Madeline Miller: Kirké (részlet)

Első fejezet

Amikor megszülettem, nem létezett szó arra, ami vagyok. Nimfának hívtak, mert azt feltételezték, olyan leszek, mint az anyám, a nagynénéim és a megszámlálhatatlan unokatestvérem. Mivel a kisebb istennők közül is a legkisebbek voltunk, olyan csekély erővel rendelkeztünk, hogy az még a halhatatlanságunkhoz is alig volt elég. Halakkal beszélgettünk, és virágokat tápláltunk, kicsalogattuk a felhőkből az esőcseppeket, a hullámokból a sót. Ez a szó – nimfa – jelölte ki a jövőnk hosszát és szélességét. A mi nyelvünkön nemcsak azt jelenti, hogy istennő, hanem azt is, hogy menyasszony.

Anyám is közülük való volt, egy najád, a források és patakok őrzője. Apámnak akkor akadt meg rajta a szeme, amikor anyám apjának, Ókeanosznak a palotájába látogatott. Akkoriban gyakran megfordultak egymás asztalánál. Unokatestvérek voltak, és egykorúak, bár nem úgy néztek ki. Apám ragyogott, mint a frissen kovácsolt bronz, míg Ókeanosz váladékozó szemmel és az öléig érő, ősz szakállal született. Mégis mindketten titánok voltak, és szívesebben múlatták az időt egymás társaságában, mint az új istenekében az Olümposzon, akik nem látták a világ teremtését.

Ókeanosz palotája csodálatos hely volt, egy szikla mélyében állt. Magas, ívelt termeit arany borította, kőpadlóját istentalpak koptatták simára az évszázadok alatt. Minden helyiségben hallani lehetett Ókeanosz folyójának finom zúgását, amely a világ friss vizeinek forrása volt, és olyan sötét, hogy nem lehetett megmondani, hol végződik a víz, és hol kezdődik a sziklameder. Fű és puha, szürke virágok sütkéreztek a partján, meg Ókeanosz megszámlálhatatlan gyermekei, najádok, nimfák és folyóistenek. A testük olajosan csillogott, mint a vidráknak, nevetgéltek, az arcuk fénylett a borongós levegőben, aranykupákat adogattak egymás között, és a szerelem játékainak hódolva hentergőztek. És középen ott ült anyám, aki szinte virított liliomszerű szépségével.

Melegbarna haja volt, és minden tincse olyan fényes, mintha belülről világítana. Megérezte magán apám tekintetét, amely olyan forró volt, mint a máglya lángjai. Látom magam előtt, ahogy megigazítja a ruháját, hogy szépen redőződjön a vállán. Látom, ahogy finoman megmozgatja az ujjait, amelyek megcsillannak a vízben. Ezerszer láttam mindegyik trükkjét. Apám mindig odavolt ezekért. Úgy vélte, az a világ természetes rendje, hogy mindenki az ő kedvére tegyen.

Ki ez? – kérdezte apám Ókeanosztól.
Ókeanosznak már számtalan aranyló szemű unokája volt apámtól, és örömmel vette, hogy újabbak következhetnek.
– A lányom, Perszéisz. A tiéd lehet, ha akarod.

Másnap apám találkozott anyámmal a fenti világban, egy szökőkútnál. Csodálatos hely volt, tengernyi, vaskos kelyhű nárcisszal, tölgyágak sűrűjében. Nem volt ott iszap, sem nyálkás békák, csak tiszta, kerek kövek, amelyek utat adtak a fűnek. Még apám is megcsodálta, akit a legkevésbé sem érdekelt a nimfák kifinomult művészete.

Anyám tudta, hogy jön. Törékeny teremtés volt, de olyan ravasz, mint egy tűhegyes fogú angolna. Pontosan tudta, merre vezet a hatalom ösvénye, és oda nem a fattyakon vagy a folyóparti szerencsétleneken keresztül lehetett eljutni. Amikor apám teljes pompájában ragyogva megállt előtte, felnevetett rá. Veled háljak? Miért tenném?

Apám természetesen elvehette volna, amit akart. Ám Héliosz azzal hízelgett magának, hogy minden nő – rabszolgalányok és istenségek egyaránt – szívesen fekszik az ágyába. És az oltárai füstölögtek ennek bizonyítékától, a kerek hasú anyák és boldog kicsapongók felajánlásaitól.

– Házasság – közölte vele anyám. – Házasság vagy semmi. És ha házasság, úgy gondold meg: magadévá teheted a mezőn bármelyik lányt, akihez kedved szottyan, de egyet sem hozhatsz haza, csakis én uralkodhatok a termeidben.

Feltételek és megszorítások. Újdonságot jelentettek apám számára, márpedig az istenek semmit sem szeretnek jobban az újdonságnál.

– Áll az alku – közölte anyámmal, és megajándékozta egy nyaklánccal, hogy megpecsételje az egyezségüket. A saját alkotása volt, a legritkább borostyángyöngyökből álló lánc. Később, amikor megszülettem, adott neki egy másik füzért, és így volt ez mindhárom testvérem érkezésekor is. Nem tudom, anyám mit tartott nagyobb becsben: a csillogó gyöngyöket vagy a nővérei irigységét, amikor viselte őket. Azt hiszem, egészen az örökkévalóságig gyűjtögette volna ezeket a láncokat, amíg olyan súlyosan nem csüngtek volna a nyakában, mint ökrön a járom, ha a nagy istenek meg nem állítják. Akkorra rájöttek, kik vagyunk. Azt mondták anyámnak, lehet még gyermeke, csak nem apámtól. De más férjek nem kényeztették borostyángyöngyökkel. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor anyámat sírni láttam.

Születésemkor az egyik nagynéném – nem terhellek benneteket a nevével, mert rengeteg nagynéném van – megmosdatott és betakart. Egy másik anyámhoz hajolt, újra pirosra festette az ajkát, és egy elefántcsont fésűvel végigsimított a haján. Egy harmadik az ajtóhoz lépett, hogy beengedje apámat.

– Kislány – szólt anyám, és elhúzta a száját.

Ám apám nem bánta, hogy lánya született, mert lányai lágy kedélyűek és aranylóak voltak, mint a frissen préselt olívaolaj. Emberek és istenek sokat fizettek azért, hogy az utódaik az ő vérükből születhessenek, erről árulkodott apám kincstára, amelyről azt suttogták, hogy az istenek királyáéval vetekszik. A fejemre tette a kezét, hogy megáldjon.

– Kedvező házasságot köt majd – jelentette be.
– Mennyire kedvezőt? – kérdezte anyám. Vigaszt jelentett volna számára, ha elcserélhetnek valami jobbra.
Apám elgondolkodott, végigsimított a puha hajamon, megvizsgálta a szememet és az arcom formáját.
– Úgy gondolom, egy herceg lesz majd a férje – felelte végül.
– Egy herceg? – kérdezett vissza anyám. – Úgy érted, egy halandó?
Félreérthetetlenül kiült az arcára az ellenérzés. Egyszer, még fiatal koromban, megkérdeztem, hogyan néznek ki a halandók. Apám azt felelte:
– Mondhatnánk, hogy olyanok, mint mi, de csak annyira hasonlítanak ránk, amennyire egy féreg hasonlít egy bálnára.
Anyám egyszerűebben fogalmazott: „Rothadó húsból álló barbár porhüvelyek.”
– Inkább Zeusz egyik fiához megy majd feleségül – erősködött anyám. Már kezdte elképzelni magát, ahogy az Olümposz tetején ünnepel, Héra királynő jobb oldalán.
– Nem. A haja csíkos, mint egy hiúzé. És az álla. Van benne valami élesség, ami a legkevésbé sem szemet gyönyörködtető.
Anyám nem vitatkozott tovább. Mint mindenki, ő is tudta, hogy Héliosz milyen szenvedélyes, amikor dühös. Bármilyen fényesen ragyog, ne feledkezz meg a tüzéről!
Felállt. A hasa eltűnt, a dereka újra karcsú lett, az arca friss és szűziesen rózsás volt. A mi fajtánk gyorsan felépül a szülésből, és ez rá különösen igaz volt, hiszen Ókeanosz lányai úgy ontották az utódokat, mint egy őz.
– Gyere! – mondta apámnak. – Csináljunk egy jobbat!

Gyorsan növekedtem. A csecsemőkorom mindössze néhány órát ölelt fel, és tipegő is csak néhány pillanatig voltam. Az egyik nagynéném ott maradt, abban reménykedett, hogy behízelgi magát anyám kegyeibe, és Kirkének, vagyis „sólyomnak” nevezett el a sárga szemem és a furcsa, vékony hangú sírásom miatt. De amikor rájött, hogy anyám csak annyira veszi észre a szolgálatait, mint a földet a talpa alatt, eltűnt.

– Anyám! – szóltam. – A néném elment.

Anyám nem válaszolt. Apám már elindult az égbolt felé a tüzes szekeréért, ő pedig virágokat tűzött a hajába, felkészült, hogy belevesse magát a víz titkos útvesztőibe, és csatlakozzon a nővéreihez a füves folyópartokon. Követhettem volna, de akkor egész nap a nénikéim lábánál kellett volna ücsörögnöm, miközben ők olyan dolgokról pletykálkodnak, amik engem egyáltalán nem érdekelnek, vagy amiket nem is értek. Ezért inkább maradtam.

Apám csarnokai sötétek és némák voltak. A palotája Ókeanoszénak a szomszédságában állt, eltemetve egy sziklába, és a falai csiszolt obszidiánból készültek. Miért is ne? A világon bármiből készülhettek volna, egyiptomi márványból vagy arab balzsamfából, apámnak csak egy szavába került. Ám ő szerette, ahogy az obszidián visszatükrözi a fényét, ahogy a sima felületről visszaverődött a tűz, amikor elhaladt mellette. Természetesen eszébe sem jutott, milyen fekete lehet, amikor éppen nincs otthon. Apám sohasem tudta elképzelni a világot saját maga nélkül.

Akkoriban bármit megtehettem, amihez kedvem szottyant: fáklyát gyújthattam, és elfuthattam, hogy nézzem, ahogyan követnek a lángok. Leheveredhettem a sima földpadlóra, és apró lyukakat vájhattam az ujjammal. Nem voltak sem hernyók, sem lárvák, bár nem tudtam róla, hogy hiányoznak nekem. Rajtunk kívül senki és semmi nem élt azokban a termekben.

Amikor apám este hazatért, remegett a föld, akár egy ló horpasza, és a lyukak, amelyeket vájtam, maguktól feltöltődtek. Egy perccel később anyám is visszaérkezett, és virágillatot árasztott. Rohant, hogy üdvözölje apámat, és ő hagyta, hogy a nyakában csüngjön, elvette tőle a bort, és odament a pompás ezüstszékéhez. Én loholtam utána. Üdvözöllek, apám! Üdvözöllek itthon!

Miközben iszogatta a borát, dámajátékot játszott. Senki sem tarthatott vele. Elrendezte a kőbábukat, majd megfordította a táblát, és az ellenfél bábujával is lépett.

– Nem jössz velem az ágyba? – kérdezte anyám mézesmázos hangon. Lassan körbefordult apám előtt, hogy megmutassa csábító alakját, mintha egy nyárson sülő húsdarab lenne. Apám ilyenkor általában otthagyta a játékot, de időnként előfordult, hogy nem így tett, és ezek voltak a kedvenc pillanataim, mert anyám viharosan távozott, és becsapta maga után a mirhafa ajtót.

Apám lábánál az egész világ aranyból volt. Egyszerre áradt a fény mindenéből, a sárga bőréből, a csillogó szeméből, a bronzosan ragyogó hajából. A húsa forró volt, mint egy parázstartó üst, és olyan közel húzódtam hozzá, amennyire csak engedte, mint egy gyík a napsütötte sziklához. A nagynéném annak idején azt mesélte, hogy a kisebb istenségek közül egyesek alig tudnak ránézni, de én a lánya voltam, a véréből való, és olyan sokáig meredtem az arcára, hogy amikor elkaptam a tekintetemet, a látvány beleégett a szemembe, visszaragyogott a padlóról, a csillogó falakról és a berakásos asztalokról, még a saját bőrömről is.

– Mi történne, ha egy halandó megpillantana a teljes fényedben? – kérdeztem.
– Egy szempillantás alatt hamuvá porladna.
– És mi lenne, ha egy halandó megpillantana engem?
Apám elmosolyodott. Hallgattam a dámabábuk mozgását, az ismerős surrogást, ahogy a márvány a fához ér.
– Az a halandó szerencsésnek tarthatná magát.
– Én nem égetném el?
– Természetesen nem.
– De éppen olyan a szemem, mint a tiéd.
– Nem – vágta rá apám. – Figyelj csak! – Ránézett egy fahasábra, amely a tűzhely oldalában hevert. Az felizzott, majd lángra lobbant, aztán hamuvá porladva a padlóra hullott. – És ez csak egy kis ízelítő a hatalmamból. Te talán képes vagy ezt megtenni?

Egész éjjel bámultam azokat a hasábokat. Nem tudtam megtenni.

Madeline Miller: Kirké
Fordította: Frei-Kovács Judit
General Press Kiadó, Budapest, 2021
424 oldal, teljes bolti ár 4690 Ft