Focipálya, maszkok, vég | Szekrényes Miklós: Élni olyan / Meghalni olyan

Posted on 2021. május 12. szerda Szerző:

0


H. Móra Éva |

Innen nézzük – onnan nézzük… Jópofa könyvnek tűnik: kétfelől nyílik, kétfelől olvasható, ellentétes címekkel, többnyire rövid írásokkal – első kézbevételre ilyen az olvasó benyomása a második kötetes, nemrégiben Pannon Tükör-díjjal kitüntetett Szekrényes Miklós új könyvéről.

Aztán elkezdjük olvasni. Nézzük az Élni-oldalt! Ha nem tudnánk, hogy az író fociedző is, akkor is feltűnne a sok-sok foci-témájú írás. Mindenféle megközelítésben. Gyerekkori poros, unalmas délutánok padkapuzásai; sóvárgás több focipartner megérkezése után; másféle sóvárgás: a nagyok játékába cserejátékosként bekerülni; egy hajdani, megkopott emlékű tanár–diák-rangadó felidézése; mese két hajdanvolt csapattársról, akik azóta rég meghaltak – lám az Élni-oldalban is ott a halál! Persze. Hiába a precíz, percről percre elénk vetített mérkőzés, hiába a gyerekkori emlékek, a Manócska-alvóka, a nagymama szelíd tekintete, bizony az elmúlás érzete lengi át az írások legtöbbjét. Ha nem az elmúlás, akkor a vesztés. A gyerekkort átszövő lúzerség fílingje. Az egyetlen berúgott gól érvénytelenné tétele. A csapatba bevétel helyett féltégla az arcba. A bátytól örökölt nehéz szövetkabát, amiben még futni se lehet rendesen, csak esetlenül mozogni és beleizzadni. Az állandóan viszkető, véresre vakart ekcéma.

De nem csupán a gyerektörténetekben jelenik meg mindez. A sok régi emlék között mai életünk mindennapjai is helyet kapnak a novellák között: A bejelentés napja például óráról órára leírja, hogyan élte meg a kisember a(z első) karantén, a maszkok és gumikesztyűk korszakának kezdetét. Szekrényes Miklós finom és filozofikus, sejteti, hogy itt valaminek a végleges vége jött el, nagy súllyal. És ami kezdődik, az legalábbis más…

A filozofikusság mellett jellemző a szürrealisztikus láttatás: valóság és képzelet (álom? látomások?) mezsgyéjén vezetnek minket a történetek. Mindez főként a másik, a Meghalni-oldalban kap nagyobb teret, de már itt is jelentkezik (Burning of the Midnight Lamp; Benzocaine; Oda).

Találunk még itt hátborzongatóan pontos (áthallásos?) jellemrajzot is (Hatalom); a kettős nevelés szorításában nehezen kiigazodó gyerekek óvatos találgatásait (Névadás); végtelenül szomorú, nagyvárosi magány-novellát (Stille Nacht) és sok mást. Számomra a legasszociatívabb, legszebb a már említett Oda kezdése: „Madár lehetek, nagy madár? Talán egy sas? […] körbefordítom a fejem, de nem szárnyakat látok a testem két oldalán, hanem széttárt karjaimat. És nem zuhanok, hanem siklom, mint egy vitorlázógép. Nagy köröket írok le a nyári égbolton. Érzem, ahogy rövidujjú ingem alá befúj a menetszél.” Hangsúlyozom, számomra. Lehet, hogy az ember ősi repülésvágya, lehet, hogy más okán, de seregnyi efféle irodalmi emléket őriz a tudatom. Kezdve Bereményi Legendáriumának Budapest-darabjánál, amikor az apa röpteti fiát, folytatva a Háynál olvasott hasonló motívummal (Napra jutni), közben dúdolgatva a gyönyörű Dusán-szöveget: „…a hátamon minden srácot repülni vittem, / S ha ők csalódtak, nekem meg jobban fájt!” Persze, toposzként működnek ezek a repülések-reptetések, de lélekben és már-már fizikálisan is felemelőek.

Nem így a kötet másik fele, a Meghalni-oldal. Itt aztán sokféle alakban jön felénk a halál. „Lehúz, altat, befed.” Az említett látomásosság gyakran nyomasztó, egymást követik a különféle helyszínek, idősíkok, elborítanak a képek. Olykor kafkai módon kilátástalan labirintusokba visznek. És fel-felrémlenek a hajdan megélt szörnyűségek: a hónapokig tartó kórházi kezelés víziói, a kopasz kislánnyal tervezgetett meghalni-élmény (innen a cím), a szadista-rasszista nagyapa puskája, hangja, ordítása, üldözése. És gyilkolás, vér, sokkoló kegyetlenség.

Másféle módon erős a Bomlás című darab. Nem mondja ki a hajdani pártfőtitkár nevét, de – ha másról nem – a temetés pontos dátumáról könnyű azonosítani. A cím a halál pillanatától a temetésig zajló, a testben bekövetkező fizikai folyamatra utal. Ezt a rendkívül naturális leírást állítja párhuzamba saját életének akkori eseményeivel, tudósításszerűen, szenvtelenül. S a jelképek halmozódnak itt: ahogyan az elhunyt emblematikus alakja volt több évtizednyi korszaknak, úgy halála, temetése is jelképezi annak a korszaknak a lezárását. De előtte még romlási, bomlási folyamatok indulnak meg a korszakban is…

A halál-jelenlétet tovább fokozzák az ilyen mondatok: „Mi az otthonunkban aludtunk, ettünk, lavórban mosakodtunk, hetente egyszer hajat mostunk, vécéztünk, rádiót hallgattunk, tévéztünk; a magunk lagymatag módján készültünk a halálra.” Vagy: „…az öregotthont, ahol a két öreg halála a ti helyeteket teszi szabaddá.”

De számos egyéb helyen is megakad a szem, például ilyen kijelentéseken: „Az őseim erdészek voltak, csupa ideges ember…” – legalábbis meghökkentő. S micsoda telített szavak ezek is: „Annyi hiánnyal vagy telve…” Végül egy nagyon szép: „Kék szemem látja szeme kékjét.”

Szekrényes Miklós

Jó könyv. Reméljük, jön még.

Szekrényes Miklós: Élni olyan – Meghalni olyan
Napkút Kiadó, Budapest, 2020
220 oldal, teljes bolti ár 2490 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 1990 Ft,
ISBN 978 963 263 992 5

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Szekrényes Miklós novelláiban például az is tök jó, hogy kétféleképpen lehet őket olvasni. Az egyik módszerrel olyan, mintha egy filmet látnál. Egy igazi, hamisítatlan magyar szociofilmet, kocsmapulttal, falusi focipályával, kórházfolyosóval, szélsüvítéssel, a budiajtó nyikorgásával és kiürült antidepresszáns-dobozzal. A másik olvasási módban ott ül veled szemben Szekrényes Miklós, előtte, a ragacsos kocsmaasztalon egy félig üres – vagyis félig teli – söröskorsó, és ő mesél, egyre csak mesél azon a szenvtelennek tűnő, mégis feszültséggel, érzésekkel, érzelmekkel és empátiával teli elbeszélői hangján, te meg figyelmesen hallgatod. Másként nem is tudnád, hiszen annyira magával ragad. Közben elkíséred egy meccsre, vagy a Mátrába, esetleg Budapestre, időnként pedig a nem is annyira távoli múltba, amikor még voltak úttörők, a magyar focisták kijutottak a vb-re és 1984 nem egy fogalom, hanem egy évszám volt.
Azt hiszem, az effajta novellákra szokás mondani, hogy életszagúak, valóságosak és hitelesek. Ennél jobb most csupán azért nem jut eszembe, mert egyre csak a hatásuk alatt vagyok. Fejbe kólintottak, akár a túladagolt feles, a szélről belőtt labda, meg a túl kemény párna a mentőautó hordágyán. Viszont a végére mégiscsak helyükre kerülnek a kirakójáték részei. És miközben ezek egymásba ölelkeznek, te rájössz arra, nyájas olvasó, hogy Szekrényes Miklós végig arról mesélt neked, hogy ami látszólag szétfolyik, valójában egyfelé tart, és mi ugyanannak a nagy egésznek az időnként kacagtató, időnként szánalmas, leginkább azonban esendő és szeretetéhes darabkái vagyunk. – Benedek Szabolcs