Fogódzók | Marie Pavlenko: Akár egy kismadár

H. Móra Éva |

Habár ifjúsági könyvnek szánta írója is, kiadója is, olvasás közben mégis sokszor jutottak eszembe Bergman filmnovellái. Szikár, szenvtelen beszédmód, jelen idejű, másodperc-részletességű cselekményelmondás. De mégsem: míg a neves filmrendező a látható leírására szorítkozott, az érzelmek közvetítését zseniális színészeire bízta, ebben a könyvben nyomon követhetjük a főszereplő, Abigail lelki történéseit is – a fenti jellemzők meghagyásával. Sőt: mondhatni, erről szól a könyv.

Nem is akármilyen lelki történések ezek. Egyetemi felvételire készülve, fiatal lányként elveszteni az egyik karunkat egy balesetben – feldolgozhatatlannak tűnik. A kiadó a fülszövegben nem csinál titkot abból, hogy végül mégiscsak sikerül; gyakorlatilag ezt a küzdelmesen bejárt utat mutatja be Marie Pavlenko a regényben. Minden sora hiteles, hiszen a francia írónőt saját édesanyja hasonló balesete ihlette a mű megírására. Azt is tudjuk róla, hogy szeret nagy sétákat tenni, hogy természet- és madárrajongó, ugyanúgy, mint regényalakjai.

Már az első oldalakon megismerjük a baleset részleteit, Abi szemszögéből, de tárgyilagosan, pontosan, semmi siránkozás. Ez a nézőpont majdnem végig marad; időnként változik csak, hogy megismerhessük a családtagok gondolatait is. Kiderül, hogy Martin, az örökké játékos kedvű apa kitörni készülő könnyeit igyekszik elfojtani poénjaival. Az anyára, Elsára – aki lányával együtt élte át a balesetet – hárul a legnagyobb teher: szüntelen aggodalommal figyelgeti Abigailt, s próbálja kirángatni a depresszióból. És ott van a húg, Millie is. Természetre szakasztott, mint az apja: kicsattanóan energikus: „…egy erős léghuzat, ami bevágja az ajtókat, és hidegszagot hoz a házba. Rózsás az arca.” De rögtön ezt is megtudjuk az apa és Millie bemutatása után: „Abit halálosan fárasztja ez a kirobbanó életöröm.” Pedig a baleset előtt ő is élte az életét: szerelmes volt, bulizott, gitározott, készült az állatorvosira. (Mindez a visszatérően felbukkanó dőlt betűs, múltidéző részekből derül ki. Fájóan éles a kontraszt a vidáman megélt, kerek múltbéli események és a jelen között.) Érthető, hogy haraggal szemlél minden igyekezetet a családja részéről, akik viccelődnek, szójátékokat gyártanak, csakhogy a dolog „természetes” voltát hangsúlyozzák. Ám Abigail hárít, magába roskad.

• Olvass bele!

S míg a szülők tartják magukat, húga egyre ellenségesebben szemléli őt, hiszen joggal érzi úgy, hogy minden Abiról szól a családban. Új lakásba költöztek – hogy ne legyenek ismerősök, akik szánakozva kérdezik: „Mi történt?” –, ezért napi több órát kell utaznia az iskolájáig és vissza; édesanyja vele nem beszélget, azt se veszi észre, hogy új szerelmével tölti szabadidejét; még az Abi nélküli családi síelésen is mindig ott látja anyja szemében az aggodalmat. Lassan-lassan mélyül a szakadék a két nővér között… Van még egy időnként berobbanó, szintén energiától duzzadó nagynéni, aki valódi lelki társnak bizonyul, de hiába, ő sem tudja kihozni unokahúgát a bezárkózásból. S egyszer csak felbukkan egy fiú, egy régi iskolatárs!

Nem varázsütésre történik a csoda. Nem is mondható éteri szerelemnek sem, ami kibontakozik köztük, hiszen Abi még azt is elképzelhetetlennek tartja, hogy valaki akár barátjául válassza őt. Teli van kételyekkel, kishitűséggel, s időről időre felébred a „benne lakozó vadállat”. Ilyenkor aztán elveszti az eszét és a kontrollt. E hullámzásban azért van némi előrehaladás: egy Millie-vel folytatott párbeszédben például „Abi arra vár, hogy a vadállat felébredjen, de az meg sem moccan. Alszik.”

A cím is hamar értelmet kap a kibontakozás során, de több értelmet is: egyrészt a múltból felbukkant fiú ornitológus; számlálhatatlan madár tölti be a regény lapjait találkozásaik nyomán. S a lány számára gyógyír ez a színpompás, ezerféle hangon megszólaló madárvilág. Másrészt automatikusan működik az olvasóban az asszociáció: madár – szárnyak – szabadság; szárnyak – karok….

Szólni kell az efféle gyönyörű mondatokról is – dicsérve a fordítót, Tótfalusi Ágnest is –: „Odakint megszólal egy rigó, a dala elcsendesíti Abi szívét.” Másutt: „Odakint a táj már felvette hálóköntösét.” Szemléletes ez is: „…különös áldás, a természetanya simogatása, gyöngéd suttogása.” Minden érzékszervünket mozgásba lendíti, ha átengedjük magunkat ennek a leírásnak: „A kalács szétolvad a szájukban, narancsvirágillata igazi ígéret…” S létezhet-e találóbb, művészi megfogalmazása Abi lelkében és a családban uralkodó hangulatnak: „Abi a ház csendjét ízlelgeti, ami telve van ragaszkodással, álmokkal, hamarosan kirobbanó szavakkal, féltékenységgel és elutasítással.”

És persze – mivel ifjúsági regényről beszélünk – szólhatnék a könyv érzékenyítő erejéről; tükör-mivoltáról, amelyben a tépelődő, útkereső kamaszok magukra ismerhetnek; a szerető család, a barátok, a természet és a szerelem gyógyító erejéről; az életcél megtalálásáról bármilyen élethelyzetben – és még sok másról.

Nem csak kamaszoknak, mindenkinek élmény lesz.

Marie Pavlenko: Akár egy kismadár
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Manó Könyvek, Budapest, 2020
320 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft,
kedvezményes webshop ár a lira.hu-n 2790 Ft,
ISBN 978 963 403 9679

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Abigail állatorvosnak készül, amióta az eszét tudja, azonban egy autóbaleset kettétöri az álmait még a felvételi előtt. Hazatérve a kórházból súlyos testi és lelki sérülésekkel kell szembenéznie. Minden barátjával megszakítja a kapcsolatot, mert képtelen folytatni korábbi életét.
Hogy is határozhatná meg magát az ember, ha elveszítette a fogódzóit, ha már nem igazán tudja, ki is ő valójában, és a testében robbanásra készen mindig ott lapul a fájdalom? Családja és régi-új barátai szeretetének, a könyveknek, a természetnek és a nevetésnek köszönhetően Abi végül mégis megtanulja, hogyan találja meg újra az örömöket az életben.