A hős nem találja helyét a békében | Bao Ninh: A háború szomorúsága

Posted on 2021. április 23. péntek Szerző:

0


kistibi |

Bao Ninh regénye még akkor is kiugróan izgalmas színfoltja a háborús irodalom hatalmas pannójának, ha a háborús regények klasszikus, nagy vonulatát nézzük, mint az Oroszlánkölykök, a Meztelenek és holtak, a Most és mindörökké vagy A 22-es csapdája. Stílusa, szerkezete, tartalma egyaránt a legjobbak közé emeli. A regény a tudatfolyam-technikát alkalmazza, és ezt egészíti ki olyan szerkesztési-elbeszélési móddal, amely egyedülállóvá teszi. A tudatfolyam-narratívában nincs hagyományos kronológia, az egyén tudatfolyamából lépnek ki a gondolatok, szituációk, epizódok, és gyakran mindenféle átkötés, összefűzés nélkül követik egymást. Ezek történetcserepek állnak össze végül egy teljes képpé. Az ilyen technikával írt regények sokszor nehezen olvashatóak, Bao Ninh azonban olyan kapaszkodót ad, amely megkönnyíti a tájékozódást a regény belső idejében.

Témája a vietnámi háború (1965–1973), pontosabban az indokínai háborúnak az a része amikor az Egyesült Államok közvetlen katonai beavatkozása zajlik. Csakhogy most nem amerikai szemszögből látjuk, hanem vietnámi író mesél, aki végigharcolta ezt a háborút. Tizenhét éves korában lett katona, az ötszáz emberből, akivel együtt kezdte, tízen maradtak életben a háború végére. Igazi háborús gyermek. Egyes források szerint a franciák ellen vívott háború alatt egy bombatölcsérben született, más verzió szerint akkor, amikor szülőfaluját lerohanták a franciák. Kamaszkorában polgárháború dúlt hazájában: a kommunista érzelmű észak és az Egyesült Államokkal rokonszenvező dél között. Tizenhét évesen pedig már a saját, amerikaiak elleni háborúját vívja. Egész élete háború és semmi más: ezt jelzi a cím is, de sokkal összetettebben és mélyebben, mint ahogy első olvasásra gondolnánk. „Az ásónyomok feltárták a sötét sírgödör alját, és a meghalt ember utolsó lehelete beleáradt Kienbe. Az évek során ezek a meghalt életerőáramok összesűrűsödtek a lelkében, beleoldódtak a tudatalattijába, lelkének sötét árnyékává váltak. Kien emlékezetében végtelen hosszú sorokban vonultak el a hozzá közel álló kísértetek, csöndesen, rejtve örökre bevitték életébe a háború fájdalmát és szomorúságát.

A mű nyolc részből áll. Az indításban Kien, a főhős utazik egy hullaszállító ZiL teherautón. Ez az a pont, a kapaszkodó, ahonnan az asszociációk, apróbb jelenetek elindulnak, és ide is térnek vissza. A dzsungel úttalan útjain bolyonganak, a háborúban elesett, sebtében eltemetett katonák holttesteit hantolják ki, gyűjtik össze, hogy majd tisztességgel újratemethessék őket. Kien a zötykölődés szünetében megpróbál aludni, függőágyát a platón szereli fel, mert ömlik az eső, a platót fedő ponyvától remél menedéket. Csakhogy így a társasága ötven nejlonzsákba csomagolt hulla, és rémálmai vannak. Ezekben az álmokban mozaikszerűen látjuk a háború egy-egy epizódját. Az utazás közvetlenül a háború befejezése után történik, ez a valós idő. A második résztől az objektív időben vagyunk, szintén a háború után, Kien az íróasztal előtt ül Hanoiban, és a regényét írja. Innen indulnak és ide térnek meg az emlékfoszlányok. Minél közelebb jutunk a történet befejezéséhez, annál hosszabbak a visszaemlékezések. A legutolsó rész, amely azt meséli el, Kien hogyan búcsúzik régi életétől, szerelmétől, hogyan kerül a frontra, már önálló elbeszélés méretű, és ebben a történetben ér össze a kezdet a véggel.

Mint a hagyma rétegei, úgy borulnak össze, simulnak egymásra a részletek, hogy megalkossák a mű egységes szövetét. Aki háborús regényt akar olvasni, annak azt adja: „Az ezutáni napokban varjak és hollók lepték el az eget. Miután az amerikaiak visszavonultak, betört az esős évszak, az erdőt elöntötte az ár. A harctér mocsárrá változott, a barna vízfelszín a vértől sötéten habzott. A víz felszínén felpüffedve úsztak hason és hanyatt fekvő holttestek, összeégett állati tetemek, a lövedékek által összezúzott gallyakkal, levelekkel, kisebb-nagyobb fatörzsekkel összekeveredve.” Aki a mítosz felé hajlik, annak is kínál lehetőséget: „Később Kien felderítőszakasza is szabadidejében szórakozásból szárította, apróra vágta a szellemrózsa virágát, levelét és gyökerét, és összekeverte vágottdohány-szálakkal.(…) A szellemrózsa füstjének köszönhetően ízlésünk szerint saját magunk gondolhatunk ki hallucinációkat, meghatározhatjuk az álmunk irányát, és összekeverhetjük az álmokat egymással, mint a koktélt.” Phüöng és Kien szerelme romantikusan szép és befejezetlenségében tragikus. Megint más oldalát kínálja a valóságnak a köznapi ember élete a kommunista Vietnámban. Kien édesapja festőművész. Önmagába fordulva ül a műtermében, akárcsak később a fia az egyre vastagodó kézirathalom előtt, és hallgat. Rezzenéstelen arcáról, testéről nem látszik, milyen viharok dúlnak benne. Néha kitör belőle a düh: „Meg kell határozni a folyók, a hegyek társadalmi osztály-hovatartozását. Ezt tanítják. Akkor mondják meg, hogy most mit csináljak!” Végül minden képén sárgában gomolygó arcokat látni. Minden sárga. Aztán halála előtt kevéssel elégeti valamennyi képét. Hogy a festő kérdése nem csupán egyszeri ostobaság, azt már sok éve tudjuk. A Szovjetunió keletre és nyugatra egyformán exportálta a bornírtságot.

Nem véletlen, hogy a könyv számomra felidézi a mindennapi mitológiánk részévé vált regény, A Gyűrűk Ura nagyon fontos záró jelenetét, ami a filmváltozatból hiányzik. A tündék otthagyják Középföldét a háború után. De velük megy Frodó is, a Szauron elleni háború hőse, aki nélkül nem lett volna győzelem. A hős nem találja helyét a békében. A hőssel nem tud mit kezdeni a társadalom. A hős elmegy, mert a háború megváltoztatta.

Bao Ninh hősei közöttünk élnek. Ők sem jártak jobban: „Biztosan láttátok, ahogy a tank eltapossa az embert. A tank teste súlyos, de a puha ember csontja, húsa egy kicsit mégis megemeli. A tankban ülő, különösen a vezető még érzékenyebb erre a kis huppanóra. Nagyon jól lehet tudni, hogy a tank éppen emberi testen robog át és nem földhányáson, farönkön, vagy tégladarabon. Mint egy vízzel teli zsák, összelapul, és könnyedén meglöki a lánctalpat. Egek!” Vüöng meséli ezt a kocsmában. Sofőr, de kirúgják, mert nem viseli el a rázós utakat. „De a nedves, puha, lágy kásás szakaszoknál hányingerem van. Hányok, szédülök, annyira, hogy még a kormányt is elengedem. Éjjel nem tudok aludni. Ha elalszom, felordítok, mint akit ölnek. Akkor jön az ital. Ha az ital lemegy, hogy a fenébe tudok vezetni?” Kien sem jár jobban. Ő is a démonaival küzd.

Aztán van itt még egy háború: az alkotás háborúja. Kien vagy a kocsmákat járja, vagy ír megszállottan, a papírra idézi halott bajtársai arcát.

A kocsma veszélyekkel jár. Egy alkalommal valaki megjegyzést tesz Kien szerelmének, Phüöngnek az életvitelére: „Végül is Kien nem várta őt a vízcsapnál, hanem azonnal lenyomta a kocsmában. Senki sem mert beavatkozni, a társaság tagjai sem. Az ökölcsapások után rúgta, aztán a széket vágta a fejéhez, mint egy dühöngő őrült. Kivonszolta Hung énekes tönkrevert, véres testét a járdára, betört arcát belenyomta egy szennyvízcsatorna nyílásába. Amikor a rendőrség megérkezett, ököllel akart nekik menni. Teljesen elvesztette az eszét. Másnap reggel kiengedték, a rendőrök nem akarták megvadítani.

A háború szomorúsága hatalmas, sokszínű tabló a nemzedékről, amelynek az ifjúságát a háború elvette, és nem adott helyette semmit: „Attól kezdve, hogy elszakították Phüöngtől, Kien élete elkezdett elmerülni a vérben, a fájdalomban, a vereségben. Bár az egész következő tíz évben, géppisztollyal a kezében mindig a rohamosztag első vonalában volt, bajtársaival lépésenként kitartóan leküzdötte a sikerrel és bukással teli nagy ellenállási háború hosszú útját, hogy elérjék a győzelem magaslatát. Bár sokszor fürdött a fiatalság boldogságában a hadszíntér viharai közepette az emberi lelket megszédítő szenvedéllyel, Kien lelke, mihelyt először megérezte a háborús élet vadságát és kegyetlenségét, egy haldokló lélek lett, többé már nem tudott emelt fővel létezni.

A könyv sorsa, akárcsak írójáé: igen hányatott. Hazájában sokáig nem akarták kiadni, végül akkor kapott kegyelmet a mű, amikor angolra fordított verziója világsiker lett. A vietnámi nyelvű eredetiből készült magyar változat 2020 őszén jelent meg Bakos Ferenc igényes, torokszorító fordításában. A kötet sorsa azonban hajtűkanyarral folytatódik. Azóta beszerezhetetlen, csak könyvtárközi kölcsönzéssel juthattam hozzá, mert a kereskedelmi forgalomból teljesen kivonták. Azóta, hogy Bede Márton írt róla a 444.hu-n, az összeesküvés-elméleteken edződött mai állampolgár természetesen politikai indítékokra gyanakszik. Arra gondol, hogy mindig található valaki, aki örömmel vagy félelemből tapossa el a kultúra, a szembenézés bármely formáját.

Ha történetesen nem ez állna a háttérben, csupán szöveghibák, amiket az olvasó amúgy észre sem venne, akkor nagyon várjuk az új, javított kiadás megjelenését.

Bao Ninh (1990, Hanoi [fotó: Catherine Karnow] és a 2010-es években)

Bao Ninh: A háború szomorúsága
Fordította: Bakos Ferenc
Zrínyi Kiadó, Budapest, 2020
200 oldal, teljes bolti ár 2900 Ft
ISBN 978 963 327 8116

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A vietnámi háborút egy észak-vietnámi katona szemszögéből bemutató, világhírű tudatfolyam-regény váltakozó idősíkjain követik egymást az események. Az első megjelenése óta számos nyelvre lefordított, immár magyarul is olvasható mű gyermekkorától egészen a háború utáni évekig kíséri végig főszereplőjének életét, aki az érzések széles skáláját éli át, a korai szerelemtől kezdve a háború poklát megjárt ember magányáig.