Marie Pavlenko: Akár egy kismadár (részlet)

Felrohan a szobájába, szalad a szekrényhez, kirángat egy farmert, mire ledől az egész ruhakupac, megfordul, hogy felcsatolja az esztétikai protézisét, és rálép Yorura, aki persze végig a nyomában volt. A cica keservesen felnyávog, Abi esetlenül félreugrik, elveszíti az egyensúlyát, előre tartja a karját, csakhogy eggyel kevesebb karja van, mint kéne. Meginog, a bal tenyere a földhöz csapódik, és orral érkezik a földre.

Csöngetnek.

Abi nagy nehezen feltápászkodik, kis fehér csillagok ugrálnak a szeme előtt, Yorunak semmi baja, Abi felkapja a protézist, remegnek az ujjai, a hosszú ujjú pólóját és a rövid ujjút is fel kéne hajtania, hogy fel tudja csatolni a protézist.

Újabb csöngetés.
– A francba!
Hagyja a csudába az egészet, és leszáguld a lépcsőn.
Kinyitja az ajtót, majd az orrára szorítja a kezét.

Aurèle áll az ajtóban vizesen, a fejére tapadó sötét hajával, esőtől csepegő khaki színű anorákjában: egy nagy, csöpögő, formátlan valami, de Abi ezt alig veszi észre, mert Aurèle szélesen elmosolyodik, és belép a házba.
– Mi történt?
Csukódik mögötte az ajtó. Abi még mindig az orrára szorítja a kezét, az ujjai közül vércseppek csöpögönek a földre. És a póló ujja a jobb oldalán üres, olyan nagyon üres.
– Az előbb elestem. És nem tudtam… nem tudtam…
Mert egy hülye reflexmozdulattal mind a két karját előre nyújtotta.
Elsírja magát.
Aurèle beletúr az anorák zsebébe, előkotor egy csomag papír zsebkendőt, előhúz egyet, és átnyújtja Abinak, miközben az ujjai hegyén esőcseppek lebegnek, és átáztatják a zsebkendőt is. Abi az orrára tapasztja. Aurèle előhúz egy második zsebkendőt is, egy ideig úgy lóbálja Abi orra előtt, mintha japán írásjeleket írna a levegőbe, zavarba jön, mert Abinak nincs másik keze, amivel átvehetné tőle, majd közelebb lép, és gyöngéd mozdulattal leitatja Abi könnyeit. Esetlen, de nagyon kedves mozdulattal. Abi behunyja a szemét, és keservesen sírva fakad.

Aurèle hajából közben csepegni kezd a víz.
– Mi a baj? – kérdezi, és a fejmozdulatával vízzel árasztja el Abit – Valami hülyeséget csináltam?
Ugyanolyan öblítőillata van, mint az általánosban.
Ugyanolyan. Váratlan élességgel bukkan fel az emlék Abiban. Aurèle-nak Aurèle-illata van.
Közben újabb nagy esőcsepp esik Abi fejére, aki a könnyein keresztül is elneveti magát.
– Szárazra törölgetsz, miközben el is árasztasz a hajadból jövő esővízzel.
Aurèle ekkor veszi észre, hogy egy hajából kiszabaduló esőcsepp éppen akkor landol Abi arcán. Letörli. De már jön is a következő. Letörli. De már jön is az újabb.

– A francba! – válaszolja.
Abi nekiáll, hogy a papírzsebkendővel letörölje az arcára érkező esőcseppeket.
– Állj, állj! – kiált fel Aurèle. – Az arcod már egészen…
Elhallgat, összeráncolt szemöldökkel méregeti Abit, majd összeharapja a száját, nehogy elnevesse magát.
– …össze van kenve vérrel és takonnyal, ugye?
Aurèle szélesen elmosolyodik.
– Igen, az álladtól a homlokodig. Úgy nézel ki, mint egy óvodás festmény.

Abi Aurèle cipője felé int a fejével. Sáros cipője már vagy egy liter vizet kieresztett magából.
– Igazi tavacskát hoztál létre a szőnyegen. Egy mély és homályos valamit.

Aurèle jobb kezébe veszi a fejét, és őszintén elneveti magát.
– Ó, sajnálom!
Szipog egyet.
– Na, jól van, legyen már vége a pusztításnak! Mit tehetnék?
– Vedd le a cipődet, a zoknidat, a kabátodat. Mindet betesszük a szárítógépbe. Lehozom neked apám néhány cuccát.
– Oké, de alsógatyát ne hozzál. Nem fogom felvenni az apád alsónadrágját.
– Értettem: semmi alsógatya.

Fordította: Tótfalusi Ágnes

Marie Pavlenko: Akár egy kismadár
Manó Könyvek, Budapest, 2020
320 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft