Emily Gray Tedrowe: A tehetséges Miss Farwell (részlet)

Posted on 2021. április 7. szerda Szerző:

0


1. fejezet | Pierson, Illinois, 1979

A tizennégy éves Becky Farwell rátehénkedett a dudára.

– Apu! Indulás!

A motor már járt. Becky maga felé hajlította a visszapillantó tükröt, hogy szemügyre vegye a sminkjét. A pilláira sötétebb, a szemhéjára világosabb zöld festéket kent. Hát persze hogy zöldet, hiszen a magazinok szerint a vöröskék nem tehetnek mást, még akkor sem, ha valami bizonytalan, köztes, szőkés-vöröses színben játszik a hajuk, mint neki. De Becky igazából olyan szemfestékszettre vágyott, amelyben háromféle lila van, a halovány ibolyaszíntől a barnába hajló padlizsánszínig. Gyorsan összeszámolta, hogy mennyivel lóg neki a négy lány, akiknek meg szokta írni a leckéjét geometriából meg algebrából. Ha kellett, akár tizenegy-tizenkettedikes matekot is vállalt, pedig csak kilencedikes volt. Igaz, a felsőbb éveseknek négyesnél jobb jegyet nem tudott garantálni, de emiatt még egy lány sem emelt panaszt. Néha cipőt is elfogadott fizetség gyanánt: így jutott hozzá a majdnem új Tretornhoz is, amely most a lábán van, zokni nélkül, mert mindenki úgy hordja… Gyorsan visszapattintotta a tükröt a helyére. Most nem ér rá holmi sminkről ábrándozni, hiszen kell a pénz, de nagyon!

Mindenhol meg vagyunk szorulva – hangzott az apja egyik kedvelt mondása. Nem sok értelme volt, ahogy a többinek sem, de azt baromi jól érzékeltette, hogy milyen rosszul megy a bolt.

Becky várt még egy percet, majd kiugrott a vezetőfülkéből, és bement a házba. Hiába köszöntöttek rájuk az első szép, tavaszias márciusi napok, a farmház elülső szobái sötétek, áporodott szagúak, szellőzetlenek voltak. Becky föltolta az egyik ablakot, majd aládúcolta egy babkonzervvel. A mosogatóban egymáson hevert a két tejfehér zabpelyhes tálka, amelyekből reggeliztek. Vékony, ragacsos zsír- és porréteg lepett mindent, de Becky most nem ért rá letörölgetni. A nappaliban az egyik kis szőnyeg kilógott a sorból: sötétebb, azaz újabb volt, mint a többi. Az apja a múlt héten zálogba csapta a tévét, a felesége összes ékszerét (illetve azt hitte, hogy az összest, mert Becky eldugott pár kisebb darabot), valamint a turmixgépet. Hogy mennyit kapott mindezért, azt nem volt hajlandó elárulni – hiszen, mint mondta, csak átmenetileg vált meg tőlük –, de Becky megtalálta a gyűrött nyugtát, amelyen száz dollárnál kisebb összeg állt.

– Apu! – kiáltotta el magát a lépcső tövében, majd könnyű léptekkel, hangos karperec-csilingelés közepette fölszaladt az emeletre. – El kéne… Még nem is zuhanyoztál?

Az apja, ez a nagy medve, összegömbölyödve hevert ugyanis az ágyon, az ő térfelén. Ezüstös haja csapzottan tapadt a homlokára, és izzadságcseppek gyöngyöztek az orrán. Gyomorinfluenza… De erre most nincs idő! Jön egy vevő Rockfordból, és az apjának délben találkoznia kell vele!

– Azt mondtad, indítsam be a motort, és már jössz is! Apu, már mindjárt…

Az apja felnyögött, és eltakarta a szemét.

– Mutasd meg neki a vetőgépeket. A Lite-Tracket mindenképpen látnia kell! És a magszórókat is, még ha azt is mondja, hogy nem…

– De hát én nem… – vágott közbe Becky idegesen pislogva. – Mégis, hogy gondoltad…

– A Massey-kről ne szólj, meg a John Deere-ekről se. Hátraviheted, hadd lássa a két Vicont, azok tetszenek majd neki. De te mondj nemet. Csak vetőgépek, így állapodtunk meg. Egy óra múlva ott vagyok. Maximum. Csak még… ó, az a magasságos! – Becky apja fölpattant az ágyról, és kirohant a vécére, a régi frottírköntöse röpdösött utána… Becky gyorsan elinalt, hogy ne hallja, amit ilyenkor hallani lehet.

A sztrádán autózó Becky pontosan tudta, mikor kell elforgatnia a rádió keresőgombját. Néha egy zeneszámon belül is átment egyik adóról a másikra, majd vissza. Az ég szerelmére, hát miért csak Crystal Gayle-dalokat tudnak játszani, meg Kenny Rogerst? Becky mindvégig két kézzel markolta a kormányt, a sávelválasztó vonalakra szegezte a tekintetét, és hajszállal sem ment 45 mérföld per óra fölé – ami, persze, az öreg csotrogánynak amúgy sem esett volna jól. Az I–50-es autópálya népe ügyet sem vetett a kilencedikes lányra, aki jól tudta, mi a teendő, ha mégis lemeszelik: kapásból sírva fakad, előadja, hogy a fiúja mattrészegre itta magát, ő pedig ijedtében gyorsan elindult haza, és megesküszik az élő istenre, hogy ez soha többé nem fordul elő, higgye el a biztos úr!

– A bírságot így sem úsznám meg, de legalább nem tartóztatnának le – elmélkedett az apja, miután kiokította.

A farmháztól a bemutatóteremig útba esett két autópálya-kijárat, egy körforgalom és négy lámpa. Becky mindegyiknél leizzadt, de a legrosszabb az volt, hogy a bemutatóteremhez a szemközti sávon áthaladva, balra kellett befordulnia. Miután kitette az indexet, időtlen időkig váltogatta a lábát a fék- és a gázpedál között. Végül elszánta magát: félig lehunyt szemmel bekanyarodott, és nagyot zöttyenve áthajtott a sekély, kavicsos szennyvízárkon. Uram Jézus, hála néked!

A kis telephelyen egy másik pickup is állt, járó motorral, orral az út felé. A francba, már itt vannak! Becky leszökkent a földre, majd lehajtotta a plató hátsó zárólapját. Egyszerre csak két dobozt tud bevinni, a többiért vissza kell majd jönnie…

– Hahó! – kiáltotta el magát.

Traskerék is mezőgazdasági gépekkel kereskedtek, Rockford mellett volt az üzletük. Azért jöttek hozzájuk, hogy minél olcsóbban feltöltsék a készleteiket, majd pillanatok alatt továbbadják az árut, méghozzá olyan haszonkulccsal, hogy rágondolni is fájt.

– Dögkeselyűk – mondogatta színlelt vidámsággal Becky apja. – Megkopasztanak minket.

Ezt csinálták mind. Az apja pár éve egyszer kocsiba ült, és elment Minterékhez, hogy megnézze, mi van még meg. – Majd nyáron visszahozatjuk – mondta Beckynek.

Előtte azt mondogatta, hogy majd tavasszal. Azelőtt meg azt, hogy majd ősszel fellendül a forgalom…

– Szép jó napot! – köszöntötte Becky éneklő hangon a pickupból kikászálódó két férfit, akik ránézésre apa és fia lehettek. Még soha nem nyitotta ki a bemutatótermet egyedül, de már jó párszor besegített az apjának. Most kinyitotta az épületet, majd kitámasztotta az ajtót a két dobozzal, és már szaladt is a biztosítékszekrényhez. Az irodában kapcsolta föl a villanyt, meg az előtérben, ahol büszkén feszítettek az átlósan glédába állított kombájnok.

– Teszek föl kávét! – kiáltott hátra. Nem ment vissza, hogy Traskerék ne lássák, és utána kelljen jönniük. – És hátul találnak üdítőt is. Apu bármelyik percben itt lehet.

A fiú egész cuki volt. Becky levette a pamutpulcsiját, és megnézte, nincsenek-e izzadságfoltok a trikóján. Tudta, hogy be kéne ülnie a fényárban úszó, üvegfalú irodába, ahol az egymásra hányt számlák és katalógusok az íróasztalt is, a székeket is, meg az irattartó fémszekrényt is beborították. De inkább a két férfi nyomában koslatott, és gyönyörködött a Trasker fiú baseballsapkája alól kikandikáló göndör fürtökben, meg a farzsebébe süllyesztett hüvelykujjában, meg a tiszta, puha arcbőrében. Felborzolta a frufruját, és lázasan törte a fejét valami szellemes szövegen, amit elsüthetne. Olyannyira, hogy összerezzent, amikor egyszer csak ott állt mellette az idősebb Trasker.

– Hát itt vagy – dörmögte halkan. Alacsony termetű, pocakos ember volt, a tar feje úgy nézett ki, mint egy gabonakör.

Becky orrát megcsapta a mentás rágódohány szaga.

– Apu, mondta, hogy, ööö, mutassam meg maguknak a magszórókat. Vagyis a vetőgépeket. Ott vannak a…

– Az az, mutasd csak meg – felelte a férfi, majd elkapta Becky könyökét, és közelebb húzta magához. Becky meglepetésében felnyögött. – Hallgass már – szólt rá az idősebb Trasker, és ő hallgatott. Erre késztette a férfi hanghordozása is – mintha azt mondta volna, hogy ne butáskodj –, meg a félelem is, hogy a fia meglátja vagy meghallja, hogy ő butáskodik. Némán tűrte hát, hogy az apa sietősen, otrombán végigfogdossa a csövekkel, kábelekkel telepakolt, sötét folyosó rejtekében. Egy percig sem tartott az egész, aztán a férfi egy barátságosnak szánt, tétova hátbavágás kíséretében tolta el magától. A folyosó végén már egyedül fordult be, és kiáltott oda a fiának: – Csak ilyen kultivátoruk van? Vagy látsz valami márkásabbat is?

Később, amikor megérkezett az apja, és bement az irodába a két Traskerrel, Becky az üvegen át figyelte őket. A fiú előbb ült le, mint az ő apja, aki aztán lelkesen, szívélyesen magyarázott, az idősebb Trasker pedig karba tett kézzel, hátat fordítva, közönyösen hallgatta… Becky nem is bírta tovább nézni ezt.

Jó sokáig elüldögélt egy raklapkupacon, a bokáján éktelenkedő heget piszkálgatva. Fönt, a porlepte gerendák közelében komótosan forgott a nyikorgós, öreg ventilátor.

– Bec! Hé, Bec! – kiáltotta el magát az irodaajtó mögül kihajolva az apja, miután nem látta őt sehol. – Hozzál már két üdítőt, jó?

Becky szép lassan hátrasétált a két jéghideg Dr. Pepperért. Visszafelé jövet, a sötétség leple alatt kinyitotta az egyiket, majd köhécselt egy sort, és az orrából előtúrt egy szép, szabályos formájú gombóckát.

Miután belepöckölte a szénsavas löttybe, széles műmosollyal benyitott az irodába. Érezte, hogy feltölti energiával az apja iránti szeretete. Az ő drága, mit sem sejtő apucija iránti szeretet…

Másnap kora hajnalban, a hálószoba plafonját bámulva azon töprengett, hogy patthelyzet alakult ki: az apja nem vallja be, milyen rosszul áll a szénájuk, ő pedig nem forszírozza a dolgot, hiszen a szereposztás szerint az a dolga, hogy nyugodt legyen. Ha az édesanyja nem halt volna meg, amikor ő hatéves volt, talán más lenne a helyzet. Ha a mellében fészkelő rák nem tépi le láncait, és nem terjed át más szerveire is, akkor talán… Igen, talán az anyja lehetett volna az, aki felméri a helyzetet, és kerek perec kimondja: Hank, át kell állnunk valami másra. Nekünk. Mert akkor lenne „mi”, lenne többes szám első személy. Lenne valaki, akivel az apja megoszthatná a félelmeit meg a nagyszabású terveit, és akitől elfogadná a jó tanácsot.

Hank Farwell, hála az égnek, nem vett el senkit a harsányan kacarászó nők közül, akiket – ezt Becky tudta – néha meghívott vacsorázni a Fekete Bagolyba, és akikhez alighanem el is ugrott pár órára, ha úgy gondolta, hogy nem fog hiányozni senkinek. Mert egy hisztérikus második feleség, az aztán tényleg nem hiányzott a házból! Nem hiányzott, hogy valaki ott csapkodjon és siránkozzon, ha kikapcsolják az áramot, vagy telefonálnak a bankból. Nem hiányzott, hogy valaki láthatóvá tegye azt, amiről nem szabadott tudomást venniük: azt, hogy apu vállalkozása a tönk szélén áll.

Becky, aki egész éjjel próbált úgy tenni, mintha nem gyötörné egyre jobban a hányingerrel párosuló alhasi fájdalom, most lerúgta magáról az elviselhetetlenné vált takarót. Fölvett a hálóingére egy pulcsit, majd kilépett a konyhaajtón a pirkadat előtti hidegbe, és teleszívta a tüdejét friss levegővel. A vaskos, félbevágott citromkarikát idéző, fogyó hold alacsonyan járt az égen a birtokhatárt jelző vadgesztenyefa-csoport fölött. A fákon túli terület már azé volt, aki megvette Hinmanék farmját.

Fagyos volt a levegő, de Beckynek legalább nem kellett hánynia. Fölhúzta a gumicsizmát, amelyet a mindenféle limlommal telepakolt verandán talált, és abban járkált körbe-körbe a nagyrészt kopár, földes udvaron. Az M jelzésű, megyei fenntartású úton, a County Road M-en már volt némi forgalom, és Becky feje fölött egyszer elkárogta magát egy magányos varjú, majd kicsivel később, távolabbról újra hallatta a hangját.

Ha elveszítik a házat, gondolta Becky, megpróbálhatnak lakást bérelni a városban. Például egy hosszú távra kivehető, olcsó garzont a Rose Suites lakóparkban, amely nagyon közel van az autópályához. Mennyi is ott a lakbér? Az apja előbb-utóbb kapna állást valakinek a boltjában, ő pedig alighanem kimaradna az iskolából, és mehetne főállásban pincérkedni… Becky elborzadt: eszébe jutott, hogy az apja mindenáron leplezni próbálná, hogy milyen nagy a baj. Csak átmenetileg, mondaná, majd ősszel folytatod. Aztán telnének-múlnának az évszakok, majd az évek, és ő szép lassan átváltozna tipikus, baltaarcú, visszeres lábú, élettelen tekintetű felszolgálónővé, aki életfogytiglani büntetését tölti valami kajáldában.

Fázott, de félt bemenni a házba, ezért az istálló felé vette az irányt. Miután elhúzta, vagy inkább elrángatta a tolóajtót, arrébb rugdosta az egymásra pakolt dobozokat. Fűrészlapok vagy ásók, vagy mik voltak bennük, amelyeket egykor megrendeltek, és meg is kaptak, de aztán valahogy itt maradtak, és feledésbe merültek. A véletlenszerűen felhalmozott árukészlet valami homályos szisztéma szerint volt elrendezve, amelyen csak Hank Farwell igazodott ki…

Becky a hasához kapott, és kétrét görnyedt: végighömpölygött a bensőjén a hányingert tetéző fájdalom. Most már nem tagadhatta a szomorú tényt, hogy elkapta azt a rohadt gyomorinfluenzát, és megint moshatja majd az összes lepedőt meg törölközőt.

És az a vén, kopasz disznó hogy merészelte csak úgy megfogdosni őt? Ráadásul pont az apja bemutatótermében! Becky úgy érezte, hogy legszívesebben fölgyújtaná azt a kócerájt, hadd égjenek porig a kombájnok meg az iroda meg minden! De előbb bezárná oda azt a dagadt gennyládát…

És ekkor jött az ötlet. Az első ötlet, amelyből további ötletek láncolata sarjadt ki, azokból pedig az egymást követő változások sora, amelyek révén egy év alatt megfordult a kocka. Rengeteget javult a helyzetük – főként Becky helyzete.

Szóval az a bizonyos első ötlet… Várj egy kicsit, hadd gondolkozzam, kérte esedezve a hányingert Becky, majd nagy nehezen föltápászkodott. Körbejárta az istállót, hogy lásson minden egyes ládát, dobozt, meg a jó erős gerendákat is, miközben beszívja a faanyag jól ismert, kellemes, szívet melengető illatát – és ekkor ötlött eszébe a nagy kérdés: Kell nekünk egyáltalán bemutatóterem?

Aztán a gumicsizmájára fröccsent a hányás; aznap reggel még vagy tízszer kellett okádnia. Két roham között viszont az ágyban kucorgott tollal, jegyzettömbbel meg az otthon fellelt pénzügyi dokumentumokkal. Az apja, akit zavarba hoztak Becky vehemens telefonhívásai, este bevitte neki a legújabbakat. Addigra Becky már annyiszor végigszámolt mindent, hogy az izgalomtól és a félelemtől szinte remegve, hadarva magyarázta el a tervét a fáradt apjának. Ne béreljük tovább a bemutatótermet, spóroljuk meg azt az évi tizennégyezer dollárt! Megfelel a célnak az istálló is, csak ki kell pucolni! Így spórolhatunk a benzinen, az áramon, a fűtésen, és az épület őrzéséért sem kell fizetni. Az árukészletet csökkentsük a felére, de a régi, rendszeres vevők továbbra is rendelhessenek nagykeráron! A kintlevőségekkel pedig ne a könyvelőcég, a Manheim Accounting foglalkozzon, hiszen arra ő, Becky is képes! És adják el a koncepciót azzal a reklámszlogennel, hogy MI ÖNNEK SPÓROLUNK!

Hank Farwell csak annyit mondott a gyengélkedő tinédzser lányának, hogy bontson fel egy dobozos gyömbérsört, és feküdjön vissza. Ő viszont még sokáig fent volt: a telekörmölt jegyzetlapokat silabizálta. A következő hat hónapban megvalósult Becky terve, és az év végén már egész Pierson a Farwell Mezőgazdasági Kft. csodaszámba menő feltámadásáról beszélt. Az eset fényesen igazolta az emberek szemében, hogy lám, egy közülük való (Hankre gondoltak) is kihúzhatja magát a csávából, ha szorult belé némi keménység, és vág az esze.

Becky az egész évet a vállalkozás újraélesztésének szentelte. Átrendezte az istállót, és rendelt egy FARWELL MEZŐGAZDASÁGI KFT. feliratú táblát, hogy az autósok lássák, hol kell lehajtaniuk a 4-es főútról. Júniusban pedig „Köszönjük, hogy nálunk vásárolt!” mottójú limonádépartit szervezett, ahol tombolán kisorsolta az utolsó John Deere traktorukat, és huszonöt százalékos kedvezményt adott az új állandó rendelésekre. Számviteli szakkönyveket olvasgatott, és elbuszozott Rockfordba, az egynapos kisvállalkozói konferenciára. A szervezők igencsak meghökkentek, amikor kiderült, hogy egy másodikos gimnazistát regisztráltak be mint résztvevőt… Mire beköszöntött a tél, Becky az összes beszállítóval telefonbarátságot kötött, és ő kezelte a megrendeléseket. Gyakori húzása volt, hogy hozzácsapott a szállítmányhoz még néhány tételt, és visszautasíthatatlan árengedményt kínált. Az apjának így csak arra volt gondja, amihez mindig is a legjobban értett: töviről hegyire átbeszélte az aggályos helybeli gazdákkal, hogy pontosan mit is vesznek.

Azon a télen Farwellék rendeztek egy kis vasárnap esti összejövetelt. Történt, hogy a helyi Rotary Klub, amely évekig semmibe vette Hanket, most, a száznyolcvan fokos fordulat után, örömmel visszafogadta soraiba. Olyannyira, hogy a gyűlések előtt egy héttel többen is érdeklődtek telefonon, hogy Hank biztosan ott lesz-e.

A piersoni férfiaknak volt a Rotaryn belül egy alcsoportja, amely az agrárszakmában dolgozók nem hivatalos klubjaként működött. Hanket újabban lelkesen kapacitálták, hogy vegyen részt az ő gyűléseiken is. Az volt a szokás, hogy kéthavonta, rendszerint egy hétvégi estén, vacsora után, összejönnek valakinél. Mindig más volt a házigazda, és a gyűléseknek mindig volt hivatalos témája (például: vetőmagárak a Rock River vidékén), de a maroknyi egybegyűlt férfi jórészt pletykálkodással (ki lépett félre), politizálással (Reagan és az agrártámogatások), valamint nevetgéléssel töltötte a kétórás együttléteket. Ilyesmire amúgy ritkán nyílt alkalmuk ezeknek a cserzett bőrű, megkérgesedett szívű, éjt nappallá téve dolgozó embereknek.

Azon a bizonyos vasárnapon, amikor Hank először látta vendégül a társaságot, a klubtagok már a MI ÖNNEK SPÓROLUNK! felirat alatt léphettek be a birtokra. Az újonnan kifeszített transzparens jó négyméteres magasságban verdeste a két fémoszlopot. A vendégek ezután egy karósor mellett haladtak el, amely az istálló toldaléképületének határát jelölte ki. A tervezett bővítésre azért volt szükség, hogy a kisebb kéziszerszámoknak is legyen helyük. Hideg, de száraz volt a tél, így az érkező férfiaknak alig-alig kellett leverniük a csizmájukról némi havat, mielőtt helyet foglaltak Hank diszkrét, meleg fényben úszó nappalijában, ahol immár volt új tévé meg dupla üvegű, viharálló ablak.

Az volt az íratlan szabály, hogy a házigazda felesége, miután felszolgálta a kávét meg valami édességet – rendszerint mogyorós-diós kalácsot –, rögvest visszavonul. Most, amikor Becky behozta a tálcát, mélységes csönd borult a szobára, de a férfiak lassanként megszokták, hogy ez a kislány ott van minden üzleti rendezvényen, társasági eseményen, klubesten, amelynek köze van a megye agráriumához. Az az idő, amikor ez még nem így volt, lassanként feledésbe merült.

Emily Grey Tedrowe (Fotó: Marion Ettlinger)

Az első, Farwelléknél töltött estén viszont még szótlanul feszengtek, amikor Becky letette a tálcát, majd kihúzott egy széket, és leült. A vendégek Hankre sandítottak, aki úgy tett, mintha egy csöppet sem lenne fura, ami történik.

Becky pedig kedvesen végigmérte az egybegyűlteket, megkavarta a kávéját, majd udvarias mosollyal így szólt:

– Köszönöm, hogy eljöttek. Kezdhetjük?

Emily Gray Tedrowe: A tehetséges Miss Farwell
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2021
Fordította: Szieberth Ádám