Bao Ninh: A háború szomorúsága (részlet)

Posted on 2021. április 23. péntek Szerző:

0


3. fejezet

Valójában Kien a háborúban szerencsésebb volt, mint békében, mert a háborúban igazi társak mellett élhetett, harcolhatott, nőhetett fel. Ennek a szerencsének azonban az volt az ára, hogy sorban elveszítette minden barátját, testvéreit, legközelebbi bajtársait. A szeme előtt ölték meg őket, vagy éppen a karjában haltak meg. Sokan azért haltak meg, hogy megmentsék az életét. Sokan az ő hibájából áldozták fel az életüket.

Az emlékezés fekete éjszakáján Kien mereven nézett a sötétbe, a holtak világába, és sorjában újra látta őket, a csodálatos embereket, azokat, akik mindenkinél méltóbbak voltak az életre ezen a világon, mégis csöndesen elfogadták a háború egyszerű törvényét: én meghalok, de a barátom élve marad. A harc utolsó napjaiban, április 30-a reggelén, amikor az ezred alegységével együtt mélyen behatolt Lang Cha Ca villasorába, volt egy másodperc, amikor Kien elbizonytalanodott. És Kiennek ezért a másodpercéért az életével fizetett Tü, az utolsó felderítő, aki vele együtt Saigonig harcolt. Kien habozott, amikor a villa földszintjének boltíves ablakából géppuskasorozat szólalt meg, holott annak el kellett volna némulnia, miután addig már sok M79-es lövedék [M79-es amerikai gyártmányú gránátvető] érte a helyiséget. Megtorpant és egy kicsit félrehajolt, egy nem érzékelhető másodpercre lelassult, Tü viszont hirtelen előrerohant az ajtókerethez, ahová Kiennek kellett volna, bele a gépfegyvertűzbe. A katona sorozata nem tudta eltalálni Kient, bár csak fél lépésnyire volt Tü mögött. Tü sűrű vére Kien arcába fröccsent egy kiáltás, egy sürgető szó helyett. Mindez hasonlított ahhoz az esethez amikor a Ban Me Thuot-i rendőrkapitányság harmadik emeletén Oanh fedezte Kient, és testével felfogta a lesből lövöldöző lány sorozatát, akit figyelmetlenségből élve hagytak. Ugyancsak hasonló volt ahhoz, amikor Kü fedezőtüzével megállított egy egész ellenséges ezredet, hogy Kien felderítőszakasza elmenekülhessen a 3. deszantdandár parancsnoksága elleni sikertelen behatolás után a Phüöng Floang-szorosban. Az aznapi szerencsétlen kimenetelű felderítőküldetésen, miután elvesztette Küt, elvesztette még a „nagy” Thinht és Tamt is.

Kien emlékezete szerint aznap az intenzív üldözés miatt körgyűrűsen kellett menekülniük, ezért a három ember csak reggelre tudott leérni a szoros lábához Khánh Duong felé. Kimerülten szusszantak egyet egy kiszáradt öntözőcsatornában egy alacsony erdő közepén. Tam széttépte az ingét és bekötötte Thinh fejsebét.

Kien ültében nekidőlt a földfalnak, térdére hajtotta a fejét. Letörten levette válláról a géppisztolyt és lefektette a kavicsra. Az ellenség a szorosból, a saját csapataik Khánh Duongból ágyúzták egymást. A levegő remegett az ágyúdörgésben, gépfegyversorozatok ropogtak és tűzoszlopok kavarogtak, mégis úgy tűnt, hogy a két frontvonal közötti alacsony erdőben elég nagy volt a nyugalom.

– A szakaszunkból már csak mi hárman maradtunk! – panaszkodott Kien.

– Mi a fenének búslakodni, Kien! – mondta Tam. – Tudnunk kell, hogy szerencsénk volt… Igy megúszni, tényleg hihetetlen…

– Künek is köszönhetően – tette hozzá Kien.

A föld hirtelen leomlott, egy fekete árnyék vetődött a csatornamederre. Kien csodálkozva felnézett, összerezzent: egy ejtőernyős!

– Felállni!

Három lövés verte fel a földet Kien keze mellett, amikor fel akarta kapni a géppisztolyát. Az ejtőernyős szétterpesztett lábbal állt a parton, mosolyogva nézte őket. Kien reszketve felállt. A szemét nem tudta levenni az AR–15-ös gépkarabély sötétlő torkáról, amely egyenesen a mellének szegeződött. Tam és Thinh is lassan felemelkedett, a kezüket a magasba emelték. A három AK géppisztolyuk a lábuknál hányódott.

A nagy termetű, fiatal, hosszú sörényű ejtőernyős piros svájcisapkájával a váll-lapja alatt, vörös földpor lepte egyenruhájában egyre csak mosolygott, a fegyver csövével hadonászott, mutatóujjával a ravaszon kaparászott. Kien kábultan, néma csöndben felállt, várva a mellkasát rövidesen szétverő golyókat.

– Ne lőjön, uram…! Én… Mi megadjuk magunkat! – jajgatott Tam. A saigoni elégedetten elnevette magát. Az ujját mozgatta: – Gyertek Gyorsan! Gazfickók… Hé, hé… Mind a hárman, csirkefogók! Mindhárman vacogtak, meg voltak zavarodva, rettegtek, de engedelmeskedtek.

– Gyerünk, gyertek föl! bömbölte a saigoni.
– Ne lőjön…! – mondta Tam rémülten. Lassan mászott fel Kien előtt az öntözőcsatorna partjára.

Hirtelen felegyenesedett, elkapta az izmos ejtőernyős lábát. Mind a ketten lehemperedtek a csatorna medrébe.

– Fussatok… Thinh, Kien! Fussatok…!

Tam elfúló kiáltására ellen kellett volna állni és leugrani, egyesült erővel ledönteni az ellenséges katonát és elvenni a fegyverét. Kien azonban felrugaszkodott a partra. Megpillantva egy csíkos ruhás csoportot, amely éppen befordult az erdőbe és feléjük rohant, Kien és szorosan mögötte a „nagy” Thinh azonnal futásnak eredtek a csatornapart mentén, hogy az életüket mentsék. Öt-hat géppisztoly szórta a golyókat mögöttük. Kien meggörnyedve futott. Golyók süvítettek a bal oldalán, a jobb oldalán, a sarkában, röpködtek a füle mellett, a feje fölött. – kiáltotta Thin, aztán felugrott a levegőbe, majd elvágódott. Kien cikk-cakkban futott, felszívódott a sűrű bozótos mögött. Az ejtőernyősök gránátvetővel [M79] lőtték, de a futása irányát teljesen elvétették.

– Megmenekültem! Megmenekültem! Me-eg me-ne-kül te-em! Eszét vesztve a félelemtől, a fájdalomtól és a lelki gyötrelemtől, Kien vaktában rohant, amíg a kimerültségtől térdre nem esett. Ám attól kezdve a tudatában gonosz elégedettségként állandóan ott reszketett az alantas öröm, hogy végül is élve maradt, élve maradt…

Kien háborús emlékei között a legtragikusabb, legszívettépőbb és legveszélyesebb megmenekülése természetesen Hoához kapcsolódik.

Az volt a Majom éve (Mau Than – 1968), a Tet-offenzíva utáni visszavonulás szerencsétlen, végtelenül keserű időszaka. Azokban a napokban a Kienhez hasonló közönséges katonák szeme előtt még a magas égbolt is alacsony sikátorrá vált. Ez a visszavonulásuk menekülés volt nyugat felé véres fejjel, egymást cipelve, vánszorogva az erdőben. A száraz évszak nem egészen fél hónapja alatt Kien egységét kétszer bekerítették, kétszer életük kockáztatásával nyitottak véres utat maguknak. Szétverték őket, csoportokra töredeztek, harcolva menekültek. Kien a század három másik harcosával egy csoportot alkotva kelt át a Poco folyón, majd utat vágva a B–52-esek által lisztté őrölt Fekete Domb vidékén keresztül a lenyugvó nap irányában menekültek tovább.

A mélyen fekvő dzsungelvidéken haladva a Ngoc Bo Ray lábánál találkoztak egy mintegy húszfőnyi, hordágyakon sebesülteket cipelő csoporttal, amely menekülőben volt Kambodzsa felé, a Sa Thay folyó másik oldalára. Ha már találkoztak, csatlakozniuk kellett hozzájuk, pedig őszintén szólva Kiennek ez egyáltalán nem akarózott. Ez egy túlságosan szétesett csapat volt, hiányt szenvedtek lőszerben, élelmiszer-tartalékuk szinte teljesen kimerült, az erejük végén jártak. Bár volt egy összekötő útikalauzuk, északról érkezett lányként nem ismerte jól ezt a határvidéket. Körös-körül amerikai katonák voltak, az erdő minden sarkában beléjük ütközhettek vagy találkozhattak a friss nyomukkal. A még megmaradt forrásoknál a száraz évszak csupasz, megtépázott erdősávjaiban mindenütt fennállt a veszély, hogy belebotlanak a leshelyükbe. A becsapódó bombák, tüzérségi gránátok törtek-zúztak körülöttük, a felderítőgépek és helikopterek állandó mozgásban voltak felettük. A váratlan tűzharcok következtében a sebesültjeik egyre többen, a sebesültszállítók mind kevesebben lettek. Most már három ember cipelt két hordágyat. Az állandó kínlódás, cikkcakkozás ellenére sem hallották még a Sa Thay folyó susogását, még mindig a Ngoc Bo Ray alját kerülgették. Kien szerint eltévedtek, de Hoa, az összekötő lány makacsul kitartott amellett, hogy nem téveszthették el az utat. Térkép, iránytű híján Kiennek bíznia kellett benne, így hát ráhagyta a lányra a menetelés irányát. A harmadik nap reggelére azonban a helyzet reménytelenné vált. A Sa Thay folyó keleti partja helyett a szemük előtt egy áthatolhatatlan mocsár terült el.

– Végünk van! – szakadt fel a kiáltás Hoából. – A Krokodil-tó!

Kien csöndesen állt a füves parton, nézte a felszálló, sűrűsödő bűzös párafelhőt, amely remegve borította el a nádast. Imitt-amott néhány krokodil tágra nyitotta szempillák nélküli kidülledt szemét a zöldes vízfelszínen.

– A Krokodil-tó? Akkor ehhez a büdös tóhoz hoztál bennünket, hogy élvezzük a tájat, ugye? – kérdezte Kien felszegett állal, rekedt, dühös hangon.

– Hibát követtem el! – mondta Hoa halkan, lehajtott fejjel.

– Ez nem hiba, hanem gaztett! – Kien kegyetlenül érdes hangon fakadt ki. – Téged agyon kellene lőni, érted? De mivel nem sok töltény maradt…

Hoa felnézett, nagy szemei könnybe lábadtak, remegő ajakkal mondta:

– Jóváteszem a bűnömet, hadd tegyen jóvá ezt a bűnt! Meg fogom találni az utat.

– Megfürdeted a sebesülteket az iszapban, ugye?

– Nem. Ez itt a Krokodil-tó. Nagyon közel van a folyópart. Hagyja az elvtárs, hogy újra végigjárjam az utat! Azonnal meg fogom találni. Most egyelőre visszamegyünk, elrejtőzünk az előbbi kiszáradt patakmederben. Adjon időt, hogy újra megtaláljam a folyóparthoz vezető utat, azután este folytatjuk a menetelést.

Egy L–19-es [US felderítő repülő] igen alacsonyan körözött az erdő koronája fölött. Tüzérségi gránátok sorozata elfojtott csuklásként csapódott be a tó túloldalán. Azután még egy sorozat, majd megint egy gyors sorozat. A föld megremegett. A robbanás hulláma a tó felszínét eltorzította, bánatossá, püffedtté tette.

Bao Ninh (1990, Hanoi [fotó: Catherine Karnow] és a 2010-es években)

Fordította: Bakos Ferenc

Bao Ninh: A háború szomorúsága
Zrínyi Kiadó, Budapest, 2020

Posted in: Uncategorized