Magánpokol? | Keresztury Tibor: Hűlt helyem

Tóth Zsuzsanna |

Elsőre nem ugrott be, de aztán hamar rájöttem, honnan ismerős a cím. Bӓcher Iván „zsidókönyve” jelent meg hasonló címmel (Nagypapa hűlt helye). Természetesen semmi közük egymáshoz; a nagypapáknak tényleg hűlt helyük, míg Keresztury Tibor Hűlt helyem című regényében egyelőre csak elképzeli/féli a saját halálát.

E vízió közelisége nagyon is eleven réme a szerzőnek – akit irodalmi munkásságáért nagyra becsülök. Testi és lelki állapotának feltárása valószínűleg sürgető kényszer, hiszen íróember, aki számára a világ és önmaga megértésének folyamatát (is) jelenti ez a szembenézés, és nyilván erős a „nyom” hagyásának kényszere is. Csakhogy – ahogyan önironikusan előrevetíti könyvében is – ez nem feltétlenül olvasóbarát.

A regény fejezetekre tagolt „szenvedéstörténet”; nagy része elemi erővel hat. Az ugráló idősíkok, belső képek, a gyerekkorra emlékezés, a betegség okainak kutatása magával ragadja az embert, mert rendkívül szuggesztív, reflexív humora vonzó. Keresztury nagyító alá teszi örökölt, tanult és szerzett (szenvedély)betegségeit, lelki és testi gyötrődéseit, gyógyulásait és új fájdalmait – nagyrészt poklot-jár és ön-kínoz. Többnyire mégsem kukkolónak érezzük magunkat, hanem vele-gondolkodónak, felkelti empátiánkat, ráismeréseket nyújt.

Különösen filmszerű, egyszerre naturális és szürreális vonásokat mutat a gyerekkori miliő és történések felidézése, valamint a „kórházi fejezetek”. Olyan karaktereket vonultat fel, biztos kézzel odavetve a skiccet, amelyek egyediségükben tipikusak. Kifejezetten sodró a lendülete, afféle olvasáséhség kapja el az embert, amíg el nem érkezik a kispárnáig. (Ezt kellene deréktájon begyűrni a maga diagnosztizálta gerincsérve alá.) Egy ideig megértő vagyok, sőt együttérző; elgondolkodom azon, milyen nehéz lehet – hiszen nem egyidejűleg történik az írás és a szenvedés – ilyen pontos időrendben szedve elmondani a fájdalom apró fázismozzanatait. De Keresztury direkt kegyetlenkedni kezd. „Nem lehet a tényektől a tempó érdekében könnyű kézzel eltekinteni.” Ki-kipislog ránk, bírjuk-e még, és ígéreteket tesz, hogy most már tényleg befejezi, habár voltaképpen nagyon élvezi ennek az éjszakának ecsetelését – hadd szenvedjen más is. Mint egy energiavámpír, aki ráadásul a vakbélműtétje hegét is előszeretettel mutogatja. Nem véletlen, hogy mint olvasó feszengeni kezdek. Ami eddig műalkotás volt, most utcai balesetté válik, az érdeklődésem privát (és múló) kíváncsiság, s lassan nem érzek részvétet sem, közömbössé válok. És ez nem tetszik magamnak. Szerencsére – talán – a szerzőnek sem, aki a kínosan aprólékos részletek közben is vissza-visszatér írói egyes szám első személyéhez (a feszengés alatt narrátor), és ki-kiröhögi magát. Így aztán olykor sikerül (még a vége felé is) megajándékozni követőit lírai emelkedettségű pillanatokkal.

• Olvass bele!

Amint a fentiekből is látszik, olvasói hozzáállásom felemás, pusztán irodalmi nézőpontból, szövegként jobbra értékelem a regényt, mint olvasmányként. Pedig őszinte, erős szövetű mű – keserű humorhabarccsal –, értelemszerűen önreflexív, és rendkívül plasztikus. Talán felvillant némi reményt is. Igaz, sajnálatos módon (engem) bosszantó megfogalmazások maradtak benne, például (amit nagyon korán belénk vertek, mint magyartalanságot) „le voltak kapcsolva a lámpák”… Vagy ez is idejétmúlt kritérium már?

Keresztury Tibor: Hűlt helyem
Magvető Kiadó, Budapest, 2021
219 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 3599 Ft,
e-könyv változat 3199 Ft
ISBN 978 963 142 3778 (papír)
ISBN 978 963 144 1055 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Keresztury Tibor új regénye letaglózó önéletrajzi visszatekintés. A testi-lelki megpróbáltatásokon és a különböző kórtermeken keresztül jutunk el a születés pillanatáig és a gyerekkor moccanatlan, valamint az ifjúkor mozgalmas időszakán át a keserű jelenig. A fejezetekben az elbeszélő kíméletlen őszinteséggel vall függőségeiről, betegségeiről, gyógyulásairól és mostani állapotáról. Közben – mint szellemek vagy kísértetek – meglátogatják őt a valós személyekből, rokonokból összegyúrt, egykoron megalkotott figurái, majd a végén maga indul el Szindbádként, hogy találkozzon velük.
A Kereszturyra jellemző erős atmoszférateremtés és önirónia, valamint a groteszk véres valósága itt erősebb, mint valaha. Ahogy írja: „Én a halállal elvileg tegező viszonyban vagyok: hogy mást ne mondjak, a szülészetről a pathológiára vittek haza az ideihez képest felhőtlenül boldog hatvankettes békeévben a szüleim, ki sem kellett lépniük a debreceni klinika kapuján.”