A karanténnapok hordaléka… (részlet)

Vírus-virtus — három a véletlen
(magyar igazság), egy a ráadás

Fazekas Erzsébet |

Mit csinál az ember karanténban? Aki nem cincálja szét saját és a vele együtt bezár(kózot)tak idegeit, az (ilyen szerencsés) irodalmat olvas. Majd előszed lemezeket, és zenehallgatás közben azon elmélkedik, vajon mások élete is tele van-e különös véletlenekkel… Mondjuk akár olyannal, hogy miként is sikerült (nem) megkapnia a koronavírust.

Végtelenített lemez

A gimnáziumban (Leövey Klára, volt Ranolder intézet, 9. ker.) karénekes voltam. Hogy csak szorgalomból jártam-e, mint más szakkörre, vagy hívtak, legyek kórustag? Ott volt-e a helyem, vagy „hangi alkalmatlanság” miatt nem tartoztam volna oda? – ha válaszra várok, az érettségim évében (1965) jött volna meg. Amikor Benjamin Britten angol zeneszerző, egy budapesti látogatása alkalmával, meghallotta, majd meghívta kórusunkat Angliába, hogy lépjünk föl szülővárosában, Aldeburgh-ban, az akkor már évek óta minden nyáron megtartott fesztiválon.

A felkészülés azzal indult, hogy Andor Ilona karnagy minden lányt meghallgatott. Az 50-es keretbe jutást valódi teljesítménnyel kellett kiérdemelni. Engem beválogatott. Lehet, csak azért, mert osztályfőnököm, mint utóbb büszkélkedett vele, erősen a figyelmébe ajánlott. Kedvencét, aki a turné diák-tolmácsa is lehetne. Az sem kizárt, hogy az ex-apáca karvezető csak volt rendtársa kedvére akart tenni, mert így válaszolt neki: „én is kedvelem ezt a bel canto énekhangú jó tanulót”. Így volt-e? Egy biztos, évekkel később angoltanárjának kért fel. De a lényeg: 1965-ben kiválasztott lettem!

Elutaztunk. A Művelődési Minisztérium 50 repülőjegyet rendelt a Malévnál. Az egész utat ők szponzorálhatták, talán ők szervezték. Aldeburgh-ba menet több vidéki katedrálisban felléptünk. Énekünket a közönség nem angol hidegvérrel fogadta. Mindenütt nagy tapssal jutalmazták. A turné végén a Columbia lemezkiadó felkérésére egy napot avval töltöttünk Londonban, hogy stúdiójukban felvettük hangversenyünk repertoárját – Kodály Zoltán jelenlétében. Őt, az aldeburgh-i fesztivál egyik díszvendégét, külön is hívta a Columbia képviselője, hiszen nem véletlenül viseltük a nevét (Kodály Girls’ Choir of Budapest). – Egy nap alatt elkészült az 55 percnyi anyag. Úgy mondták nekünk, diákokról lévén szó, ez különösen jó teljesítménynek számít!

A lemez tehát, 1965-ben elkészült, ’66-ban piacra került. Az 50 lányból tán többen is elgondolkodtak azon, milyen lehet, hogyan szól. Már érettségizettként, vettem a bátorságot, hogy többek nevében érdeklődjem a lemezről Andor Ilonánál, meg a kísérőtanárnőnél. Annyit sikerült megtudnom, nekik megvan. (A Columbia küldött tiszteletpéldányt? A minisztérium megrendelte?) A lemezt nekünk nem játszották le. Miért is?

18 évesen az ember nem sokáig töpreng ilyesmin, én is elengedtem a kérdést. A sokféle feladat, kihívás (egyetemi felvételi) mellett nem foglalkoztam vele. Talán nem is jut eszembe többet, ha tíz évvel később, a világ egy távoli pontján, váratlanul nem jön szembe velem az a bizonyos lemez.

1975 ősze a Hungarocamion üzemi lapjánál köszöntött rám. Tanári diplomám mellé akkoriban kaptam meg (egy nemzetközi szervezet sajtóirodájának korrektoraként szerzett) újságíró diplomámat. Itt volt az idő, hogy kezdőként pályára lépjek. A cég kereskedelmi igazgatója érdeklődéssel követte munkám, és váratlanul, izgalmas megbízást adott. Kísérjek el két kamionost Irakba. Nekem való út, mondta, személyautót (két Volgát) visznek „lábon” egy külker vállalat részére, Bagdadba. A Hungarocamion intézte a formaságokat: beszerezték az útlevelet, vízumot és 1977. február 1-jén nekivágtunk az útnak.

Hivatalos feladatom annyi volt, hogy Bagdadban készítsek interjút a céggel régóta szerződésben álló arab szállítmányozóval. A kamionsofőrök rendszeres munkakapcsolatban lévén vele, könnyen megszervezték a találkozót. A speditőr készséggel állt kötélnek, és „üzleti” vacsorára hívott. A házába, a sofőrök nélkül. Jegyzetelésre nem emlékszem, arra se, hogy végül beszélgetésünk nyomán készült-e cikk, vagy hogy a vacsora ténye bekerült-e az akkoriban szigorúan kötelező úti jelentésbe. Arról sincs emlékem, hogy miért nem étterembe hívott, ki vitt hozzá, majd tőle haza – hova: szállodába? Vagy az egyik ottani magyar család volt a szállásadó? Sok-sok részlet homályba vész. Az is, hogy vacsora közben, hogyan került szóba a zene. Miért kérdezte középkorú vendéglátóm, szeretem-e. Milyen zenét? Mindenfélét – válaszolhattam, a klasszikustól a népzenéig. Talán megemlítettem, hogy az isztambuli bazárban, a bagdadi üzletsoron is az autentikus arab kazettákat kerestem. Azt biztosan mondtam, jó okom van rá, zongorázom és kórusban énekelek. Egyértelműen jött kérdése, melyikben? Egy pillanatra elnémultam. Minek mondjam? Bármelyik magyar kórusnév egyként semmitmondó neki! De nem akartam udvariatlan lenni, kimondtam. Neve: „Kodály Girls’ Choir of Budapest” – és jött egy kis büszkélkedés: „Turnéztunk Angliában. Londonban a Columbia lemezt vett föl velünk!”. Gondoltam, zene kipipálva, témát válthatunk. De nem. Házigazdám egy üveges szekrényhez lépett, és a szorosan álló lemezek sorából egy pillanat alatt kihúzott egyet: „Ez az a felvétel?” Mivel most láttam először, nehezen tudtam volna rávágni az igent, ha a borítón nincs ott egy nagy kép. Fotó az 50 lányról, köztük rólam, aki az első sor közepén, Kodály és Andor Ilona fölött álltam. Állok azóta is.

Hosszan, szótlanul bámultam a lemezt. Sose fogtam a kezembe, sose hallottam a rajta lévő Kodály-, Bartók-, Britten-dalokat. Arckifejezésem láttán vendéglátóm elmosolyodott, és föltette a legbutább költői kérdést: szeretném-e, ha nekem adná…

A Bagdadból Pestre tartó „csirkegépen” ezt a lemezt szorongattam. A Volgákat leadtuk, repülőn jöttünk haza. Mivel a Malév rendszeresen szállított baromfit a térségbe, olyankor az ülések helyén rekeszek voltak. Március elsején, a kedvünkért három ülést Bagdadban visszatettek (a csomagtérből szedték elő, vagy már Pestről így indultak? Ki szervezte meg ezt a potyautat? – újabb kérdések). Akkor egy volt a lényeg, hogy féltett csomagom biztonságban legyen az ölemben! Nem véletlen, hogy a lemez épségben ért haza. Az se, hogy lemezjátszót kellett venni, hogy meg tudjam hallgatni. És persze az se véletlen, hogy az eltelt négy évtized alatt a lemezjátszó kimúlt. Ha zenémet meg akarom mutatni unokáimnak, CD-re, lejátszóra van szükség! Így nem véletlenül mentem az Emlékmentőbe. A készült másolatot sokáig elő se vettem, nem is tudtam biztosan, ott van-e a CD-n is a lemezre préselt hangunk. Ott van. Jó minőségben. Tanúsíthatom. Lám, mire (is) jó a karantén?

Bagdad után Tokió

James azt magyarázta tanítványainknak, hogy a beer meg az ale nem egyformán csak sör. Más. Angolórát tartottunk Kanadába készülő bosnyák menekülteknek, akiknek legkevésbé erre a tudásra volt szükségük. 1994-et írtunk. Két évvel később, gimnazista Judit lányomat látogatóba hívta egyik osztálytársa, Japánba. Nóri papája fél évet egy ottani egyetemen tanított. A két lány Tokió felfedezésével töltötte az időt. Egyik nap épp a Shinjuku állomáson lógtak (az útikönyvek szerint itt naponta 2 millió utas fordul meg), amikor két európainak látszó fiú lépett hozzájuk, tudják-e, hol lehet telefonkártyát kapni. A két szöszi összevihogott: „még jó, hogy nem azt kérdezték, hány óra van?”

Ekkor a magasabb fiú megszólalt: „Magyar vagytok? Én érteni kicsit. Magyarországon tanítottam menekülteket.” A történetet telefonon mesélte Judit, amikor pár nappal hazaindulás előtt, végre felhívott. Egyből azt kérdeztem, mi a fiú neve (úgy emlékezett, Jimmy), majd azt, fognak-e még találkozni? Ha igen, kérdezze meg tőle, volt-e Elizabeth nevű tanártársa. „Kizárt, hogy találkozunk megint. Másnapra, ugyanott, ugyanakkorra randit kértek tőlünk, ígérték, ott lesznek, hacsak nem kapnak munkát. Magasépület alpinista módszerű lemosására jelentkeztek. Úgy látszik, sikerült nekik, mert másnap hiába vártunk rájuk egy teljes órán át” – hűtött le lányom. Ám pár napra rá, már itthon, teli szájjal mesélte: „Anya, üdvözöl James. A legutolsó esténken Nórival tök véletlenül megint a Shinjukura mentünk, és képzeld, egyszer csak – a sok ezer ember között – szembe jött velünk a két fiú. Megkérdeztem tőle, ő-e a te Jamesed. Hát, ő az. Emlékszik rád és arra, hogy te szervezted meg azt a közös órát. Melegen üdvözöl.”A Shinjuku állomásról, ahol – másodszor is – véletlenül összeakadt a lányommal!

Kossuth (tér, kiadó)

Nem melegen, inkább sehogy se üdvözölt a Parlament előtti téren az ismeretlen nő. Tüntetés zajlott, én egy kőpadon pihegtem, ő meg zavartan nézett, majd tétován megszólított: jól sejti-e, hogy nevem F. E. Bólintásom egyben kérdés is volt: „Miért?”. Mert meg akarja köszönni, hogy olvashatta a boncolásról szóló riportomat. Fel kellett boncolnom megkövesedett emlékeimet: „De hát az a riport 34 évvel ezelőtt jelent meg!” „Igen, azóta velem van a borzongatóan érdekes élmény. Vannak közös barátaink, felismertem a párját, innen tudtam, hogy végre megismerkedhetünk!” E véletlenszerűen elém tárt olvasói lelkesedés arra indított, hogy összerakjam néhány riportomat. A Kossuth téri találkozás az ismeretlennel kellett ahhoz, hogy beállítsak kötetemmel a Kossuth Kiadóhoz. Jelentkezésem véletlenül/váratlanul sikeres lett. A kiadott könyvről aztán Toronyi Attila recenziót írt. Ő ezt így idézte föl:

„Kedves Fabet! A Kiadónál dolgozó László Ágival megállapodtunk, kapunk recenziós példányt, és írunk a könyvről. Bárkiéről azért nem írnék, és főként nem, ha nem olvastam el. A dologban mégis annyi a ’szépséghiba’, hogy a régi pályatársak jobban érdekelnek. De nem vagyok elfogulatlan olvasód, ez mindjárt kiderül bokatörésem történetéből is.
A Kiterítenek úgyis könyved velem volt az egynapos ausztriai turistautamon nemrégiben. Visszafelé is azt olvastam a buszon. Épp a perui bokatöréses kalandodnál tartottam, amikor késő délután, még egy utolsó programként leszálltunk megnézni egy vízesést. Visszafelé jövet, pár méterre a busztól rosszul léptem. Az útra felszóródott apró murva korcsolyapályává változtatta számomra az aszfaltot. Az igazi papedli a bokám látványa volt! Úgy nézett ki, mintha a lábfej teljesen levált volna az alsó lábszárról. Egészen mellé került. Épp úgy, mint neked! – A parkolóból akkor induló személyautó felvett, beszáguldott velem a bécsújhelyi baleseti klinikára. A sofőr, véletlenül, egy Bécsben élő építész honfitársunk volt. A sebész is magyar volt, persze véletlenül. Hetente kétszer jár át Győrből. (Következő ügyeletén meglátogatott a kórteremben, elmesélte egész életét.)
Amikor éjjel 2-kor a műtét után felhívtam a feleségem, hogy megnyugtassam, első kérdésem az volt, megvan-e a könyv? Persze, már a Bécsújhely felé robogó autóból hívtam a buszon ülő szervezőt, hogy az ülésem előtt, a térdemnél lévő hálóban maradt a könyvem. Kértem, keresse meg, és okvetlenül juttassa el hozzám. Naná, hogy ezek után végig akartam olvasni a te bokatörésedet! Ami pedig a recenziót illeti. Alighanem ugyanígy, vagy nagyon hasonlóan írtam volna meg akkor is, ha nem történik velem egy ugyanolyan baleset…
De történt, ezért hetekig csak fekszem és olvasok – tőled a nagyapád emlékezetét, és párhuzamosan egy Nádas opuszt. Azt írtad egyik leveledben: »a disznóölés reggelén mindig azt vártam, piruljon meg gyorsan az a hagyma, hogy a kisült vért minél előbb megehessük (ma nem hiszem, hogy meg tudnám enni…)« Egy napra rá pedig ezt olvasom Nádas Péter Párhuzamos történetek c. regényének első kötetében: »a hagymás zsíron megpirított vért kifejezetten szerettem. Rá nem tudnék nézni.« (Jelenkor 2016, 427. old.) Minő véletlen!”

A karanténnapok hordaléka…
Kossuth Kiadó, Budapest, 2020,
208 oldal, teljes bolti ár 3200 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2720 Ft,
ISBN 978 963 544 2058