Múltbanéző | Sütő András-album (Szerk.: Török Dalma )

H. Móra Éva |

Nem tudok elfogultság nélkül beszélni Sütő Andrásról. Először – gimnazistaként – édesanyám asztalán láttam az Anyám könnyű álmot ígér kötetet. Akkor még nem érdekelt, de néhány évvel később már a kezembe vettem, s máig ez a kedvencem az írásai közül. Olyan sokszor olvastam, hogy biztosan tájékozódni tudtam már egy képzeletbeli sétán a pusztakamarási udvaron, a házban; ismerősként üdvözölhettem a rokonokat, a falubelieket. Később is, haláláig figyelemmel kísértem pályáját, sorra megjelenő műveit.

Mégis sok-sok újat nyújtott ez az albumként közreadott könyv, a Napkút Kiadó és a Petőfi Irodalmi Múzeum Hang – Kép – Írás sorozatának legújabb darabja. Kissé emlékeztet az 1982-ben megjelent Gyerekkorom tükörcserepeire, ám míg a Móra Kiadó könyve gyerekolvasókat szólított meg, az író gyerekkorát mutatta be sok-sok képpel, itt az egész írói pályát végigkövethetjük.

Miért újszerű ez a könyv? Hiszen több monográfia is született már az íróról. Ezek közül talán a legjelentősebb életművének nagy ismerője, a néhai debreceni professzor, Görömbei András tollából jelent meg 1986-ban, majd Sütő halálát követően immár a teljes életművet feldolgozó, igényes-alapos bővített kiadás született. S akkor még nem beszéltünk a több kötetnyi tanulmányról, interjúról, kritikáról. Nos, ez a kötet nem elemez, nem kommentál. A pazar képanyag mellett-között, azt kiegészítve csakis Sütő András szavait olvashatjuk – Török Dalma szerkesztő aprólékosan gondos válogatását dicsérve.

Micsoda képek! Úgy vélem, korunk emberére csillapíthatatlan képéhség jellemző. Ahogy kisgyermekként a mesekönyvben, úgy felnőttként is sokan először a képeket nézegetjük végig. Itt most elsősorban nem az ismertebb sajtófotókkal találkozunk, hanem több soha nem látottal: köztük számos, az író hagyatékából való képpel. Külön figyelemre méltók azok a befotózott dokumentumok, amelyek a román hatalom ma már egyre elképzelhetetlenebb, hajmeresztő intézkedéseivel nehezítették az író útját, működését.

Mert Sütő a nehezebbik utat választotta: maradni, helytállni, harcolni, biztatni. Erdélyben különösen szétválaszthatatlan volt irodalom és közélet. Már diákkorában bekapcsolódott írásaival a közéletbe, ez a tevékenység tanulmányainál is fontosabbnak tűnt. Találunk olyan megjegyzést is e könyv dokumentumai között, amely arra utal, éppen hol tartanak most tanulmányaikban egykori osztálytársai…

• Olvass bele! (Kattints a Mézesmadzagra) 

Diákévek. Képekből és visszaemlékezésekből értesülünk a nagyenyedi, majd a kolozsvári kollégiumról. Mai, reformpedagógia uralta világunkban érdemes elgondolkozni ezeken a nagyon egyszerű, de talán nem elvetendő módszereken: „…meghatározott napokon, esténként a hálóban sorra ki-ki önmagáról beszélt, a gondjairól, a törekvéseiről, arról, hogy mi szeretne lenni, mit szeretne csinálni, mit szeretne megírni vagy tanulmányozni, milyen erőfeszítéseket tesz ennek érdekében. És ez a kis közösség, amellyel együtt élt, mindehhez hozzászólt. Értékelték a magatartását, rossz szokásait. A kritika és az önkritika gyakorlatának egy ősi, de a későbbieknél mindenképpen elfogadhatóbb formája volt ez, egy őszinte önelemzés.” Neki elhihetjük, hogy így van. (Csak találgatni tudunk, mit értett későbbieken…) Sajnos ma már utópisztikusnak tűnhet az a verseny is, amely a kisdiákok között zajlott: ki olvas többet? Diáksapkás egyéni és csoportképek, diákzenekari fotó, ahol a zongoránál az író ül; ennek évtizedekkel későbbi párját is megleljük a kötetben: zongoránál a ’70-es években. Persze, hiszen első életcélja a kántortanítóság volt. Első zsengéit is láthatjuk, amelyeket hajdan irodalmi rovatokhoz küldött be diákként, aztán hosszú sorban az egyre érettebb írásokat, majd remekművek sorát.

Több fotó is tanúskodik a szerkesztőségi betörésekről, házkutatásokról – a hatalom mindig résen volt. Parádés a fényképeknek azon része is, amely erdélyi és anyaországi írókkal történt találkozásokról tudósít: Kós Károly, Kányádi Sándor, Tamási Áron, Németh László, Csoóri Sándor, Illés Endre, Páskándi Géza, Örkény István, Juhász Ferenc – hogy csak a hazai olvasók számára legismertebbeket említsem. Az irodalom szerelmeseinek nem kis élmény e képeket nézegetni. Aki még nem tudta – mint én se –, hogy Barcsay Jenő festőművész is Sütő földije volt, azt is megtudhatja egy közös fotó képaláírásából.

Bőséges bepillantást nyerünk családja életébe is: Szabó Évával kötött házasságát derűsen első és utolsó házasságomnak nevezi. Gyermekei, unokái néznek ránk családi összejövetelek képeiről. (Egyik unokáját, Lacikát már megismertük az Engedjétek hozzám jönni a szavakat gyönyörű kötetéből.) Sütő András, a szenvedélyes vadász, a barát, a társasági ember is bemutatkozik néhány fotó erejéig. S nem mentes a humortól sem az összeállítás: egy félkönyökre támaszkodó, bóbiskoló fotó képaláírása: Gyűlésen (1970-es évek).

A szerkesztő jó ízléssel elkerülte az 1990-es bántalmazásnak, valamint halálának részletezését, megmenekítve így ezt az értékes könyvet az esetleges bulvár jelleg csapdájától.

Visszatérve a sorozat címére: ahogy ígérik, a kiadvány az írás és a képanyag mellett hangfelvételekkel is illusztrál: a kötet végén link és QR-kód segíti a Petőfi Irodalmi Múzeum hanganyagának elérését.

Álljon a legvégén a legfontosabb: az igazi, felülmúlhatatlan élményt mégiscsak saját szavai, nyilatkozatai, emlékezései jelentik. Páratlan stílusa, utolérhetetlenül egyéni nyelvhasználata, kedélyes – a legképtelenebb helyzetet is felülről szemlélő –, bölcs megfogalmazásai – ezek zárják a szívünkbe ezt az egész életével példaként elénk magasodó, hiteles írót.

Sütő András-album (Szerk.: Török Dalma)
Hang – Kép – Írás sorozat
Napkút Kiadó – Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2020
160 oldal, teljes bolti ár 2980 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 2380 Ft,
ISBN 978 963 263 9987

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Sütő András (1927–2006) Herder- és Kossuth-díjas író mindenekelőtt a kisebbségi helyzetről valló és a közösségi megmaradás szolgálatába állított tanúságtételként gondolta el alkotói feladatát.