Herman Koch: Tisztelt M. úr! (részlet)

Posted on 2021. április 18. vasárnap Szerző:

0


Neki, M. ezzel tökéletesen tisztában van, markáns arca van, az a fajta markánsság jellemzi, amelyen a kor sem talál fogást.

Jó, fecskenadrágban a strandon már nem mutat olyan jól, és amikor kora reggel a konyhaasztalhoz telepszik csíkos pizsamájában, az ugyancsak nem valami épületes látvány, de olyan kimondottan férfias egyenruhában, amilyen a szmoking, még mindig az öreg hollywoodi sztárokra emlékeztet, akik a Grammy vagy az Oscar átadójára igyekeznek. Átvenni a – hogy is hívják – Lifetime Achievement Awardot. Amely az egész életművet hivatott megkoronázni. És ez nem fantáziálás, netán wishful thinking, nem: viszont látta magát a híradó felvételein és a fényképeken a másnapi lapokban. Tényleg tűrhetően fest, egészségesen él, mértékkel iszik, sőt igazából arra kell ügyelnie, állapította meg magában egy évvel korábban, az akkori fotókat látva, nehogy túl egészségesen éljen. Volt valami az arcában (nem a fogaiban, nevetni eleve nem szokott, amíg összeszorítva tartja az ajkát, nem lehet semmi gond), olyan beesett volt az arca, túlságosan is beesett, ez a beesettség már csöppet sem volt vonzó, inkább úgy nézett ki, mintha belülről szívná valami. És talán nem csak ő látta meg az arcában a jövőt, azt az időt, amikor már csak műveiben él majd tovább (vagy épp nem él tovább, látta elégszer, mi a sorsa elhunyt kollégáinak).

Egy koponya. Halálfej. Attól fogva többet evett, Anát megkérte, hogy gyakrabban főzzön marhahátszínt és szalonnás-tejszínes tésztát, és visszatért az édességfogyasztáshoz is, ebéd után egy jó torta vagy egy mandulás Magnum a hűtőből – és láss csodát, a szomorú jövőt sejtető halálfej-arc néhány hét alatt úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna.

A sorban valamivel arrébb ott várakozik N., akinél senki nem tudja jobban, hogyan kell ezt csinálni, állni egy sorban. Két keze zsebre dugva, hosszú gyapjúkabátja a karjára vetve. Úgy áll ott, mintha csak a pékségben várna a sorára. Fél kiló rozskenyeret kérek szeletelve, és két zsömlét. M. először csak a tarkóját látja, ám N. tesz egy lépést a kordon felé, enyhén előrehajol, hogy a szája közelebb kerüljön a tévés riporter mikrofonjához, a riporter mögött kameravaku gyullad. Vakító fénye úgy világítja meg N. haját, mint alacsonyan álló napkorong a kiszáradt, kopár tájat, kiemelve a majd nyolcvanéves arcát barázdáló ráncokat és árkokat, ugyanakkor szinte királyi külsőt kölcsönöz az írónak – vagyis, helyesbít magában gyorsan M., inkább valami hercegit. A bejáratnál újabb megpróbáltatás vár rájuk. A bálnak minden évben más a tematikája. Olykor egyszerűbb dolgok, például az állatok, az ifjúság, az irodalom mint önéletrajzi kifejezésforma – de akad olyan év, amikor a szervezőket láthatóan cserben hagyta az ihlet. M. emlékszik például, amikor a madarakkal és a fészkekkel volt valami, ám senki sem értette pontosan, hogy a fészekrakásról, a tojásokról, netán valami még bizarrabb hülyeségről van-e szó.

A színház bejáratánál, ahol a vörös szőnyeg véget ér, következik az este legfontosabb televíziós pillanata: vár rájuk az esti híradó tudósítója, hogy minden valamirevaló írónak feltegyen egy kérdést a könyvbál az évi fő témájáról. Általában már a kérdés hangvétele is enyhén ironikus („Ha halála után állatként térhetne vissza a földre, milyen állat szeretne lenni?”), de a lényeg maga a válasz. A tömör és szabatos válaszok jó eséllyel bekerülnek az adásba, aki dadog vagy motyog, az viszont nem is álmodhat ilyesmiről, kivéve, ha a dadogó vagy motyogó illető kifejezetten jelentős szerzőnek számít: ha az írófejedelem kezd el verítékezni és összeakadó nyelvvel hadoválni a kamera előtt, vagy ha a fontos költő mond semmitmondó közhelyeket, annak van bizonyos hírértéke. Akárhogy is, felettébb egyenlőtlen küzdelem ez. A híradó riporterének majdnem egy éve volt, hogy kitalálja a kérdéseit, az írónak ellenben egyetlen másodperc alatt kell feltalálnia magát a kamerák bénító fényében.

A legjobb, ha sikerül gyorsan bedobnia egy-két jó bonmot-t. „Az embert mióta nem tekintjük állatnak? Egyébként pedig nem akarok én annyira visszatérni, egyszer jó móka, de többször már nem olyan biztos.” Az idei téma úgy hangzik: Ellenállás – tegnap és ma. M. hangosan felnyögött, amikor alig egy évvel korábban olvasta az újságban. De már akkor tudta, úgysem menekülhet, sehogy sem tud észrevétlenül besurranni a színházba, végtére is a háború a védjegye. Még ha valahogy sikerülne is beslisszolnia egy kolléga háta mögött, minden bizonnyal utánakiáltanának, hogy aztán a szmokingja ujjánál fogva rángassák vissza a kamera elé. Ön még ellenálló?

Ha illegalitásba kellene vonulnia, melyik kollégájánál merülne alá legszívesebben? És ki az, akit semmi pénzért nem választana? Lát összefüggést a szélsőjobb akkori és mai előretörése között? M. még véletlenül sem számított arra, hogy valódi kérdést kap az ellenállással kapcsolatban. Ez még mindig túl érzékeny téma. Hollandiában a második világháborúban elhanyagolható volt az ellenállási mozgalom. Sehol Európában nem volt ilyen lagymatag ellenállás, mint éppen itt. A német katonák, akik megtudták, hogy Hollandiába vezénylik őket, megkönnyebbülten felsóhajtottak. Édes istenem, de jó, akkor nem Ukrajnába, Görögországba vagy Jugoszláviába kerülök, ahol a partizánok nem ismertek kegyelmet, ha német egyenruhás került a kezük közé.

Herman Koch

Hollandiában ezzel szemben tengerpart, tulipánok és csinos lányok várták őket. Itt mindenki kedvesen bánt velük. A falunapokon simán felkérhették táncolni a lányokat anélkül, hogy a következő pillanatban kést döftek volna a hátukba a falubeliek, vagy hogy felrobbant volna a szalmabála alá rejtett szögbomba. Bezzeg Oroszországban! Ott a lányok először leitatták a katonákat, aztán becsalták őket a csűrbe, és levágták a töküket.

Fordította: Wekerle Szabolcs

Herman Koch: Tisztelt ​M. úr!
Európa Kiadó, Budapest, 2020