Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja (részlet)

Posted on 2021. március 31. szerda Szerző:

0


ELSŐ RÉSZ | Talán véletlen

(…)
– Miért történt ez éppen ezzel az öttel?

Ha egyáltalán van tervszerűség a világmindenségben, ha van céltudatosság az ember életében, akkor ezt a lappangó titkot okvetlenül föl lehet deríteni e hirtelen derékba tört emberi életek mélyén. Vagy véletlenül élünk, és véletlenül halunk meg, vagy pedig terv szerint élünk, és terv szerint halunk meg. És ebben a pillanatban Juníper atya eltökélte, hogy belehatol az öt ember rejtett életébe, aki éppen lezuhant, kipuhatolja az okát, miért kellett elpusztulniok.

Juníper atya úgy vélte, itt az ideje, hogy a teológiát beiktassák a pozitív tudományok sorába; s ő már réges-rég azon fáradozott, hogy ezt meg is tegye. Eddigelé csak laboratórium hiányzott ehhez. Ó, a kísérleti anyagnak nem volt híjával: számos hívét érték már sorscsapások – mérges pók csípte meg őket, hektikát kaptak, házuk leégett, s oly dolgok történtek gyermekeikkel, melyekre még gondolni se jó. De az ilyen emberi szenvedések sohase mutatkoznak teljesen alkalmasnak tudományos vizsgálódás céljaira. Nélkülözték azt, amit derék tudósaink utóbb ellenpróbának neveztek el. Például a szerencsétlenség vagy emberi hibából származott, vagy pedig bizonyos valószínűség volt benne kimutatható. De Szent Lajos király hídjának összeomlása nyilvánvalóan Isten rendelése volt. Íme, meg volt hát a laboratórium. Itt meg lehet végre majd ragadni Isten szándokait a maguk tiszta mivoltában.

Te is, meg én magam is jól látjuk, hogy ha ez a terv másban fogan meg, s nem Juníper atyában: a legteljesebb kétkedésből fakad. Ez a terv azoknak a nagyralátó lelkeknek erőfeszítéséhez hasonlított, akik az ég padlóján akarnak járkálni, s Bábel tornyát építgetik, hogy följussanak oda. De a mi Ferenc-rendi szerzetesünkben egy szikrányi kétség se támadt kísérletezése közben. Ő eleve tudta a választ. Pusztán igazolni akarta ezt történetileg, matematikailag az ő megtért híveinek, ezeknek a szegény, makacs bárányoknak, akiknek oly nehezen fért a fejükbe, hogy földi életükben lelki üdvükért kell szenvedniök. Az emberek mindig kézzelfogható, nyilvánvaló bizonyítékokat kértek, az emberi lélekben mindenkor kétségek riadtak, még azokban az országokban is, ahol az Inkvizíció a szemekből tudta kiolvasni a gondolatokat.

Nem most történt első ízben, hogy Juníper atya ilyen módszerekhez próbált folyamodni. Azokon a hosszú utakon, melyeket meg kellett tennie – mikor egyik parókiáról a másikra loholt, kámzsáját egészen a térdéig tűrve -, szívesen el-elábrándozott arról hogy kísérleti úton igazolja az isteni Gondviselés útjait, példának okáért azzal, hogy teljesen föltárja, milyen eredménnyel jártak az esőért való imák. Gyakran álldogált valamelyik kis templomocskának lépcsején, míg nyája előtte térdepelt a hőségtől felpörzsölt úton. Gyakran kitárta karjait az égboltozat felé, s buzgón mormolta a magasztos fohászt. Nem gyakran, de több ízben érezte is, hogy valami csudatékony erő költözik beléje, s látta, hogy kis felhőcske alakul a szemhatáron. Ellenben bizony sokszor megesett, hogy hetek múltak el… Ámde miért gondoljunk ilyesmire? Végre nem önmagát óhajtotta meggyőzni arról, hogy eső és aszály bölcs arányban váltakoznak egymással.

Így ébredt benne az elhatározás a szerencsétlenség pillanatában. Ez ösztökélte őt, hogy hat álló esztendeig dolgozzék: bekopogtatott Lima városának minden ajtaján, megannyi kérdést tett föl, számtalan füzetet írt tele jegyzetekkel, csak azért, hogy megállapítsa azt a tényt, hogy az öt elpusztult élet mindegyike befejezett egész volt. Mindenki tudta, hogy valami emlékiratfélét szerkeszt a szerencsétlenségről, s mindenki a kezére járt, mindenki az orránál fogva vezette őt. Egyesek azt is tudták, hogy tevékenységének mi a fő célja, sőt előkelő pártfogói is akadtak.

Szorgoskodásának eredménye egy óriási könyv volt, melyet – mint később látni fogjuk – egy szép tavaszi reggelen nyilvánosan elégettek a főtéren. De volt ennek egy titkos másolata is, s ez sok-sok esztendővel azután minden föltűnés nélkül bekerült a San Martín egyetem könyvtárába. Ott pihen két fatábla között porosodva egy polcon.

Thornton Wilder (1935)

Sorra veszi a szerencsétlenség áldozatait, lajstromba szed ezer meg ezer apró-cseprő tényt, adomát, tanúvallomást, és egy lendületes részlettel zárul, melyben leírja, hogy Isten miért választotta épp ezt vagy azt az embert és éppen ezt a napot arra, hogy bölcsességét kimutassa. De Juníper atya bármennyire buzgólkodott is, mit se tudott Doña María életének nagy szenvedélyéről, sem arról, hogy kit szeretett Pío bácsi meg Esteban. És én, aki azzal áltatom magamat, hogy nálánál sokkal többet tudok, lehet, hogy szintén nem tapintok rá az igazi indítóokra.

Egyesek azt mondják, hogy ezt sohasem ösmerhetjük meg, s hogy mi az isteneknek olyanok vagyunk, akár a legyek, melyeket kisgyermekek egy nyári napon agyoncsapnak, mások pedig velük ellentétben azt állítják, hogy a verébfinak se hullhat ki egyetlen tolla anélkül, hogy Isten ujja ne érintené.

Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja
Magvető Zsebkönyvtár sorozat
Magvető Kiadó, Budapest, 2020