Szekrényes Miklós: Élni olyan / Meghalni olyan (részlet)

Bomlás

Amikor életemben először elhagytam az országot, valószínűleg már halott volt. Az agya nem kapott többé oxigént, ezért bosszúból kikapcsolt, leállítva ezzel az alapvető testi funkciókat. A vérkeringés hiánya ­miatt előbb az arc sápadt el, majd az egész test kezdte elveszíteni eredeti színét. Pupillái üvegessé váltak, testének hőmérséklete a halál beállta utáni órában két fokkal csökkent, utána óránként eggyel, egészen addig, míg el nem érte a környezet hőmérsékletét. Izmai ellazultak, a belei és hólyagja elkezdtek kiürülni. Agysejtjei elfolyósodtak. Szemgolyója lelapult, agytörzse elhalt. Beállt a hullamerevség. Mire Prágába értünk, a testen mindenfelé feketés színű foltok jelentek meg, lehűlése felgyorsult.

A pályaudvaron a rikkancsok az ő nevét kiabálva árulták a Večerní Prahát, a címlapon az ő gyászkeretes képe szerepelt. Mindez 1989. július 6-án történt.

Akkor még nem tudtuk, de gondolhattuk, hogy a történések pillanatában azonnal eldől, az adott eseménysor emlékké válik-e.

Szóval ez a halál biztosan megért köztünk pár mondatot, miközben Prága utcáit jártuk, de nem emlékszem, hogy hosszan foglalkoztunk volna vele. Végigsétáltunk a Vencel téren, megcsodáltuk a Lőportornyot, az Orjolt, a Szent Miklós-templomot, nem messze tőle Kafka szülőházát.

Mindenféle terv nélkül folytattuk másnap – mikor a hullamerevség már szűnőben volt, s a test ismét hajlékony lett – a város felfedezését. Jártunk a régi zsidótemetőben, ahol százezernyi ember maradványai fekszenek egymás fölé halmozva, végigsétáltunk a Královská třídán, ezen az óvárosi piacon, a Károly hídon átballagtunk a várba, ahol felkapaszkodtunk a Szent Vitus-székesegyházig, a cseh királyok nyughelyéig, lefelé jövet pedig elidőztünk az Aranyművesek utcájában, ahol az egyik aprócska épületben Kafka is lakott.

De hogy az élőkkel is foglalkozzunk, következő utunk az Aranytigris sörözőhöz vezetett, nem ültünk be, nem is lett volna hely, éppen csak körülnéztünk, nincs-e ott éppen Hrabal, esetleg Esterházy. Ester­házy nem volt, felismertük volna. Hrabalt letagadták, ha ott is volt.

Átsétáltunk hát a város legrégebbi vendéglőjébe, az U Fleků sörözőbe, letelepedtünk a sörkert egyik üres asztalához, és marhapörköltet rendeltünk knédlivel. A sört nem kellett rendelni. Időnként megjelent a kertben néhány pincér, hatalmas tálcákon egyensúlyozták a frissen csapolt sörrel teli korsókat, s ha valaki előtt nem volt sör, vagy csak üres söröskorsót láttak, szó nélkül rakták elé a világ legfinomabb barna sörét. Ha volt olyan, hogy maximálisan át tudtuk adni magunkat az itt és most mámorító hangulatának, akkor ez ott volt, az U Flekůban. Miközben a mikrobák elkezdték lebontani a beleket és a hasnyálmirigyet, mi élveztük, hogy együtt vagyunk, s az árnyat adó gesztenyefák alatt pompás sört kortyolunk.

Másnap – mikor már bizonyosan beindult a belső szervek elfolyósodása – már csak ismétlő sétákat tettünk a városban. Végre észrevettük a bennszülötteket is. Láttuk a fehér, rövid ujjú inget, nyakkendőt, élére vasalt nadrágot viselő hivatalnokokat, akik hazafelé menet betértek törzskocsmájukba egy-két hűsítő sörre, tört angolsággal szóba elegyedtünk egy vendéglő fáradt pincérével, aki úgy nézett ki, mint az a nyíregyházi kollégája, aki az asztal közepén kókadozó tulipánra csak annyit mondott zavartan: szimbólum. Egyikünk visszavitetett vele egy furcsa színű és állagú fogást, mire ő félhangosan a magyarokat kezdte szidni. Talán a ’68 óta hordozott sérelmek buzogtak fel benne. Erre a barátom felállt az asztaltól, mindkét zsebéből az abroszra fordította megmaradt koronáit, s az üres zsebekre mutatva csak annyit mondott, no tanks. A pincér elvörösödött, mi pedig sértetten elhagytuk a vendéglőt.

Éjszaka indult a vonatunk Berlinbe. Még világos volt, mikor leterítettük pokrócunkat a pályaudvar melletti parkban. Volt, aki aludt, volt, aki olvasott, én olvasást színlelve a szomszédunkban Buzz­cocksot hallgató tarajos punkokat tanulmányoztam lopva. Egy idő után elkezdtünk fogyasztós makaót játszani, amelynek az a lényege, hogy a vesztes mindig egy lappal kevesebbet kap, mint az előző körben. Besötétedett, mire ketten maradtunk játékban a haverommal. Mindketten egy lapot kaptunk csak, s már az osztás pillanatában makaót mondtunk. Ő kezdett. Felemelte a lapját, s már abból, ahogy elvigyorodott, tudtam, hogy nyert. Húzta kicsit az időt, úgy tett, mintha húzni akarna, de a másik kezével kicsapta a lapját, s elüvöltötte magát: FUCK YOUR ­MOTHER! Na, ekkor jöttek oda igazoltatni a rendőrök.

A vonatutat végigaludtuk, reggel értünk az NDK fővárosába. A testen akkorra már nagy hólyagok jelentek meg mindenfelé.

Az első áruházban gyümölcsös söröket és rengeteg sajtot vettünk, egy utcai árusnál megkóstoltuk a Club Cola nevű aszfaltízű kólapótlékot. Egy falu­sias peremkerületben volt a szállásunk, S-Bahnnal és villamossal majd egyórányira az Alexanderplatztól. A villamoson egy szerkezetből akkor is tekerhetett magának jegyet az ember, ha nem dobott be semmit. Egy magánház emeleti szintjét laktunk. A házinéninek előre fizettünk öt napot, aki közölte, hogy távozáskor egyben kéri a zuhanyzási díjat, ami egy márka/zuhanyzás. Nyilván kettesével álltunk mindig a zuhany alá.

Három napig Berlin keleti részében tébláboltunk, megnéztük a Pergamon múzeumot, a Brandenburgi kaput távolról láthattuk csak, mert katonák vigyázták a környéket, akiknek terepszínű, spéci határőr-­Trabantjuk volt. Egyébként csak császkáltunk az Alexanderplatz környékén, önkiszolgáló éttermekben gulascht kajáltunk, vedeltük a Club Colát, szívtuk a rettenetes helyi cigarettát, az áruházak kínálatát és árszínvonalát fürkésztük, s készültünk a nagy dobásra, a nyugat-berlini akcióra. A test orrából és szájából közben véres hab kezdett szivárogni, amelyet gondos kezek töröltek le újra és újra. De az is lehet, hogy nem így volt, hiszen napok óta egy hűtőkamrában várta, hogy felkészítsék a temetésre.

A negyedik berlini napon mi azért belevágtunk az „ugyanaz a város, mégsem ugyanaz az ország” fedőnevű akciónkba. A metrómegállóban két sor állt. Egy a turistáknak, egy másik a nyugdíjas endékásoknak. A mi sorunk gyorsan haladt, rövid útlevélvizsgálat és pecsételés után szállhattunk is be a szerelvénybe. Amikor átértünk a határon, többen elsírták magukat (endékás nyugdíjasok?), mások örömujjongásban törtek ki. Nem emlékszem az állomás nevére, ahol kiszálltunk, de arra igen, hogy az első nyugat-berlini, aki megszólított, egy hajléktalan volt. Cigit lejmolt. Kicsit hezitáltam. A zsebemben legalább négyféle cigi volt. Magyar, csehszlovák és endékás márkák. A hazai mellett döntöttem. Kipöcköltem a dobozból egy szál sárga Symphoniát, és felé nyújtottam. Gyanakodva nézett rám, a dobozra, majd a cigire, de azért elvette. Tüzet is adtam neki. Óvatosan szippantott egyet, letüdőzte a füstöt, majd minden érzelemtől mentes mozdulattal eldobta a stau­bot, és már lépett is egy következő bagóshoz lejmolni. Úgy éreztem, ez a kis közjáték pontosan kijelölte a helyemet a nyugat-berlini hierarchiában.

A terveinken azonban ez mit sem változtatott. Bementünk az első szupermarketbe, vettünk cigit meg dobozos sört. Baromi sokat fizettünk. Miután az utcán megittuk a sört, a dobozt meg eltettük emlékbe, kerestünk egy bankot, ahol keletnémet márkáinkat nyugatnémet márkára váltottuk. Nem azért, mert Nyugat-Berlinben akartunk költekezni, hanem mert a kelet-berlini turistaboltban feleannyi nyugati márkáért megvehettük azt a táskát és cipőt, mint amennyibe Nyugat-Berlinben kerültek. Ja, és az idióták egy az egyben váltották a kétféle márkát.

Aztán elsétáltunk a részben helyreállított ­Reichstag épületéhez, ami gyakorlatilag a Fal tövében állt. Előtte keresztek álltak azoknak a nevével, akik menekülés közben haltak meg. A legtöbbjüket endékás határőrök lőtték le. A Fal mentén több helyen faállványzatot emeltek, hogy a turisták átkukkolhassanak a keleti oldalra. Néhol távcsövet is lehetett bérelni. Nekünk erre nem volt igényünk, viszont elkápráztatott az a rengeteg színpompás graffiti és felirat, ami a Falat borította. És volt egy tervünk. Az egyik srác rajzos volt a fősulin, hozott magával rajzkrétát. Ketten bakot álltak, én pedig jó magasra felírtam üzenetünket a Falra: ÉLJEN A TÁRSADALMI FORRADALOM! Nem sikerült szépre, nem is tudom már, miért én írtam.

A Kurfürstendamm végén megtaláltuk a romos állapotban helyreállított Vilmos császár emléktemplomot. A lépcsőjén egy punk csávó ült. Gitározott. Nem énekelt, csak a maga négy-öt akkordját ismételgette. Dobtunk neki aprót. Nem érdekelte. De őt legalább más sem érdekelte. Max az a négy-öt akkord. A közelben felfedeztünk egy lemezboltot, a leértékelt cuccok közül vettem két korai Clasht egy Velvet Undergroundot és egy Lou Reedet.

A márkákat a zokni és a talpunk közé tömködtük, így kemény valután lépkedve érkeztünk a határállomásra. Mindent kipakoltattak velünk egy asztalra, a lemezek meg a sörösdobozok nem érdekelték őket, az öt pakli, különböző márkájú, négy országból származó bontott csomag cigarettán viszont megütköztek kicsit, de aztán nagyvonalúan mutatták, hogy pakoljak, schnell, schnell. Végül mind megúsztuk.

Mire este a szállásra értünk, a testet valószínűleg elkezdték felkészíteni a temetésre: a körmét levágták, a haját megmosták, megszárították, behelyezték a protézisét, szemét, száját bezárták, az esetleges bőrsérüléseket rekonstruálták, az arcot és a kézfejet megtisztították, alapoztak, sminkeltek, ki tudja, talán balzsamoztak is.

Reggel korán keltünk, összekészítve vártak csomagjaink. A vonat indulása előtt még beszaladtunk a turistaboltba, megvettük a táskákat, cipőket, nadrágokat, éppen annyi időnk maradt még, hogy maradék keleti márkáinkat elsörözzük a pályaudvar melletti kocsmában. A test ekkor már egy koporsóban feküdt felravatalozva az MSZMP KB székházában.

Mialatt Berlinből Budapestre értünk, több ezer ember vonult el a koporsó előtt. A tervek szerint csak délutánig jelenhettek volna meg a ravatal előtt azok, akik végső búcsút akartak venni az elhunyttól, de a nagy tömegre való tekintettel még másnap délelőtt is engedtek gyászolókat a ravatalhoz.

Mikor minderről mit sem sejtve a városba értünk, a haverommal cigiztünk a folyosón. A füstöt a lehúzott vonatablakon a menetszélbe fújtuk. Tudod, Hans, mondta, itt valami bomlik már régóta, valaminek vége van. És ez jó. A bűzzel, ami együtt jár vele, még a bűzzel együtt is jó. Mert valami közben születőben van, s bár az sem lesz éppen rózsaillatú, de a születés jó. Esély, tudod. Az esély, ha kicsi is, jó. Mélyet slukkolt a cigijéből, lassan fújta ki a füstöt. De a legjobb az, ami most van. Akik beleszólhatnának az életedbe, már nincsenek igazán. És még nincsenek igazán. Ez most a legjobb, ami történhet velünk életünkben. Haver, mondtam komoly képpel, rohadtul igazad van, talán nem is tudod, mennyire kibaszottul igazad van. Na de mi lesz most az úttörőcsapatokkal, Zánkával meg a Delfin őrssel? Barom, mondta a barátom, te egy igazi barom vagy.

S míg mi másnap – 1989. július 14-én – az utazástól fáradtan átaludtuk az egész napot, a testet, melyből akkor távozott a lélek, amikor életemben először elhagytam a hazámat, egy koporsóba zárva a földbe temették.

Szekrényes Miklós: Élni olyan – Meghalni olyan
Napkút Kiadó, Budapest, 2020
220 oldal, teljes bolti ár 2490 Ft