Nele Neuhaus: Gonosz farkas (részlet)

Prológus

Letette a bevásárlószatyrot, és begyömöszölte az élelmiszereket az aprócska hűtőszekrénybe. A lány kedvenc Häagen-Dazs jégkrémje szinte már teljesen megolvadt, de tudta, hogy éppen így szereti, ilyen tejszínesen és krémesen, ropogós kekszdarabokkal. Hetek óta nem látta már. Alig bírta megállni, mégsem erőltette a találkozást. Nem szabad elkapkodnia a dolgot, türelmesnek kell lennie. A lánynak a saját akaratából kellett elmennie hozzá. Tegnap végre kapott tőle egy SMS-t. És mindjárt itt lesz nála! A szíve vadul kalapált az örömtől.

A tekintete végigvándorolt a lakókocsin, amelyet előző este alaposan kitakarított, és megállapodott a kis konyhaszekrény fölötti faliórán. Már húsz perccel elmúlt hat óra! Sietnie kell, ha nem akarja, hogy a lány így lássa, ilyen izzadtan és borostásan. Munka után ugyan gyorsan beugrott a fodrászhoz, de a falatozó avas bűze minden pórusába beleivódott. Gyorsan levetkőzött, az izzadságszagú és sütőolajtól bűzlő holmiját belegyömöszölte egy üres bevásárlószatyorba, és bepréselte magát a minikonyha melletti zuhanykabinba. Habár alig fért el, és a víznyomás is elég alacsony volt, mégis inkább a lakókocsi vizesblokkját választotta a kemping szökőévente takarított nyilvános mosdójával és zuhanyzójával szemben.

Tetőtől talpig beszappanozta magát, gondosan megborotválkozott, és fogat mosott. Néha alig tudta rávenni magát a tisztálkodásra; nagy volt a kísértés, hogy teljesen szétcsússzon, és belesüppedjen az önsajnálatba és a közönybe. Talán már meg is tette volna, ha ő nem lenne.

Néhány perccel később friss fehérneműt és a tiszta pólót húzott, majd kivett a szekrényből egy farmert. Végül felcsatolta az óráját a csuklójára. Az egyik zálogos a főpályaudvarnál néhány hónapja százötven eurót kínált érte – micsoda pofátlanság, hiszen tizenhárom éve még tizenegyezer márkát fizetett a svájci óraipar e mesterművéért! De nem adta el az órát. Ez volt az utolsó emléke a korábbi életéből. Végül még megnézte magát a tükörben, majd kinyitotta az ajtót, és kilépett a lakókocsiból.

A szíve szaporábban kezdett verni, amikor meglátta a lányt a rozoga kerti széken. Napok, sőt hetek óta erről a pillanatról álmodott. Megállt, hogy gyönyörködhessen benne.

Milyen gyönyörű volt, milyen törékeny és kecses! Egy édes kis angyal. A puha, szőke haja, amelyről pontosan tudta, milyen a tapintása és az illata, a vállára omlott. Ujjatlan ruhát viselt, amely látni engedte a finoman lebarnult bőrét és a gerince törékeny vonalát a nyakán. A lány figyelmét teljesen lekötötte a telefonja, és észre sem vette, hogy ő kinyitotta a lakókocsi ajtaját. Megköszörülte a torkát, mivel nem akart ráijeszteni. A lány felnézett, a tekintetük találkozott. A szája sarkában mosoly jelent meg, amely azután az egész arcára átterjedt. Felugrott a székből.

Nyelnie kellett egyet, amikor a lány odament hozzá, és megállt előtte. Amikor meglátta a fekete szempárban tükröződő bizalmat, hirtelen éles fájdalom hasított a szívébe. Te jóságos isten, milyen édes! Egyedül ő volt az oka, hogy nem vetette már régen a vonat elé magát, vagy nem távozott valamilyen más költségkímélő módon ebből a nyomorúságos életből.

– Szia, kicsim! – mondta, és a lány vállára tette a kezét. De csak egy pillanatra. A bőre selymes és meleg volt. Eleinte alig merte megérinteni.
– Mit mondtál édesanyádnak, hol vagy?
– Anya ma este a mostohaapámmal valami ünnepségre ment, a tűzoltókhoz, azt hiszem – felelte a lány, és eltette a mobiltelefonját a piros hátizsákjába. – Azt mondtam neki, hogy átmegyek Jessie-hez.
– Jól van.
Gyorsan körülnézett, hogy megbizonyosodjon arról, egyetlen kíváncsi szomszéd vagy arra tévedt járókelő sem látta meg őket. Reszketett az izgalomtól, a térde remegett.
– Hoztam a kedvenc jégkrémedből – mondta halkan. – Nem megyünk be?

* * *

2010. június 10., csütörtök

Úgy érezte, mintha hátrafelé zuhanna. Amikor kinyitotta a szemét, a világ forogni kezdett vele. Rosszul volt. Nem, nem rosszul volt, iszonyú pocsékul érezte magát. Hányásszagot érzett. Alina felnyögött, és megpróbálta felemelni a fejét. Hol van? Mi történt, hol vannak a többiek?

Az előbb még mindannyian együtt ücsörögtek a fa alatt, Mart ott ült mellette, és átkarolta a vállát. Jó érzés volt. Nagyokat nevettek, aztán Mart megcsókolta. Katharina és Mia egyfolytában nyavalyogtak a rengeteg szúnyog miatt, közben zenét hallgattak, és azt az édes löttyöt itták – vodkát Red Bull-lal.

Alina nagy nehezen felült. A feje majd széthasadt. Kinyitotta a szemét, és megrémült. A nap már majdnem lement. Hány óra lehet? És hol a mobiltelefonja? Nem tudott visszaemlékezni rá, hogyan jött ide, ahogy arra sem, hogy egyáltalán hol volt. Az utolsó néhány órát mintha kitörölték volna az agyából. Igazi filmszakadása volt!
– Mart! Mia! Hol vagytok?
Valahogy elkúszott a hatalmas szomorúfűzig. Minden erejét össze kellett szednie, hogy fel tudjon állni, és körül tudjon nézni. A térde remegett, mint a kocsonya, a világ forgott vele, és nem látott rendesen. Valószínűleg kiesett a kontaktlencséje. Biztosan hányás közben. Ugyanis hányt. A szájában érezte a hányás undorító ízét, és hányásmaradékok voltak az arcán. Száraz levelek zizegtek a meztelen talpa alatt. Lenézett. A cipője is eltűnt!

– A picsába, a picsába, a picsába! – motyogta, a rátörő sírással küszködve. Óriási balhé lesz belőle, ha ilyen állapotban állít haza!

A távolból mintha hangfoszlányokat és nevetést hallott volna. Grillezett hús illata csapta meg az orrát, amitől ismét hányinger tört rá. Legalább nem a semmi közepén találta magát; valahol a közelben emberek vannak!

Elengedte a fűzfa törzsét, és tett néhány bizonytalan lépést. A világ úgy forgott vele, mintha egy körhintában ülne, de minden erejét összeszedve továbbment. Micsoda seggfejek ezek! Még hogy barátok! Egyszerűen otthagyják részegen a fűben, cipő és mobiltelefon nélkül! Az a hájas Katharina meg az az ostoba, hisztis Mia biztos baromi jól szórakoztak rajta. De megnézhetik magukat, amikor holnap az iskolában találkoznak! Marttal pedig soha többé nem áll szóba!

Csak ekkor vette észre a meredeken lefelé futó rézsűt, és rögtön megállt. Valaki feküdt az árok alján! Benn a csalánban, közvetlenül a vízparton. Fekete haj, sárga póló – ez Alex! A francba, ő meg hogy került ide? Mi történt itt? Alina szitkozódva elindult lefelé. Meztelen lábszárát összecsípte a csalán, és belelépett valami hegyes dologba.

– Alex! – Leguggolt a hányásszagú fiú mellé, és megrázta a vállát, mire az halkan nyöszörögni kezdett. – Hé, ébredj már fel!

Közben csapkodva elkergette a szúnyogokat, amelyek pimaszul röpködtek az arca előtt.

– Alex! Ébredj már fel! Gyerünk! – Rángatni kezdte a lábát, de a fiú olyan nehéz volt, mintha ólomból lett volna, és meg sem moccant.

Egy nagyobb motorcsónak húzott el a folyón. A hullámok elérték a partot, a víz csobogva játszadozott a nádasban, és körbenyaldosta Alina lábát. A következő pillanatban előbukkant egy sápadt kéz a vízből, közvetlenül előtte, mintha el akarná kapni a lábát.

Alina hátraugrott, és rémülten felsikoltott. A vízben, a nádasban – alig két méterre Alextől – ott feküdt Mia! Alina felismerni vélte az arcát a vízfelszín alatt, a zavaros alkonyi félhomályban látta a hosszú, szőke haját és a nagyra nyitott, halott szemét, amely mintha egyenesen őt bámulta volna.

Alina dermedten bámulta a hátborzongató látványt. A gondolatok vadul kergették egymást a fejében. Mi az ördög történt itt? Egy újabb hullám megmozgatta Mia holttestét, sápadt karja kísértetiesen kinyúlt a vízből, mintha segítséget kérne.

Alina egész testében reszketett, pedig még mindig elviselhetetlen volt a forróság. Émelyegni kezdett, megtántorodott, megfordult, és belehányt a csalánosba. Vodka és Red Bull helyett azonban már csak keserű epe jött fel a gyomrából. Kétségbeesetten zokogva négykézláb felmászott a meredek rézsűn, az aljnövényzet teljesen összekarmolta a térdét és a tenyerét. Jaj, bárcsak otthon maradt volna, a szobájában, az ágyában, biztonságban! Nem akart mást, csak eltűnni erről a borzalmas helyről és mindent elfelejteni, amit látott.

* * *

Pia Kirchhoff éppen a Veronika Meissner halálával kapcsolatos nyomozás utolsó jelentésén dolgozott. A nap kora reggel óta perzselte az épület lapos tetejét, amelyben a K11 irodái voltak, és a Kai Ostermann íróasztala mellett, az ablakpárkányon álló digitális hőmérő kijelzője harmincegy fokot mutatott. Ennyi volt a hőmérséklet bent, a helyiségben. Odakint melegebb lehetett vagy három fokkal. A hőség miatt már az iskolákban sem volt tanítás. Habár minden ablakot és ajtót kinyitottak, mégsem volt semmi légmozgás, amely egy kis enyhülést hozhatott volna. Pia alkarja rögtön hozzátapadt az íróasztal lapjához, amint hozzáért. Felsóhajtott, és ráklikkelt a nyomtatás gombra, majd lefűzte a jelentést a vékony irattartóba. Már csak a boncolási jelentés hiányzott. Vajon hová tehette? Felállt, és keresgélni kezdte a papírt az irattartó tálcákban, hogy végre le tudja zárni az eljárást. Két napja egyedül tartotta a frontot a K11-ben, mivel Kai Ostermann, akivel ezen az irodán osztozott, szerda óta Wiesbadenben volt a Szövetségi Bűnügyi Hivatal egyik továbbképzésén. Kathrin Fachinger és Cem Altunay egy düsseldorfi fejtágítón vett részt, a főnökük pedig hétfő óta nyaralni volt, habár senki sem tudta, hogy hol. Dr. Nicola Engel eredetileg kora délutánra tűzte ki a kis ünnepséget, amelynek Pia bűnügyi főfelügyelői kinevezése adta volna az apropóját, de ezt végül lefújták, mivel gyakorlatilag senki sem volt jelen, aki részt vehetett volna rajta. Igaz, ez Piát egy cseppet sem zavarta. Úgysem kedvelte, ha felhajtást csapnak körülötte, az ilyen rendfokozat-változás pedig nem több adminisztratív formalitásnál.

– Hol lehet az a francos jelentés? – motyogta magában bosszúsan. Már majdnem öt óra volt, és hétre oda akart érni Königsteinba, az érettségi találkozójára. A Birkenhof körüli rengeteg munka mellett nem nagyon maradt ideje a társasági életre, ezért már nagyon várta, hogy huszonöt év után viszontlássa az egykori osztálytársait.

Gyorsan hátrafordult, amikor valaki bekopogtatott a nyitott ajtón.
– Szia, Pia!
A nő nem akart hinni a szemének. Egykori munkatársa, Frank Behnke állt előtte. A férfi igencsak megváltozott. A megszokott ruháit – farmer, póló, kitaposott cowboycsizma – világosszürke öltönyre, ingre és nyakkendőre cserélte. A haját kissé megnövesztette, és már az arca sem volt annyira nyúzott, így egész jól nézett ki.
– Szia, Frank! – köszönt vissza Pia meglepetten. – Rég láttalak.
– Mégis rögtön felismertél – mondta Behnke vigyorogva, miközben zsebre dugta a kezét, és tetőtől talpig végigmérte. – Jól nézel ki. Hallottam, hogy elkezdtél felfelé bukdácsolni a ranglétrán. Az öreg helyét is megöröklöd majd?

Ahogy korábban, Behnkének ezúttal is gond nélkül sikerült egy másodperc alatt felbosszantania. Az udvarias kérdés, amivel Behnke hogyléte felől akart érdeklődni, Pia torkára forrt.

– Egyáltalán nem bukdácsolok felfelé a ranglétrán. Megváltozott a rendfokozatom, csak ennyi történt – felelte hűvösen. – Az öreg alatt kit értesz? Csak nem Bodensteint?

Behnke vigyorogva megvonta a vállát, és tovább kérődzött a rágógumiján. Ettől a szokásától még mindig nem sikerült megszabadulnia.

Behnke a két évvel korábbi dicstelen távozása után beperelte a rendőrséget a nyugdíjazása miatt, és a bíróság végül neki adott igazat. Egyébiránt áthelyezték a wiesbadeni tartományi bűnügyi hivatalba, amit a hofheimi regionális bűnügyi felügyelőségen senki sem bánt.

Behnke elsétált Pia előtt, és leült Ostermann székébe.
– Mindenki elhúzott innen, vagy mi?
Pia dünnyögött valamit, és tovább kereste a jelentést.
– Minek köszönhetem a megtisztelő látogatásodat? – kérdezte végül válasz helyett.
Behnke összefonta az ujjait a tarkóján.
– Nos, igen. Milyen nagy kár, hogy csak te vagy itt, amikor közlöm a nagyszerű hírt! – mondta. – De nem baj, a többiek is időben értesülnek majd róla.
– Mégis miről? – kérdezte Pia, gyanakvó pillantást vetve a volt kollégájára.

– Elegem lett az utcai munkából. Elég sokáig csináltam azt a szart – felelte a férfi, miközben egy pillanatra sem vette le a tekintetét Piáról. – Készenléti rendőrség, K11, ezeket már mind végigcsináltam. És mindig mindenhol a legjobb minősítést kaptam, így aztán elnézték nekem azt a kis botlást.

Azt a kis botlást! Behnke az egyik őrült dühkitörése alkalmával leütötte Kathrin Fachingert, emellett még egyéb kihágásokat is elkövetett, amelyek miatt teljesen rászolgált a nyugdíjazására.

– Akkoriban komoly magánéleti válságban voltam – folytatta a férfi. – Ezt is figyelembe vették. A tartományi bűnügyi hivatalnál aztán elvégeztem még néhány továbbképzést, és most a K134-es ügyosztályon vagyok, a belső ellenőrzésnél, ahová a rendőrség tagjaival szembeni feljelentések, a felmerülő gyanúk kivizsgálása és a korrupciómegelőzési feladatok tartoznak.

Pia nem akart hinni a fülének. Frank Behnkéből a belső ellenőrzés nyomozója lett? Ez teljesen abszurd!

– Az elmúlt hónapokban néhány más tartományban dolgozó kollégával együtt kidolgoztunk egy új stratégiai tervezetet, amely július 1-jétől az egész országban hatályba lép. A szolgálati és szakmai felügyelet javítása az alárendelt hivatalokban, az érintettek érzékenyítése és így tovább… – Behnke keresztbe tette a lábát, és billegetni kezdte a lábfejét. – Dr. Engel teljesen rátermett hivatalvezető, de az egyes rendőrőrsökre vonatkozóan folyamatosan kapjuk a különféle jelzéseket a kollégák által elkövetett kihágásokról. Még én is elevenen emlékszem rá, milyen aggasztó esetek történtek annak idején itt, az épületben. Eltussolt bűnesetek, bűncselekmények üldözésének elmulasztása, jogosulatlan adatkezelés, belső dokumentumok továbbadása harmadik személynek… Csak hogy néhány példát említsek.

Pia erre rögtön abbahagyta a boncolási jegyzőkönyv keresését.
– Mire akarsz ezzel kilyukadni?
Behnke mosolya egyre gúnyosabbá vált, a szemében kellemetlen csillogás jelent meg, amit meglátva Pia nem sok jót sejtett. Behnke mindig visszaélt a gyengébbekkel szembeni fölényével és hatalmával, és ezért a jellemvonásáért Pia mélységesen megvetette. A szörnyű rosszindulatával és az örökös rosszkedvével Behnke közvetlen munkatársként is kész sorscsapás volt, a belső ellenőrzés megbízottjaként viszont valóságos katasztrófává válhatott.

– Azt neked jobban kellene tudnod. – Benke felállt, megkerülte az íróasztalt, és megállt közvetlenül Pia mellett. – Végül is te vagy az öreg aktuális kedvence.

– Fogalmam sincs arról, hogy miről beszélsz – felelte Pia fagyosan.

– Tényleg nincs? – Behnke olyan közel lépett hozzá, hogy Pia már kényelmetlenül érezte magát, de elfojtotta magában a késztetést, hogy kitérjen a férfi elől. – Hétfőtől belső vizsgálatot fogok vezetni itt, a házban, és szerintem nem is kell túl sokat kutakodnom ahhoz, hogy találjak néhány csontvázat a szekrényben.

Pia az irodában uralkodó trópusi hőség ellenére megborzongott, de valahogy megőrizte a nyugalom látszatát, pedig belül majd felrobbant; sőt még egy mosolyt is sikerült az arcára erőltetnie. Frank Behnke bosszúálló, kicsinyes alak, aki nem felejt. A düh azóta is emésztette a lelkét, sőt az elmúlt két évben valószínűleg eluralkodott rajta. Behnke bosszúra szomjazott a jogtalanságok és megaláztatások miatt, amelyeket állítólagosan elszenvedett. Nem volt okos dolog magára haragítani a férfit, de Pia bosszúsága erősebb volt a józan belátásánál.

– Na – kezdte Pia, és folytatta a boncolási jelentés keresését –, akkor sok sikert az új munkádhoz… halottkereső kutyaként.
Behnke az ajtó felé fordult.

– A te neved egyelőre nincs rajta a listámon. De ez gyorsan megváltozhat. Szép hétvégét!
Pia egy szóval sem válaszolt a fenyegetésre. Megvárta, amíg Behnke eltűnik, majd felkapta a mobiltelefonját, és beütötte Bodenstein számát. A hívás kicsengett, de Bodenstein nem vette fel. A francba! A főnökének egész biztosan fogalma sincs róla, milyen csúnya meglepetés várja majd, amikor visszatér. Pia pontosan tudta, hogy mire utalt az előbb Behnke. És ennek Oliver számára kifejezetten kellemetlen következményei lehetnek.

Fordította: Csősz Róbert

Nele Neuhaus: Gonosz farkas
General Press Kiadó, Budapest, 2021
496 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft