Szellemes rekonstrukció | Igaz mesék a Fekete Sas szállóból

Posted on 2021. április 30. péntek Szerző:

0


Bedő J. István |

Vannak helyzetek és összefüggések, amikor roppant rokonszenvesnek találom a rekonstruktív fantáziát. A minap kezembe került karcsú kötet – Igaz mesék a Fekete Sas szállóból – tökéletesen megfelel ennek a megközelítésnek, és megérdemli, hogy szó essék róla.

Ez a Fekete Sas jelentős múltú szálló volt Székesfehérvár történetében. A 19. század első harmadában klasszicista vonásokra igazították korábbi, gondolom, késő barokk küllemét, amúgy egyemeletes, a városhoz illeszkedő vendégváró hely volt, kávéházzal, étteremmel. Ezt azért célszerű elmondani, mert évtizedek óta lakatlanul áll: a város se kiköpni (felújítani), se lenyelni (lerombolni) nem tudja, szerencsésebb esetben nem is meri. Mai szomorú állapotában az Ady Endre (egykor Sas) utca 7. alatt romladozik. Ha nem lenne homlokzatán a timpanon, tán meg se találnánk.

A könyvecske, melynek főszereplője a Fekete Sas, egy nagyszerű ötlet nyomán született meg. Mivel az épület jelenét de főleg jövőjét láthatóan csak a közösségi figyelem és összefogás határozhatja meg, a Fekete Sas Társaság szorgalmas aktivistái feltúrták a megelőző századforduló sajtótermékeit (Köszönjük a háttérsegítséget, internet és Google!), és kimazsolázták a néhány soros híreket, melyek valamilyen, a Sasban történt – jobbára köztörvényes – esetről számoltak be. Majd meghirdették a nyílt pályázatot: a hírt tessék elbeszéléssé formálni. A komoly szakmai szempontok alapján válogató zsűri szerinti tíz legjobb került bele a könyvbe.

Ami meglepő, az egész országból érkeztek pályamunkák, olykor fehérvári kötődés nélkül. A beválogatott szerzők legnagyobbrészt az újságírásban vagy az irodalom vizein navigálók, félprofi írogatók, pedagógusok. És a legkellemesebb meglepetés: a 79 pályázóból a megjelent tíz: mind profi munka. A pletykaszintű vagy éppen rendőrsági forrásból származó (helyi lapokban megjelent) hírekből végül is hat került novellaként a kötetbe – és nehezen tudnék legkedvesebbet kiemelni belőle. Ugyanannak az esetnek (a rabiátus nevelőapa elől elmenekült leányka) háromféle feldolgozása három nagyon különböző történetté vált, amiben lopástól abúzusig minden megjelent, sőt még egy időjátékkal megfejelt dokumentumcsokor is. (Ennek idős szerzője egy bájos fintorral még idecsempészte a Noszty-fiú záró mondatát is a jó kártyajárásról.)

A Fekete Sasban elkövetett öngyilkosság is két műnek lett ihletője. A pisztolylövés indítéka: egy szép, számító orfeumi színésznőcske hitvány viselkedése (ld. még: „új műsorhoz új férfi kell…”). Karakteres figurák, korhoz illő – vagy inkább a korban szokásos – viselkedés…

Persze, ha vendéglő, akkor itt vannak Krúdyra hajazó történetek is: a szerelmi bánatát (és önmagát) a Várkörúti csatornába fojtó pincér nevetséges öngyilkossági kísérlete, és a jóképű szélhámosé, aki néhány keringővel és a hölgyeknek adott kézcsókkal, meg egy tuti tőzsdei tippel volt képes elámítani a századforduló uborkafára kapaszkodó – ám épp ezért bepalizható – pénzes polgárait.

Ezek a novellák a 19–20. század fordulóján játszódnak, a Fekete Sas – és a Gründerzeit, a cégalapítási lázroham – fényes éveiben. Könnyű ám elbukni, ha a múlttal foglalkozunk: rengeteg finom részletnek pontosan kell megjelennie, hogy az egész legyen hiteles. (Két írás kifejezetten Kaffka Margit elbeszésmódját idézi föl: a kor halvány lila párája lebeg fölöttük – hogy stílusos legyek.)

Zucker bleibt zuletzt: a záró novella szerzője túllépett a szorosabban vett századfordulón: egy fényképezőgép ellopását formálta első világháborús kémtörténetté. Van benne arisztokrata és katonatiszt, fedősztoris fényképész és vándorló kémjelentés, s a korlátozott terjedelemből még dupla csavarra is futja.

Játék volt ez, mint a költők játszadozása előre meghatározott rímszavakra, de komoly játék, amihez az ötletgazda/szerkesztők – Fontana Eszter és Váczi Márk – adtak komoly segítséget, támogatást, helyismeretet.

A szerzők közül nem lehet kiemelni egyet és a többi elé helyezni, tehát csak felsorolom őket: Jancsár János, Kocsis Noémi, Laczkó Dorottya, Laczkó Ilona Adél, Lenkefi Anna, Poór Ildikó, Salánki Anikó, Szalontai Erika, T. Takács Zsuzsa, Tímár Klára. Mindegyikük munkáját szerettem.

A történeteket a századforduló lapjaiból vett portrék, városképek – és persze a hírek – illusztrálják, a könyvet Murányi Zsuzsa tervezte és ő találta ki azt is, hogy a szálló tetejéből alig kiemelkedő timpanon vonala legyen az oldalakon visszatérő jelzése a Társaságnak meg az épületnek.

Túl a kellemes szórakozáson, amit a könyv nyújtott, némi reményt is ébreszt, hogy kiadásával a életre galvanizálja (na, tessék, még egy századfordulós kifejezés) a Fekete Sas házat – mentorházzá, közösségi hellyé, irodalmi, kulturális kávézóvá, talán hangversenyteremmé tudja formálni a jobb sorsra érdemes épületet.

Igaz mesék a Fekete Sas szállóból
Szerkesztette: Fontana Eszter, Váczi Márk
Fekete Sas Társaság, Székesfehérvár, 2021
118 oldal, teljes ár 1190 Ft
Megrendelhető a Társaság honlapján
vagy a feketesas@gmx.net címen
ISBN 978 615 010 5598

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A 2019. év végén a székesfehérvári Fekete Sas Társaság és a Vörösmarty Társaság novellaíró pályázatot hirdetett. A történetek alapjául olyan, valóban megtörtént események szolgáltak, melyekről 1885 és 1917 között a fehérvári újságok is hírt adtak.
Ez a kötet a legjobb eredményt elért tíz pályázó munkáját mutatja be.
Az írások visszarepítik az olvasót a 100-150 évvel ezelőtti Székesfehérvárra, felidézik az akkori emberek életét örömeikkel, gondjaikkal, gyengeségeikkel és álmaikkal. Valós nevű szereplők valós, a helyiek által jól ismert helyszíneken fordulnak meg, ugyanakkor az írói fantázia formálta őket hihető, szinte hús-vér teremtménnyé és az eseményeket a dramaturgia szabályai szerint fordulatossá.