Kompországból Zombiország | Spiró György: Mikor szabad ölni?

Posted on 2021. július 21. szerda Szerző:

0


Eszéki Erzsébet |

Spiró György évtizedek óta tart tükröt elénk színműveiben, regényeiben, novelláiban. Néhány tükör-drámájából hatalmas színházi siker született, ilyen volt például a Katonában az 1986-ban bemutatott, legendás Csirkefej, a legfrissebbek közül pedig a Széljegy, szintén a Katona előadása, a Kamrában látható (mindkettőt Zsámbéki Gábor rendezte).
Ma is szenvedélyesen foglalkoztatják őt korunk problémái és figurái, ezt érzékelteti a legújabb, Mikor szabad ölni? című kötete, amelyben jórészt rövid, szellemes, olykor a rá jellemző, fanyar, ironikus mondattal záruló írásokat, izgalmas esszéket olvashatunk.

A legelső mondat eleje azonnal behúz a jellegzetes spirói világba: „Szerencsefia, aki a gyerekkorát végigbetegeskedi, évekig nem vehet részt a szokásos játékokban, többször is hónapokig nyomja az ágyat...”

Eddig föl nem merült bennem, hogy a betegeskedésre adományként gondoljak. De hamar belátom, hogy ez az állítás akár igaz is lehet. Mert bár aligha kívánom magamnak, hogy hónapokig vírusos májgyulladással, tébécével vagy agyhártyagyulladással nyomjam az ágyat, elfogadom, hogy Spiró számára mégis jótétemény volt mindez, mert a hosszú betegeskedéseknek köszönhetően rengeteget olvashatott.

Akkori olvasmányai között volt például A varázshegy, amelyből gyerekként nem sokat értett, de mert a főhőshöz hasonlóan ő is éppen tüdőbeteg volt, remekül szórakozott, jókat nevetett Thomas Mann mondatain. Bennem, aki egyetemistaként éppen A Varázshegyről írtam a diplomamunkámat, eszembe nem jutott, hogy ezt a filozofikus nagyregényt humoros műként is lehet olvasni. De ezt is el tudom fogadni, sőt: irigylésre méltó lehet, ha valakiben megvan a hajlam arra, hogy meglássa a dolgok humoros oldalát.

A kötetben több írás is kötődik az olvasáshoz, ahhoz a tevékenységhez, amely fejleszti a képzelőerőt és a kreativitást, ellentétben a filmnézéssel, amikor konkrét képeket, figurákat látunk. Olvasás közben mi magunk képzelhetjük el mindezt, sőt: tovább is szőhetjük a történetet. Természetesen az olvasás öröméről szóló esszében is felbukkan a spirói humor: „Ahogy felnőttem, és a betegségeim eltünedeztek, ámulva vettem észre, hogy egészségesen is lehet olvasni.

Amihez viszont az egészség elengedhetetlen: a színház. Azaz maga a gyom, ahogy A gyom dicsérete című írásból kiderül. A színház ugyanis mindenhol felüti a fejét, ahol „emberek tanyáznak”. Már az ókori görögök tudták, hogy fordulatos mesével, éles konfliktusokkal megérinthetik a nézők lelkét. Az adott hatalomnak sokszor kényelmetlen a színház, autokrata politikusok bele is akarnak szólni, irányítani, cenzúrázni akarják, de hiába. Mert a színház tényleg maga a gyom. Természetesen, szervesen fejlődik, növekszik, s mint ilyet, nem lehet kiirtani.

Több esszé is erről a „gyomról” szól, jelentős előadásokról meg például a magyarországi színművészeti főiskoláról-egyetemről (ahová, mint most megtudtuk, az esszékötet szerzőjét nem vették fel), és amelyet éppen tavaly vert szét a hatalom. De ha elfogadjuk az előbb említett írás érvelését arról, hogy a színház: gyom, akkor bizakodhatunk abban, hogy bár a hatalmi önkény borzasztó károkat okozhat, de kiirtani nem lehet. Legföljebb átmenetileg. Aztán máshol úgyis felüti a fejét. Spiró György igazi pesszimista, ezt régóta tudjuk. Ám érdekes pesszimizmus az övé: olykor kimondottan derűlátóvá tesz.

A címadó esszé elgondolkodtató és szórakoztató írás a Hamletről, Shakespeare figuráiról, meseszövéséről és a bosszúállásról, ahogy hasonlóan izgalmas a Csehovról szóló is. Spiró régóta hangoztatja, hogy komédiaként kellene játszani a Cseresznyéskertet (amelynek eredeti címe Meggyeskert, meg is jelent nemrég így nagyszerű Spiró-fordításban, szintén a Magvető Kiadó gondozásában). Remek történettel indokolja ezt az állítását is.

Az egyik írással az átütő erejű, kaposvári Marat/Sade előadásra emlékezik. A Csiky Gergely Színház 1981. december 4-én mutatta be Peter Weiss darabját, Ács János rendezésében, s mivel jelen kötet szerzője csak három héttel a premier után kezdett ott dramaturgként dolgozni, tehát semmi köze nem volt ahhoz a produkcióhoz, így nyugodt szívvel lelkesedhet érte. Joggal, persze, hiszen a magyar színháztörténet egyik legkiemelkedőbb eseményéről van szó, amely fergeteges siker volt itthon és külföldön is. Aki látta akkoriban, az előtt megelevenedhet az előadás a visszaemlékezés olvasásakor, aki nem láthatta, az megérthet valamit az akkori kulturális és társadalmi légkörből, a színházi élet, a művészetek nyolcvanas évekbeli szerepéről.

Az irodalmi kötődésű publicisztikák közül az egyik legélvezetesebb, amelyikből megismerhetjük Kertész Imre első feleségét. Albina életéről, aki különleges, színes egyéniség volt, eddig mégsem olvashattunk, Kertész sem írt róla. Most viszont Spiró, még ha nagy vonásokkal is, de eleven portrét fest róla. Ahogy röviden Kertész Imréről is, akivel rengeteget nevettek ismeretségük negyven éve alatt. Az egyik legmulatságosabb történet szintén a Nobel-díjas íróhoz kötődik: A gépírónője voltam, hirdeti a cím. A részleteket nem árulom el, tessék elolvasni, megéri!

Jókat derülhetünk azon az íráson is, amelyben sajátos, ironikus stílusában azt ecseteli, hogy az a mű, amelyből nem lehet kiragadni egyetlen mondatot, ma gyakorlatilag nem létezik. Szerinte fölösleges már egész műveket írni, mert sokan csak a FB-posztok rövidségéhez mérhető, kurta sorokat olvassák el, értik. „Egész mű csak filmen, színházban és a tévén létezik, ezek befogadásához nem kell tudni írni-olvasni.” Nem túl derűlátó állítás. De tudunk-e, lehet-e vitatkozni vele?

Akkor sincs igazán ellenérvünk, amikor számba veszi, mennyi olvasót veszített el azzal, hogy fiatalok százezrei vándoroltak ki az országból. Ráadásul jórészt olyanok, akik nyitottak, nyelveket tudnak, tőlünk nyugatabbra is boldogulnak, tehát az ő olvasói lehetnének. Ahogy itt, úgy több írásában is gyakran szatirikusan, szókimondó módon, karcosan és sarkosan fogalmaz – de minek szépítgetné, amit körülöttünk lát? Nem kell minden megállapításával egyetérteni, viszont általában töprengésre késztet.

A leginkább elgondolkoztató esszé egyben a leghosszabb is a kötetben, ez a Munkásököl, vasököl. Ebben idéz az MSZMP Központi Bizottsága 1958. október 13-i ülésén készült jegyzőkönyvből, Kádár János beszédéből. Ez volt az első KB-ülés Nagy Imre, Gimes Miklós és Maléter Pál június 16-i kivégzése után. Dermesztő ma olvasni ezt a sokszor zavaros nagymonológot, amelyhez Spiró több helyen személyes, tömör megjegyzéseket, magyarázatokat fűzött.

Lelkifurdalásnak nyoma sincs ebben a szövegben, ahogy Kádár 1989. április 2-án, a KB előtt tartott utolsó beszédében sem. 58-ban gúnyolódott, 89-ben félt, más különbség nincs” – kommentálja a mai esszéíró. Kádár szövegéből süt, mennyire megveti az írókat. Két szerzőt például így említ: „Zelk Zoltán és bizonyos Varga Domonkos nevű író vagy micsoda”. Spiró meg is jegyzi itt, hogy a jövőben ezt fogja alkalmazni a foglalkozására: „író vagy micsoda”. Kádár más alkotók említésekor kimondottan büszkén veti oda, hogy ő nem olvasta „ezeket az irodalmi termékeket”.

Egy sunyi ember figurája rajzolódik ki ebből a szövegből. Egy gyáva alaké, aki még ekkor is retteg Rákositól, és hosszan mentegeti magát Nagy Imrével kapcsolatban. Aztán, egy ponton szóba kerül Spiró Miklós, aki nem más, mint az író édesapja, és aki ekkor (1958. október 13.) adóügyi előadó volt a Pénzügyminisztériumban – tanulságos történet ez is. Ahogy az szintén elgondolkoztató, mennyire süt Kádár beszédéből a félelem, a bizalmatlanság, a gyűlölködés és az ellenségkeresés.

Hatásos lenne ezzel befejeznem, mégis szükségesnek tartom megemlíteni a kötet záró írását, amely 2020. április 22-én született, és a nagy világjárványokról szól. A végső kicsengése pedig ez: „Minden évszázadnak és évezrednek az ember a legsúlyosabb kórokozója.” Sajnos, ezzel a kijelentéssel sem tudok vitatkozni.

Spiró György (Fotó: Szilágyi Lenke)

Spiró György: Mikor szabad ölni?
Magvető Kiadó, Budapest, 2021
168 oldal, teljes bolti ár 3299 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 2639 Ft,
e-könyv változat 2299 Ft
ISBN 978 963 143 7638 (papír)
ISBN 978 963 144 1031 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Spiró György esszéi sokarcúak: akad köztük önéletrajzi visszaemlékezés, műelemzés, politikai disputa, irodalmi portré, olvasónapló, kultúrtörténeti áttekintés, történetfilozófiai töprengés. Ekképpen olvashatunk gyerekkorának fontos olvasmányélményeiről, meghatározó szellemi találkozásairól, színházi műhelytitkokról, egyszeri művészeti csodákról és visszatérő politikai trükkökről, végül a különlegesnek tűnő járványok általános társadalmi-történelmi következményeiről. A Hamlethez kapcsolódó erős cím (Mikor szabad ölni?) szellemében a Spiró-esszék empatikus és okos ajánlatok arról hogyan lehet szabadon gondolkodva élni.