99 magyar vers – Simon Márton válogatásában (részletek)

Posted on 2021. május 7. péntek Szerző:

0


Faludy György: A szél

Az égen ferde csillag billeg,
a földön vérszín szikla csillog, –
e tájhoz annyi illat illett,
mely rámtekergett és elillott:
sáfrány, törökbors, mirrha, szágó
– a vásáron megannyi domb –
heliotróp az arrahágó
nők kontyán; rothadt birkacsont;
aszály a nyári rétek mentén,
mint rám lehellő lázbeteg;
kakukfűszag kabáton, mentén
és menta, mely kisért, ha mentem
az útsoron s a ház megett.
Mit felkapott az öntudatlan:
a hold liliom-illata
a testszag, mely a mélyutakban
hasadt kávátlan kőkutakban
úgy ült, mint gyermek köldökén.
A szépfiú nyakán csepergő
atár, az ámbra öltönyén,
a mézgás, aszu pálmaerdő
s égett olajbűz, mely tekergő
sikátorokban rostokolt.
S midőn már minden illat meghitt
lett, mint ládámban régi lom,
Amár egy alkonyatkor elvitt
s megálltunk fenn a várfalon.
A várfalon, hol már-már est volt
s az ég alján a kéthetes hold
úgy reszketett, mint vérveres folt,
míg lenn a homok szívalak
redőkben állt s a sivatag
fakult az égi híd alatt.
Aztán, kezét vállamra téve
így szólt: „Hajolj a semmiségre
s leheld be. Szívtál tevecsontot
a pusztán, illatszert kibontott
haján a nőknek s őszi lombot.
Az egyik hűt, a másik éget,
ez nyugtatott, az izgatott.
Eljöttél: most kitárom néked
a bölcs, a végső illatot.”
S a szél szünetlen, meg nem állva
fujt, fujt – mint a szél, a puszta szél,
úgy bökve, mint egy üvegpálca,
s örökkön, mint a szenvedély.
A szél, a szagtalan, a hőtlen,
a szél, a magtalan, a nőtlen,
a puszta szél, mely nem bánt s nem véd,
az illat, melyben nincsen emlék,
az illat, melyben nincsen illat,
se hókristály, se homokcsillag,
virágszag, füst, por, lengő kendő
a szél, mely nem mult, nem jövendő,
az üres, íztelen és tétlen,
a múlhatatlan, a részvétlen,
a sivatag s a néma ég közt
a mozdulat két semmiség közt,
az űr s a puszta halálkatlan
között az örök halhatatlan,
a végső bölcs, a végső illat,
a szótlan, léttelen és színvak,
ki, míg kérdeznéd, már elillant,
mert nem irgalmas, imát váró,
nem balzsamos, nem közbenjáró,
ki nincsen hitből, szóból, fából,
csak könnyed, önző önmagából,
és hajthatatlan, hívhatatlan,
ha visszatér is, ellebeg,
oda, hol sárga sivatagban
született, mint az istenek.
(Marrakech, 1940 november)

Hervay Gizella: Gyalogmadár

vérzik a térkép vonaglanak az eltérített vonatok
vérzik a fényképed a polcon – bealkonyodok
kiterített testek az utcán teherautóban kiskatonák
kaszárnyába viszik kenyerünk – nincs tovább
lecsupaszított kézzel lenyúzott lélekkel kiállok
a keresztútra még egy utolsót kiáltok
meghallod-e még tolat a szerelem vakvágányon
hörög a telefon berekedt tüdőnk térképe vaságyon
koponyánk térképe leltárban számozva iktatva rendben
marad a leltári szám arról hogy hazára leltem
szilvásgombócot főznek az égen – szilvamag
zuhog jégeső – élünk még ez marad
lángol a törölköző bennégnek a varrottas pávák
moshatunk hazai mosóteknő vár ránk
árva a fejőszék fáznak a bethlehemi barmok
fázik a föld a holtaktól indulás kórházba bal-jobb
gyönyörűt akartunk párosan járni hazai hóban
beleőszültünk ősz lett a Hargitán már hó van
árva gyalogmadár szemelget szemetelget
gyalog indulok érted ha olvasod még e verset

Takáts Gyula: Élővé zöldülő

Pontosan vándorolunk mi is,
akár a hangyák, a lepkék,
a fák és a virágok is…
Egy szabályhoz kötött jelenlét

rendjében egymásra terítve,
mint tengerfenékre föveny,
rakódunk sulykolt, elhagyott ruhák.
Iszonyú kővel mángorol a menny

s e szervetlen óriás terep
nem is oly szilárd ölén
e holtával élő szőttes
világít… Áramlik tőlünk és felénk…

És az benne a szép, ahogy
körülfog és ragyog minden és
éberré, szebbé is az tesz;
ez élővé zöldülő feledés

Simon Márton (Fotó: Pozsonyi Janka/wmn)

hangyákkal, pillangókkal
az irdatlan tér fölött!
A léthez kötött telt lebegés
kisimult szárnyain az a csönd,

amelyben úgy fénylik a képlet,
hogy benne csak minden pontosabb.
Ahogy számolja halhatatlan
mély tengerét a habra omló hab.

99 magyar vers – Simon Márton válogatásában
Helikon Kiadó, Budapest, 2021
248 oldal, teljes bolti ár 1999 Ft