Adeline Dieudonné: Az igazi élet (részlet)

Posted on 2021. április 10. szombat Szerző:

0


„Odahaza négy szobánk volt. Az enyém, a Gilles nevű öcsémé, a szüleimé és a döglött állatoké.” Ebből az életből próbál menekülni a regény elbeszélője, a természettudományok iránt rajongó, különleges tehetségű tízéves kislány. Apja szenvedélyes vadász és maga is könyörtelen ragadozó. Anyja jelentéktelen, rettegő „amőba”, kiszolgáltatva férje rendszeres fizikai és verbális bántalmazásának.

Felmentem a szobámba.
– Gilles, mindjárt megszületnek a kicsik.
Ezek voltak az első szavak, amelyeket kiejtettem a számon azóta, hogy megrendeltem a fagyimat tejszínhabbal. Nagyon furcsán csengtek. Mintha egy nyomtalanul eltűnt világból érkeztek volna.

Gilles fel sem nézett.

Elindultam felébreszteni az anyámat, aki aztán felfokozott izgalmi állapotban rohant le a lépcsőn. Nem könnyű leírni, milyen egy felfokozott izgalmi állapotba került amóba. Teljesen szétesett és ügyetlen, szaporán és hangosan beszél, összevissza rohangál. Meleg vízért, kámfor-alkoholért, Betadinért, törölközőért, talicskáért és friss szalmáért…

Kivettem Gilles-t az ágyból, hogy ő is lássa. Mire leértünk, két kicsi pata már előbújt. Aztán egy aprócska pofa. Szerecsendió nyomott, mekegett, nyomott, mekegett; elég fájdalmas lehetett az egész. Meg nehéz. Aztán egyszer csak a gida kicsusszant a
testéből. Ismét nyomott, mekegett, nyomott, mekegett, nyomott. Furcsa szag volt. Langyos test- és belsőségszag. Előbújt egy második kicsi is. Szerecsendió felállt, és miközben nyalogatta a gidáit, egy barnás valami szakadt ki belőle, és súlyos, nedves placcsanással a földre zuhant. Szerecsendió megfordult, és elkezdte enni a belsejéből kipottyant barna valamit. A langyos szag erősebbé vált. Olyan volt, mintha azért szivárgott volna Szerecsendióból, hogy az egész földi légkört betöltse. Nem értettem, hogyan fér el ennyi szag egy ilyen kicsi kecskében.

Anyám négykézlábra ereszkedett, és ölelgetni kezdte a gidákat. Két bakocska volt, ő meg csak puszilgatta a két szutykos apróságot, és hozzájuk dörgölte az arcát. Aztán, még mindig négykézláb, felém fordult. Az arcát magzatburokfoszlányok borították.
– Kömény és Paprika lesz a nevük.
A következő napokban meleg volt. A nap fehéren izzott az üres égen.

Apám ideges volt. Lehajtott fejjel jött haza a munkából. Megfigyeltem, hogy akkor volt ilyen, ha már régen nem vadászott. Becsapta a bejárati ajtót, ledobta a kulcsát és a táskáját, majd keresni kezdett… Keresni kezdett valamit, ami miatt kiadhatta a mérgét. Bement az összes szobába, végigvizslatta az egész házat, megnézte a padlót, a bútorokat, anyámat, Gilles-t, Cocót, engem. Szimatolt. Tudtuk, jobban tesszük, ha ezekre a pillanatokra eltűnünk a szobánkban. Az anyám nem tudott, mert neki főznie kellett. Időnként apám beérte annyival, hogy morgolódott egy sort, és letelepedett a tévé elé. Több napig is eltarthatott nála az ilyesmi, és egyre rosszabb lett. Végül aztán mindig megtalálta.
– Ez meg mi?
Kedvesen tette fel a kérdést, nagyon halkan. Anyám tudta, hogy bármit is mond, rossz vége lesz, de azért válaszolt.
– Sonkás-sajtos makaróni.
– Tudom, hogy ez sonkás-sajtos makaróni.
Még akkor is nagyon kedvesen beszélt.
– Miért csináltál sonkás-sajtos makarónit?
Minél kedvesebben beszélt, annál borzasztóbb volt a kitörni készülő dühroham.

Azt hiszem, anyám számára ezek voltak a legfélelmetesebb pillanatok. Amikor már tudta, hogy be fog következni, hogy apám már őt figyeli, fürkészi, ízlelgeti a félelmét, csak nem akarja elkapkodni. Apám úgy tett, mintha minden anyám válaszán múlna. Játék volt, de anyám mindenképpen veszített benne.

– Hát mert mindenki szereti a son…
– MINDENKI? HÁT AZ MEG KI, AZ A MINDENKI?

És aztán elkezdődött. Anyám csak abban reménykedhetett, hogy apám kiordítja magából minden dühét. Igazándiból inkább bömbölt ilyenkor. A hangja kirobbant, előugrott a torkából, és anyámra vetette magát, hogy felfalja, apró darabokra marcangolja, és eltüntesse a föld színéről. És ebben anyám szíves örömest benne is lett volna. Az eltűnésben. Ha a bömbölés nem volt elég, jött apám két keze, amíg csak ki nem adta magából az összes dühét. Anyám végül mindig mozdulatlanul hevert a földön. Olyan volt, mint egy üres párnahuzat. Ha ez megvolt, tudtuk, hogy néhány hétig nyugtunk lesz.

Azt hiszem, apám nem szerette a munkáját. Abban a vidámparkban volt könyvelő, ami miatt csődbe ment az állatkert.
— A nagyok felfalják a kicsiket — mondogatta.
Olyan volt, mintha ez örömet okozott volna neki.
— A nagyok felfalják a kicsiket.

Én fantasztikus dolognak tartottam, hogy valaki egy vidámparkban dolgozhat. Reggelente, amikor elindultam az iskolába, mindig eszembe jutott, hogy apám bezzeg a vidámparkban fogja tölteni az egész napját.

Anyám nem dolgozott. A kecskéivel foglalkozott, a kerttel, Cocóval és velünk. Fel sem merült benne, hogy maga keresse meg a pénzét. Már amíg elfogadták a hitelkártyáját. Anyámat mintha sohasem zavarta volna az üresség. És a szeretet hiánya sem.

A fagyiárus furgonja még napokig ott állt a házunk előtt. Egy sor kérdés merült fel bennem. Ki fogja kitakarítani? És ha kitakarítják, mit fognak csinálni a szappanos, véres, csontszilánkos és agyvelős vízzel teli vödörrel? Az öreg sírjára fogják borítani, hogy minden darabkája egy helyen lehessen? Vajon a hűtőkben lévő fagyi megolvadt azóta? És ha nem olvadt meg, valaki meg fogja enni? Vajon a rendőrség börtönbe zárathat-e egy kislányt azért, mert tejszínhabot kért a fagyijára? Elmondják-e majd az apámnak?

Odahaza egyáltalán nem beszéltünk az öreg fagyiárus haláláról. Lehet, hogy a szüleim úgy gondolták, az a legjobb, ha úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi. Vagy esetleg arra gondoltak, hogy a kecskegidák születése elfeledteti velünk azt a véres húsmasszából gyúrt arcot. Igazándiból azt hiszem, hogy egész egyszerűen fel sem merült bennük a kérdés.

Gilles három teljes napon át nem szólalt meg. Nem mertem belenézni a hatalmas, zöld szemébe, mert biztos voltam abban, hogy az arc felrobbanásáról készült, végtelenített filmet látnám benne. Nem evett semmit. A krumplipüréje és a rántott hala érintetlenül hűlt ki a tányérján. Megpróbáltam szórakoztatni. Jött utánam, mint egy engedelmes robot, de mintha eltűnt volna belőle az élet.

Adeline Dieudonné

Elmentünk Monicához. Amikor meghallotta, mi történt a fagyiárussal, valami furcsán remegni kezdett a nyakán, a bőre alatt. Gilles-re nézett. Reménykedtem, hogy tud vele kezdeni valamit, hogy kerít egy nagy üstöt, előhúz egy varázspálcát vagy egy bűvös könyvet, de csak megsimogatta az arcát.

Fordította: Bíró Péter

Adeline Dieudonné: Az igazi élet
Európa Kiadó, Budapest, 2020
224 oldal, teljes bolti ár 3499 F,
kedvezményes ár a kiadónál 2624 Ft,
e-könyv változat 2599 Ft
ISBN 978 963 504 2340 (papír)
ISBN 978 963 504 3729 (e-könyv)* *

A könyv kiadói fülszövege

„Odahaza négy szobánk volt. Az enyém, a Gilles nevű öcsémé, a szüleimé és a döglött állatoké.” Ebből az életből próbál menekülni a regény elbeszélője, a természettudományok iránt rajongó, különleges tehetségű tízéves kislány. Apja szenvedélyes vadász és maga is könyörtelen ragadozó. Anyja jelentéktelen, rettegő „amőba”, kiszolgáltatva férje rendszeres fizikai és verbális bántalmazásának.
Hatéves öccse az egyetlen, akivel megélheti a szeretet érzését, ám egy tragikus baleset megváltoztatja a kisfiút, aki egyre közelebb sodródik apja rettenetes világához. Ettől kezdve a lánynak egyetlen célja marad: életben maradni, hogy megmenthesse Gilles lelkét. Ezt pedig csak egyetlen módon teheti meg: vissza kell utaznia az időben…

Adeline Dieudonné fantáziadús, mégis végtelenül realista, brutális, mégis líraian gyöngéd története fényesen sötét és érzéki világba vezet, kompromisszumok nélkül mutatva be egy fiatal lány életének legszörnyűbb és legfelemelőbb pillanatait.