Margaret Atwood: Boszorkánymagzat (részlet)

Posted on 2021. június 15. kedd Szerző:

0


PROLÓGUS: VETÍTÉS

2013. március 13., szerda

A fények kialszanak. A közönség elcsendesül.
Felirat a nagy lapos képernyőn, fekete háttér előtt szabálytalan sárga betűk:

A VIHAR
Írta: William Shakespeare
Előadják a Fletcher Büntetés-végrehajtási
Intézmény Színjátszói

A képernyőn a rövid, lila bársonypalástot viselő Narrátor egyik kezében kézzel írott feliratot mutat a kamera felé, másik kezében lúdtollat tart.

Felirat: HIRTELEN VIHAR

NARRÁTOR:
Tengeri vihart látnak majd itt:
Szelek süvítenek, tengerészek szűkölnek,
Az utasok átkozódnak, egyre romlik a helyzet:
Horrorisztikus sikolyok, mint egy rémálom.
De nem minden az, aminek látszik,
Csak szólok előre. (Vigyorog.)
Most pedig kezdődjön a színdarab.

A Narrátor a lúdtollal gesztikulál. Vágás a következő jelenetre: Villámlás és mennydörgés, tölcsérfelhő (képernyőkép a Tornado Channelről). Stock fotó: az óceán hullámai. Stock fotó: eső. Süvítő szél hangja.
A kamera ráközelít egy fürdőkádban használatos játék vitorlás hajóra, amely kék, halmintás zuhanyfüggönyön bukdácsol fel-alá. Alatta kézzel keltik a hullámokat.
Közeli kép a fekete kötött sapkás Kormányosról. Láthatatlan kezek vízzel leöntik. Bőrig ázik.

KORMÁNYOS:
Felkészül! Figyelem!
Minden kéz a fedélzeten!
Vitorlákat bevonni,
vagy mindenkinek annyi.
Ránk szabadult a négy elem;
küzdj, vagy haltáp leszel!

HANGOK KÍVÜLRŐL:
Jaj, süllyedünk! Mi lesz velünk?!

KORMÁNYOS:
Tűnés, vagy fogj egy kötelet – óbégatás helyett.
Gyerünk! A szélvész nyakunkba süvít,
és a zuhé szakad, a hajó félig víz alatt,
ti meg csak álltok s néztek itt.

HANGOK KÍVÜLRŐL:
Részeg vagy és goromba.

KORMÁNYOS:
Te meg egy idióta.

HANGOK KÍVÜLRŐL:
Jaj, elveszünk!
Jaj, süllyedünk!

Közeli felvétel Arielről, aki kék úszósapkát és irizáló lencsés síszemüveget visel. Arcának alsó fele kékre festve. Katicákkal, méhecskékkel és pillangókkal tarkított átlátszó műanyag esőköpeny van rajta. Bal válla mögött valami furcsa árnyék. Hang nélkül nevet, kék gumikesztyűs jobb kezével felfelé mutat. Villámlás, mennydörgés.

HANGOK KÍVÜLRŐL:
Mondjunk el gyorsan egy fohászt!

KORMÁNYOS:
Mit beszélsz, ostoba?! A frászt.

HANGOK KÍVÜLRŐL:
Ó, süllyedünk, lehúz az ár,
nem látjuk többé a királyt;
ugorj, s ússz, hogy partra találj!

Ariel fejét hátravetve, boldogan felkacag. Kék gumikesztyűs kezében egy-egy villogó, erős fényű elemlámpát tart.
A képernyő elsötétül.

EGY HANG A KÖZÖNSÉG SORAIBÓL:
Mi az?

EGY MÁSIK HANG:
Elment az áram.

EGY MÁSIK HANG:
A hóvihar lehet az oka. Biztosan leszakadt egy vezeték.

Teljes sötétség. Kívülről hangzavar hallatszik. Kiabálás. Lövések dörrennek.

EGY HANG A KÖZÖNSÉG SORAIBÓL:
Mi történik?

HANGOK KÍVÜLRŐL:
Körletzárlat!

EGY HANG A KÖZÖNSÉG SORAIBÓL:
Ki itt a főnök?

Még három lövés dörren.

EGY HANG (BENN A TEREMBEN):
Senki se mozduljon!
Nyugalom!
Mindenki őrizze meg a hidegvérét! Maradjanak a helyükön!

1. A MÚLT SÖTÉT ÖLŰ KÖDÉBEN

Tengerpart
2013. január 7., hétfő

Felix fogat mos. Aztán megmossa a műfogsorát is, és behelyezi a szájába. Annak ellenére sem passzol túl jól, hogy felkente rá a rózsaszínű ragasztóréteget; lehet, hogy kisebb lett a szája. Mosolyog egyet: de csak a mosoly illúziója ez. Színlelés, tettetés, de ki venné észre?

A korábbi életében felhívta volna a fogorvosát, megbeszélnek egy időpontot, beül az impozáns műbőr fogorvosi székbe, föléhajol egy mentás szájvíz illatú, figyelmes arc, ügyes kezében fényes eszközök. „Ó, igen, már látom is, mi a probléma. Semmi gond, megoldjuk.” Mintha csak az autóját vinné szervizbe. Az is lehet, hogy kapott volna egy enyhén kábító hatású pirulát és még fülhallgatót is, hogy közben zenét hallgathasson.

De most nem engedhet meg magának ilyesfajta beavatkozásokat. A mostani fogászati ellátása meglehetősen vacak, úgyhogy teljesen ki van szolgáltatva megbízhatatlan fogazatának. Már csak ez hiányozna a ináléhoz: egy fogászati katasztrófa. A játék véget ért. A cinécek…

Akkor aztán teljes lenne a megszégyenülés; erre a gondolatra nemcsak az arcát, de még a tüdejét is elönti a pír. Ha nem tökéletesek a szavak, nem pontos a hanglejtés, ha nincs inomra hangolva a hanghordozása, akkor megtörik a varázslat. Az emberek mocorogni kezdenek, köhögnek, majd hazamennek a szünetben. Az pedig maga a halál.

– Mí-má-mó-mú – mondja a mosogató fölötti, fogkrémmel összeköpködött tükörnek. Összeráncolja a szemöldökét, előretolja az állát. Aztán vigyorog, akár egy sarokba szorított csimpánz; egy rész düh, egy rész fenyegetés, egy rész beletörődés.

Hogy lecsúszott. Mennyire leeresztett. Mennyire leépült. Csak annyija van, amennyiből a puszta megélhetését tudja biztosítani, az isten háta mögött, mindenkitől elfeledve, egy kulipintyóban lakik; közben Tony, az az önhitt kis szarházi nagykutyákkal haverkodik, pezsgőt nyakal, gálaestekre jár, sütkérezik a sleppje, a lakájai, a talpnyalói csodálatában…

Azok valaha Felix talpnyalói voltak.
Ez fáj. Belülről rágja az embert. Bosszúért kiált. Bárcsak…
Na, ebből elég. Húzd ki magad, utasítja szürke tükörképét. Hasat be. Oda sem kell néznie, hogy tudja, nő a pocakja. Talán haskötőt kéne hordania.

Most ne ezzel foglalkozz! Csak húzd be a hasad! A feladatokra kell koncentrálni: összeesküvés-szálakat kell kuszálni, átveréseket kitervelni, gonosztevőket félrevezetni! Sárga bögre, görbe bögre. Két pék két szép kék képet kér. Mit sütsz, kis szűcs?
Tessék. Egyetlenegy szótagot sem hibázott el.
Ez még mindig megy. Minden nehézség ellenére meg fogja csinálni. Rabul ejti majd a közönséget. Igézzétek meg őket, ezt mondja a színészeinek is. Varázsoljuk el őket!
És vágjunk alá annak a kis sutyerák szemétláda Tonynak is.
Varázsom már működik

Valójában az is Felix hibája, hogy Tony kis sutyerák szemétláda lett. Vagy legalábbis javarészt az ő hibája. Felix az utóbbi tizenkét évben gyakran vádolta ezzel magát. Túlságosan szabadjára engedte Tonyt, nem felügyelte, nem nézett rá arra a manikűrözött körmére, nem nézett a füle mögé annak a tiptop, válltöméses, hajszálcsíkos öltönyös gazfickónak. Nem vette észre a jeleket, amelyeket egy félhülye is észrevett volna. De még ennél is rosszabb a helyzet: megbízott abban a gonosz, felkapaszkodott, machiavellisztikus talpnyalóban. Szépen belesétált a Tony által ásott verembe. „Ezt majd elintézem én, ezt nem neked kell csinálnod, küldj inkább engem oda.” Istenem, hogy lehetett ennyire ostoba.

A gyász lehet az egyetlen mentsége. Nem sokkal azelőtt veszítette el egyetlen gyermekét, mégpedig szörnyű módon. Bárcsak megtudta volna, bárcsak észrevette volna…

Nem, ez még mindig nagyon fájdalmas. Ne gondolj erre, utasítja magát inggombolás közben. Fojtsd vissza, de nagyon. Gondold azt, hogy csak egy film volt.

De még ha meg sem történt volna, amire gondolni sem szabad, akkor is nagy az esélye, hogy áldozatul esik az orvtámadásnak. Hagyta, hogy Tony irányítsa a hétköznapi teendőket, hiszen végül is, ahogy Tony gyakran emlékeztette is rá, Felix volt a művészeti vezető, karrierje csúcsán, a kritikák is ezt írták, tehát neki a magasabbrendű célok elérésére kellett koncentrálnia.

És Felix ezt is tette. Azon dolgozott, hogy létrehozza a lehető legeredetibb, legcsodásabb, leglenyűgözőbb, legrendkívülibb színházi előadásokat. Hihetetlen magasságokba akarta emelni a mércét. Minden előadás olyan legyen, hogy aki látja, sohase felejtse el. Hogy a nézőknek egy emberként akadjon el a lélegzetük, mintha részegek volnának, úgy dülöngéljenek az előadás után. Hogy a Makeshiweg Fesztivál legyen az a mérce, amelyhez az összes többi fesztivált mérik.

Nem átlagos célokat tűzött maga elé.

Hogy megvalósítsa őket, Felix összeverbuválta a lehető legtehetségesebb emberekből álló háttércsapatokat – persze azokból, akiket sikerült rábeszélnie. Kiválogatta a legjobb embereket, és kihozta belőlük a maximumot. Pontosabban fogalmazva, felvette a legjobbakat azok közül, akiket meg tudott fizetni. Saját maga választotta ki a színházi technikusokat, világosítókat, hangosítókat. Levadászta a legelismertebb díszlet- és jelmeztervezőket, persze csak azokat, akiket meg tudott győzni. Mindegyiküknek szakmája kiválóságának kellett lennie. Amennyiben lehetséges.

Ehhez pénzre volt szüksége.

A pénzszerzés Tony reszortja volt. Mindketten tudták, hogy ez az alacsonyabbrendű feladat, hiszen a pénz csak eszköz a célhoz, a cél pedig a transzcendencia elérése. Felix a fellegen üldögélő varázsló, Tony pedig a földhözragadt és szerző-mozgó tótumfaktum. Igazságos munkamegosztásnak tűnt, tekintettel arra, hogy melyikük miben tehetséges. Tony saját maga jelentette ki, hogy mindenkinek azt kell csinálnia, amiben jó.

Idióta, korholja magát Felix. Az egészből akkor nem fogott fel semmit sem. Ami pedig a karrierje csúcsát illeti: a magaslatok mindig vészjóslóak. Onnét csak lefelé vezet az út.

Tony nagy ügybuzgalommal szabadította meg Felixet azoktól a rituáléktól, amelyeket Felix utált: a koktélpartikra járástól, attól, hogy neki kelljen hízelegnie a szponzoroknak és mecénásoknak, az igazgatótanácsi

tagokkal való smúzolástól, a támogatásért kuncsorgástól a különböző szintű kormányzati szerveknél, és a hatékony jelentések írásától is. Ezáltal – mondta Tony – Felix a valóban fontos dolgoknak szentelheti az idejét: írhatja mélyenszántó megjegyzéseit a rendezői példányba, megalkothatja fenomenális hatásvilágítási terveit, és kidolgozhatja a konfettizápor – amelyet annyira zseniálisan használ – pontos időzítését is.

És ne felejtkezzünk meg Felix rendezéseiről sem. Minden évadra betervezett egy-két saját maga által rendezett előadást. Ha a szerephez különösen erős vonzódást érzett, akkor időnként még a főszerepet is eljátszotta. Julius Caesart. Annak a skót darabnak a címszerepét. Lear királyt. Titus Andronicust. Mindegyik szerepe és mindegyik előadása hatalmas sikert aratott!

Legalábbis a kritikusok körében: időnként a nézők, de még a szponzorok is morgolódtak. Nyavalyogtak, hogy a Titus Andronicusban sokkoló látvány a szinte meztelen Lavinia, akinek patakokban folyik a vére; annak ellenére, hogy Felix elmagyarázta, hogy a szöveg a legteljesebb mértékben alátámasztja a látványt. Miért kellett a Pericles, Tyrus hercegét űrhajókkal és földöntúliakkal színre vinni, miért nem vitorlás hajókkal és idegen országokkal; és Artemiszen, a Hold istennőjén miért volt imádkozó sáska maszk? Pedig – amint azt Felix saját védelmében az igazgatótanácsnak is elmondta – ha jól belegondol az ember, teljes mértékben adekvát ábrázolás. És amikor Hermione vámpírként kelt újra életre a Téli regében, a közönség fújolt. Felix repesett a boldogságtól: Micsoda hatás! Ki más lett volna erre képes? Ahol fújolás van, ott élet is van!

Ezek a csintalanságok, fantazmagóriák és diadalok még egy korábbi Felix agyszüleményei voltak. A boldog önkívület örömünnepei. Nem sokkal Tony puccsa előtt megváltoztak a dolgok. Minden elsötétült, mégpedig nagyon hirtelen. Aúúú, aúúú…

De Felix nem tudott úgy üvölteni, mint egy farkas.

Legelőször Nadia, a felesége hagyta ott, alig egyévnyi házasság után. Késői és váratlan házasság volt ez: Felix nem is tudta, hogy képes ilyesfajta szerelemre. Még fel sem fedezte Nadia minden jó tulajdonságát, amikor a szülés után egy gyors lefolyású bakteriális fertőzés elvitte őt. Hiába a modern orvostudomány minden vívmánya, ilyen esetek előfordulnak. Felix még mindig próbálja maga elé idézni az arcát, még egyszer élővé tenni, de az évek során Nadia lassacskán eltávolodott tőle, kifakult, mint egy régi polaroid fénykép. Mára már alig több mint egy körvonal; egy körvonal, amelyet Felix szomorúsággal tölt ki.

Felix tehát egyedül maradt újszülött kislányával, Mirandával. Miranda: mi másnak nevezhetett volna el egy anya nélkül maradt kislányt, akit középkorú édesapja a tenyerén hordoz? Miranda volt a magyarázat arra, hogy Felix miért nem omlott össze teljesen. Ahogy tudta, tartotta magát: nem a legjobban, de azért boldogult. Természetesen segítségre volt szüksége – fel kellett fogadnia néhány nőt, mivel a csecsemőgondozás gyakorlati oldaláról semmit sem tudott, és munkája miatt nem is tudott állandóan Miranda mellett lenni. De minden szabad percét vele töltötte. Habár az igaz, hogy nem volt túl sok szabad perce.

Miranda a kezdet kezdetétől elbűvölte: nem tudott elszakadni tőle, csodálta. Milyen tökéletes, az ujjai, a lábujjai, a szeme! Annyira gyönyörű! Amint beszélni tudott, Felix már vitte is a színházba; Miranda annyira okos volt. Ott ült, magába szívta az egészet, nem izgett-mozgott, nem unatkozott, ahogyan egy csekélyebb értelmű kétéves tette volna. Felixnek nagy tervei voltak: ha Miranda nagyobb lesz, együtt utaznak majd, megmutatja neki a világot, annyi mindent megtanít neki. De azután hároméves korában…

Magas láz. Agyhártyagyulladás. A nők próbálták elérni Felixet, de ő a színházban próbált, és szigorú utasítást adott, hogy senki se zavarja, a nők pedig nem tudták, mit tegyenek. Amikor Felix végül hazaért, kétségbeesett zokogás fogadta: Mirandával a kórházba száguldott, de már túl késő volt, túl késő.

Margaret Atwood

Az orvosok minden tőlük telhetőt megtettek; elmondták az összes közhelyet, felhoztak minden kifogást. Semmi sem segített, és Miranda elment. Eltávozott közülünk, ahogy akkor mondták. Eltávozott, de hová? Az nem lehet, hogy egyszerűen csak eltűnt a világegyetemből. Felix ezt képtelen volt elhinni.

Fordította: a prózai szöveget Varga Zsuzsanna,
a Shakespeare-darab részletét Mészöly Dezső

Margaret Atwood: Boszorkánymagzat
Kossuth Kiadó, Budapest, 2020
320 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft