Le a piedesztálról! | Claudia Hochbrunn, Andrea Bottlinger: Pszichiáter látott már?

Posted on 2021. július 20. kedd Szerző:

0


Paddington |

Az elmúlt években számos olyan kötet jelent meg az Athenaeum Kiadó gondozásában, amelyek irodalmi és/vagy popkulturális alkotásokat elemeztek kiválasztott speciális szempontok alapján. Olvashattunk már többek között politikai rendszerelemzést, de gazdaságit is, oktatási rendszerkritikát, jogrendek elemzését és technológiai analízist is. Ebbe a sorba illeszkedik a német szerzőpáros könyve. Miközben a művek születési korszakának kontextusába helyezik a választott műveket, alapvetően a szereplők lelki problémái vagy erősségei kerülnek a reflektoruk fényébe. A gyorsan kiolvasható és roppant szórakoztató kötet legfőbb erénye, hogy nem tiszteli az irodalmi nagyságok helyét a Parnasszuson, és fel mer vetni olyan eretnek gondolatokat, hogy például a Rómeó és Júlia a világ legidegesítőbb szerelmi története.

A kiválasztott irodalmi művek egy része nem tartozik a popkultúrához, míg az utolsóként elemzett kötetekről – az Alkonyat-sorozatról és A szürke ötven árnyalata történetekről – vájtszemű (!) olvasók valószínűleg nem neveznének irodalomnak. Harry Potter ma már talán elfogadott része az irodalmi kánonnak. Érdekes választás Karl May életműve. Kicsit olyan lehet az ő megítélése a német irodalmi közegben, mint Rejtő Jenőé itthon. Szívemnek különösen kedves választás A rózsa neve, mint a posztmodern irodalom képviselője ebben a kicsiny könyvtárban. Összességében olyan merítést láthatunk, amit egy átlagos német olvasó ismerősnek fog találni, mert iskolai olvasmányként vagy saját szórakozására biztosan találkozott mindegyik történettel. A magyar olvasó számára sem idegenek ezek a művek, bár Goethe Wertherje és a Harisnyás Pippi (Astrid Lindgren), meg esetleg a Momo (Michale Ende) talán nem annyira tömeg-olvasmány nálunk, mint Németországban.

Az irodalmár Bottlinger műelemzéseit olvasva mindvégig az járt a fejemben, micsoda sokkot okozott volna a fiatal Andrea középiskolai magyartanárnőmnek. Oidipusz történetét elemezve nem átall olyan írni, hogy az egész család jobban járt volna, ha nem szoknak rá a jósdára, meg hogy az ember nehezen vesz feleségül valakit véletlenségből. Arthur király történetével kapcsolatban felteszi a kérdést, vajon a fiatal Arthurt trónörökösként bemutatni az udvarban túl unalmas lett volna Merlinnek, és ezért találta ki a kardkihúzós feladatot. Rómeó és Júlia esetében azon mereng, hogy mit istenít a világ két éretlen fiatal fellobbanásán, nem is igazi szerelmén. Folytathatnám a sort, de inkább nevessen velünk vagy botránkozzon meg az olvasó a többi mű leírásán és értelmezésén. Engem Bottlinger arra a gimnáziumi osztálytársamra emlékeztetett, aki az első témazáró dolgozatban bebizonyította az ókonzervatív Ilus néninek Antigoné bűnösségét és Kreón ártatlanságát, ám ezt olyan alapos műismerettel tette, hogy a lángokat okádó tanársárkány mégsem tudott neki ötösnél rosszabb jegyet adni. Andrea Bottlinger, csillagos ötös, leülhet.

A Hochbrunn tollából származó lélektani elemzések stílusa szárazabb, ám valamennyi izgalmas kérdéseket vet fel. A verdikt néhány hős esetében az, hogy ha lélekgyógyászati segítséget kaptak volna, nem lett volna miről írnia a szerzőnek. Vannak olyan hősök is, akik viszont azzal tűnnek ki, hogy nehézségeik ellenére is két lábbal állnak a földön. Hogy a klasszikusok után a kortárs művekhez ugorjak, érdekes olvasni a Harry Potter univerzum legfontosabb figuráinak elemzését, leginkább azt, hogy Harry, Hermione és Ron miért tudnak olyan erős csapatot alkotni és megvédeni magukat mindennel szemben. Az elemzésekben néhol vannak kisebb belső szakmai ellentmondások. Rómeó és Júlia lélektani elemzésekor például a szerző megemlíti, hogy személyiségzavarokat hivatalosan leginkább csak kiforrott, felnőtt személyeknél diagnosztizálnak. Ugyanakkor nem fogja vissza magát, amikor az éretlen nagykamasz Rómeót besorolja – véleményem szerint megalapozottan – a narcisztikusok közé.

A pimasz és tiszteletlen irodalmi elemzések bólogatásra vagy vitára késztetik majd a műveket jól ismerő olvasókat. A pszichiátriai szakvélemények ugyanakkor kevésbé működnek a műelemzés részeként, ám mégis fontosak. Ezek a fejezetrészek sorolják a bevezetőben említett kötetek közé A pszichiáter látott már?-t. Ha a fülszövegben is vázolt szemszögből olvassuk őket, néhol kissé erőltetettnek tűnhetnek. Egyrészt igen kicsi az esélye, hogy a szerzők ilyen agykurkászi alapossággal tervezték volna meg szereplőiket. Másrészt ez a megközelítés erősen átcsúszik a Mi lett volna, ha? kategóriába, vagyis az alternatív történetek születését vetíti előre. Persze ennek a megközelítésnek is van létjogosultsága. A szürke ötven árnyalata elemzésekor Bottlinger megemlíti a fan-fiction műfaját és az oda tartozó művek születésének körülményeit. Miért ne kaphatna kedvet néhány olvasó ahhoz, hogy a pszichiáter „tanításait” figyelembe véve, kicsit más lelki alkatúvá gyúrva az irodalmi alakokat megírja a kanonizált történetek alternatíváját.

A szereplők lelki alkatának, problémáinak boncolgatása szerintem éppen fordítva működik jól. Éppen úgy, mint a Star Trek vagy a Star Wars politikai rendszereinek elemzése a hasonló műfajú kötetekben. Hochbrunn ismerősök, már-már fiktív családtagok segítségével hívja fel a figyelmet olyan lelki jelenségekre, amelyekkel az olvasó a mindennapokban is találkozik. Az például jól ismert az olvasó számára, hogy Sherlock Holmes milyen, hogyan kommunikál más emberekkel, milyen kapcsolatai vannak vagy nincsenek. A pszichiáter – nem meglepő módon – tipikus Asperger-szindrómásnak diagnosztizálja. A lélektani szempontú elemzés pedig segítheti az olvasót abban, hogy a való életben hasonló viselkedési sémákat látva elgondolkodjon, vajon egyik vagy másik ismerőse szintén ebbe a kategóriába tartozik-e.

Attól mégis óva inteném az olvasót, hogy a kötet olvasása után maga kezdjen el potenciális öngyilkos narcisztikus Rómeókat vagy szeretethiány miatt tömeggyilkossá váló Voldemortokat diagnosztizálni az ismeretségi körében. De ez a könyv mindenképpen érdekes gondolatkísérletekre sarkall, és bizonyára minden olvasó talál barátai, kollégái között majdnem-Werthereket vagy szinte-Watsonokat. A Csősz Róbert korrekt fordításában megjelent kötetre talán érdemes lenne figyelmeztető karikát ragasztani: nem szokásos tartalmú könyv. Nemcsak odáig merészkedik, hogy egyetértőleg ír emberek, vámpírok és vérfarkasok szerelmi kapcsolatáról, de nem átall olyanokat is állítani, hogy valamivel nyíltabb kommunikációval Drakula vígan élhetett volna „mássága” ellenére is a viktoriánus Angliában, vagy hogy ha az olvasó bekiabálhatna, mint a gyerekelőadásokon, hogy „na, ezt ne”, nem lenne dráma Oidipusz története.

Claudia Hochbrunn * Andrea Bottlinger

Claudia Hochbrunn, Andrea Bottlinger:
Pszichiáter látott már?
– Zűrös hősök analízisben

Fordította: Csősz Róbert
Athenaeum, Budapest, 2021
280 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3199 Ft,
e-könyv változat 2799 Ft
ISBN 978 963 293 9391 (papír)
ISBN 978 963 543 1236 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A pszichiáter Claudia Hochbrunn és az irodalmár Andrea Bottlinger elképzelte, mi lett volna, ha a mitológiai történetekből (Ödipusz király), a fantasy világából (Alkonyat-sorozat) és korunk emblematikus regényeiből (Harry Potter-sorozat, A szürke ötven árnyalata) előlépő hősök pszichiáterhez mennek, aki kianalizálja őket gyerekkorról, álmaikról, terveikről és erotikus fantáziáikról.
A vegyes pacientúra eseteiből kiviláglik: nem is biztos, hogy jól tették volna, ha időben pszichiáterhez fordulnak, mert akkor biztosan nem futják be irodalomtörténeti pályájukat.
A szerzők amellett, hogy felelevenítik és értelmezik a legendás hősök kalandjait, pontos látleletet adnak Artúr király, Merlin, Rómeó és Júlia, Harisnyás Pippi, Drakula vagy éppen Winnetou tetteinek lélektani mozgatóiról – s így talán az olvasó is talál magának fogódzókat saját életének útvesztőiben.