, volt ott egy nő is, akit a gyerek meglátott – karcsú, sötét kabátot és sálat viselő asszony, aki háttal állt a vonatnak, egy kolbászárus mellett.

– Maa-maa! – kiabált tovább kétségbeesetten a fiú.

A nő megfordult, és miközben ráérősen harapott egy zsíros falatot a kolbászból, felnézett a vonatok indulását és érkezését jelző táblára. A kisfiú csalódottan roskadt vissza a helyére. Természetesen nem az anyja volt.

Truus magához vonta a gyermeket.

– Jól van, jól van, jól van – suttogta a fülébe. Képtelen volt olyan ígéretet tenni, amit nem tarthatott be.

A vagon ajtaja éles kattanással és szisszenéssel nyílt ki. A peronon álló náci határőr előrelépett, hogy segítsen leszállni az egyik utasnak, egy terhes német nőnek, aki kesztyűs kezével elfogadta a segítséget. Truus kigombolta saját, sárga bőrkesztyűjének gyöngygombjait, és meglazította finom, fekete varrással díszített, csipkés hajtókáját. Lehúzta a kesztyűt – a bőr egy pillanatra beleakadt rubinköves gyűrűjébe –, és a kortól már enyhén foltos és ráncos kezével letörölte a fiú könnyeit.

Megigazgatta a gyermekek haját és ruházatát, közben mindegyiket a nevén szólította. Gyors mozdulatokkal dolgozott, de egyik szemét folyamatosan az utasok egyre rövidülő során tartotta.

– Jól van. – Miközben az utolsó utas is leszállt, letörölte a nyálat a legkisebb gyerek álláról. – Most pedig mossatok kezet, ahogy gyakoroltuk.

A náci határőr már fellépett a lépcsőre.

– Menjetek gyorsan, de ne siessetek vissza – utasította a gyerekeket nyugodt hangon Truus. A lányra nézett. – Tartsd ott a testvéreidet a mosdóban, édesem.

– Amíg vissza nem veszed a kesztyűd, Tante Truus – bólintott a lány.

Nem volt szabad úgy tűnnie, mintha Truus rejtegetné a gyerekeket, de azt sem akarta, hogy túl közel legyenek az alkudozásnál. A tekintetünket nem arra szegezzük, ami látható, hanem arra, ami láthatatlan, gondolta, és önkéntelenül az ajkához emelte a rubint, mintha meg akarná csókolni. Elővette tárcáját – nem ilyen finom holmit hozott volna magával, ha tudja, hogy három gyerekkel fog visszatérni Amszterdamba –, és gyorsan belehelyezte a többi gyűrűt, miközben a háta mögött a gyerekek végigcsörtettek az ülések közti folyosón.

Az ajtóban megjelent a határőr. Fiatal férfi volt, de talán nem annyira, hogy ne legyen házas, és ne legyenek gyerekei.

– Vízum? Van vízumuk Németország elhagyásához? – förmedt rá Truusra, a kocsiban maradt egyetlen felnőttre.

Truus tovább kotorászott a tárcájában, mintha a kért papírokat keresné.

– A kölykök olyan nehezen kezelhetők, nem gondolja? – felelte kedvesen, és átnyújtotta a határőrnek holland útlevelét. – Magának van gyereke?

A katona váratlan félmosollyal válaszolt.
– A feleségem most várja az elsőt, talán pont karácsony napján fog megérkezni.

– Ó, mennyire szerencsés! – Truus mosolyogva nyugtázta a pozitív fordulatot. A határőr a mosdó felé pillantott, ahonnan kihallatszott a víz csobogása és a gyerekek madárdalt idéző csacsogása. Hagyta, hogy a gondolat gyökeret verjen a férfi fejében: hamarosan neki is lesz egy Alexihez hasonló gyermeke, aki aztán gyönyörű kisfiúvá vagy kislánnyá érik, mint Israel, vagy a kedves kis Sara.

Truus az ujján maradt egyetlen gyűrű meleg, csillogó rubinkövét piszkálta.
– Biztosan vett valami különlegességet a feleségének, ami jelzi az ünnepi alkalmat.
– Valami különlegességet? – ismételte a náci, immár újra a nőre figyelve.
– Valami szépet, amit mindennap viselhet, hogy emlékeztesse őt élete nagy eseményére. – Lehúzta a gyűrűt. – Ezt apám adta anyámnak a születésem napján. – Sápadt, erős ujjaival átnyújtotta az ékszert, az útlevéllel együtt.

A férfi kétkedve szemlélte a gyűrűt, és végül csak az útlevelet vette el. Alaposan megvizsgálta, és a vagon hátsó része felé pillantott.

– Azok a maga gyerekei?

A holland gyerekeket fel lehetett vezetni a szüleik útlevelére, de az övében nem állt semmi. Elfordította a gyűrűt, hogy megcsillanjon rajta a fény.
– A gyerekek minden másnál értékesebbek.

Fiú és lány találkozása

Stephan kirontott az ajtón, és leszáguldott a hólepte lépcsőn, táskája keményen nekiverődött iskolai egyenruhájának, ahogy a Burgtheater felé rohant. A papír-írószer boltnál megtorpant: az írógép még ott volt a kirakatban. Feljebb tolta szemüvegét az orrán, ujjait az üveghez érintette, és úgy tett, mint aki gépel.

Aztán rohant tovább, kanyarogva vágott át a Christkindlmarkt tömegén, orrát megtöltötte az édes forralt bor és a mézeskalács illata.

– Bocsánat, bocsánat, bocsánat! – ismételgette, de a sapkát mélyen a szemébe húzva tartotta, nehogy felismerjék. A családját köztiszteletben álló emberek alkották: vagyonuk a saját pénzükből alapított csokoládégyárból származott, és gondosan ügyeltek rá, hogy a Rothschild Banknál vezetett számlájuk mérlege mindig pozitív legyen. Ha apja fülébe jut, hogy újabb öreg hölgyet lökött fel az utcán, az az írógép a Rathausplatzon felállított, kivilágított karácsonyfa közelében marad, és nem kerül át az otthonuk téli galériáján álló fa alá.

Intett az újságosstandot rendezgető öregembernek.
– Jó napot, Herr Kline!
– Hol van a kabátja, Stephan úrfi? – szólt utána az öreg.
Stephan lenézett – a kabátot megint az iskolában felejtette –, de csak a Ringstrassén lassított le, ahol rögtönzött náci demonstráció zárta le az utat. Bevetette magát egy plakátokkal teleragasztott bódéba, és a fém lépcsősoron leereszkedett a bécsi alvilág sötétjébe, hogy aztán a Burgtheater oldalán bukkanjon elő újra. Keresztülszáguldott a színház bejáratán, és a lépcsőket kettesével szedve lesuhant az alagsori borbélyüzletbe.

– Neumann úrfi, micsoda meglepetés! – Herr Perger felvonta szemöldökét a Stephanéhoz hasonlóan fekete keretes és kerek lencséjű, csak kevésbé hópettyes szemüvege mögött. A borbély éppen az utolsó hajcsomókat söpörte fel egy szemeteslapátra.

– De én már…
– Csak egy gyors vágást! Hetekkel ezelőtt voltam itt utoljára.

Herr Perger felegyenesedett, beleürítette a hajat egy szemeteskukába, majd a seprűt és a lapátot letámasztotta egy falnak döntött cselló mellé.

– Azt hiszem, az emlékezés már nem megy olyan jól az öreg elmének, mint egy fiatalnak. – Barátságosan a fodrászszék felé intett. – Vagy az a fiatal nem emlékszik jól, akinek pénzt kell költenie?

Stephan ledobta a táskáját, új színdarabjának néhány oldala kicsúszott a földre, de nem számított – Herr Perger tudta, hogy színdarabokat ír. Kihámozta magát blézeréből, elhelyezkedett a székben, és levette a szemüvegét. A világ elmosódottá vált, a cselló és a seprű leginkább egy keringőző párra hasonlított a sarokban, arca a tükörben, a nyakkendő fölött bárkié lehetett volna. Megborzongott, ahogy Herr Perger megkötötte a nyakán a köpenyt; Stephan gyűlölte a hajvágást.

– Hallottam, hogy elkezdték a meghallgatásokat egy új színdarabhoz – mondta. – Netán Stefan Zweig-darab lesz?

– Ó, igen, ön nagy rajongója Herr Zweignek, hogy is felejthettem el? – gúnyolódott kedvesen az öreg, de a fiú nem vette magára. Otto Perger minden említésre érdemes titkot tudott a drámaírókról, a sztárokról és a színházról. Stephan barátainak fogalmuk sem volt róla, honnan szedi a fiú a belsős információkat; azt hitték, valami nagyon fontos embert ismer.

– Herr Zweig édesanyja még mindig itt él Bécsben – mondta Stephan.

– Ő maga ennek ellenére nem nagyon hirdeti látogatásait, amikor idejön Londonból. Lehet, hogy elkeserítem, Stephan, de ez a darab Csokoré, a címe pedig 1918. november 3., és az Osztrák–Magyar Monarchia végnapjairól szól. Sok a találgatás és a suttogás arról, hogy egyáltalán bemutatják-e. Attól tartok, Herr Csokornak állandóan a keze ügyében kell tartania a becsomagolt bőröndjét. Mindazonáltal azt hallottam, a darabot igenis bemutatják, de mellékelnek hozzá magyarázatot is, miszerint az írónak nem áll szándékában megsérteni az egykori Német Birodalom egyetlen nemzetét sem. Egy kis engedmény itt, egy kis engedmény ott… csak ami a túléléshez szükséges.

Stephan apja azonnal tiltakozott volna, hogy ez Ausztria, nem Németország; a náci államcsínyt itt évekkel korábban leverték. Stephan azonban nem foglalkozott politikával. Őt csak az érdekelte, ki játssza a főszerepet.

– Esetleg van kedve találgatni? – kérdezte Herr Perger, és maga felé fordította Stephant a székben. – Ha jól emlékszem, maga okos fiatalember.

Stephan nem nyitotta ki a szemét, ismét megborzongott, bár eddig egyetlen hajcsomó sem hullott az arcára.

– Werner Krauss?
– Ó, ez nagyszerű! – kiáltott fel Herr Perger.

A fodrász visszafordította a széket a tükör felé, és Stephan meglepetten – bár a szemüveg nélkül meglehetősen homályosan – látta, hogy az öregember nem az ő találatán örvendezik, hanem egy lányhoz beszél, aki szürrealista napraforgóként bukkant elő a Stephan tükörképe alatti fal egyik szellőzőrácsa mögül. Pontosan ott állt a fiú előtt, koszos szemüvegben, szőke hajjal, enyhén domborodó mellel.

– Ach, Žofie-Helene, anyád egész éjjel mosni fogja ezt a ruhát – jegyezte meg rosszalló hangon Herr Perger.

– Ez nem volt tisztességes kérdés, Otto nagyapa. Két férfi főszereplő lesz – mondta a lány vidáman. Hangja megragadott valamit Stephanban, mint Schubert Ave Mariájának első magas B-dúrja… hangja, a Žofie-Helene név dallamos csengése, valamint mellének közelsége.

– Ez egy Bernoulli-lemniszkáta – magyarázta a lány arany nyakláncának medálját piszkálva. – Az egyenlete X négyzet plusz Y négyzet a négyzeten, mínusz X négyzet mínusz Y négyzet, szorozva két A négyzettel.

– Én… – Stephan hebegett a szégyentől és elvörösödött, mert nem tudta levenni a szemét a lány melléről, bár Žofie-Helene ezt szerencsére nem vette észre.

– Apukámtól kaptam. Ő is szerette a matematikát.

Herr Perger kioldotta a köpenyt, Stephan kezébe nyomta a szemüvegét, és csak legyintett, amikor a fiú fizetni akart neki. Azt mondta, ezúttal nem számít fel munkadíjat. Stephan visszatömködte a papírokat a táskájába, nem akarta, hogy a lány lássa a darabját, hogy egyáltalán tudjon róla, netán azt higgye, valami elolvasásra érdemes dolgot írt. Hirtelen megtorpant. Tiszta a padló?

– Stephan, ő az unokám. – Otto Perger kezében még ott volt az olló, a seprű és a lapát érintetlenül pihent a cselló mellett. – Žofie, Stephan legalább annyira érdeklődik a színház iránt, mint te, bár egy kicsit jobban törődik a haja rendezettségével.

– Örülök, hogy találkoztunk, Stephan – mondta a lány.
– De miért jöttél hajat vágatni, ha nincs is rá szükséged?
– Žofie-Helene – dorgálta az unokáját Herr Perger.

– Mindent láttam a rácson keresztül. Nem volt szükséged hajvágásra, ezért Otto nagyapa csak úgy tett, mintha megnyírna. De várj, ne áruld el, hadd találgassak! – Körülnézett a szobában, tekintete végigfutott a csellón, a ruhafogason, újra a nagyapján, és végül Stephanon állapodott meg. Pontosabban a táskáján. – Színész vagy! És nagyapa mindent tud erről a színházról.

– Előbb-utóbb úgyis rá fogsz jönni, Engelchen, hogy Stephan író – javította ki Herr Perger. – És tudnod kell, hogy a legnagyobb írók nagyon furcsa dolgokra képesek, pusztán a tapasztalatszerzés érdekében.

Žofie-Helene újonnan kelt érdeklődéssel szemlélte a fiút.

– Tényleg az vagy?
– Én… fogok kapni egy írógépet karácsonyra – dadogta Stephan. – Legalábbis remélem.
– Készítenek különlegeset is?
– Különlegeset?
– Nem furcsa érzés balkezesnek lenni?

Stephan zavartan nézett le a kezére, miközben a lány kinyitotta a rácsot, amelyik mögül előbukkant, és négykézlábra ereszkedve visszamászott a fal mögé.

– Gyere utánam, Stephan, a meghallgatásoknak mindjárt vége. Ugye nem bánod, ha egy kicsit összekoszolod a tintás ingujjadat? Csak a tapasztalatszerzés érdekében.

Fordította: Novák Gábor

Meg Waite Clayton: Az utolsó vonat Londonba
21. Század Kiadó, Budapest, 2020
464 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft