Sorsszerűség vagy a Gondviselés? | Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja

Posted on 2021. március 31. szerda Szerző:

0


H. Móra Éva |

Manapság se szeri, se száma a különböző irodalmi művek „leporolásának”, újrafordításának, korszerűbb, mai nyelvre ültetésének. Nincs ezzel semmi baj, magam is üdvözlöm az efféle munkákat, hiszen a befogadást teszi könnyebbé a mai ember számára egy olyan korban, amelyikben sajnos egyre csökken a szépirodalmat olvasók száma.

Mégis örömmel fogtam a kezembe az üdítő kivételként Kosztolányi Dezső eredeti fordításában megjelent Thornton Wilder-kisregényt. 1927-ben látott napvilágot, s egy év múlva már magyarul is olvashatták. Azóta már sokadik ez a kiadás, és sokak kedvence, ám a Magvető Kiadó ezúttal meglepetéssel is szolgál: Kosztolányi tanulmányát olvashatjuk a könyv végén. Érdekes bepillantani a folyamatba attól kezdve, amikor a számára szinte teljesen ismeretlen íróról először hallott – egészen odáig, amíg megérett benne a fordítás szándéka. Érdekes az is, ahogy benne a 20. század első évtizedeiben Amerikát, az amerikai kultúra öntudatra ébredését jellemzi a magyar költő.

Lássuk a regényt!

Mint minden remekmű, ez is több rétegű. A 18. század eleji Peruban játszódó történet alaphelyzete zseniális: egy híd leszakad, s öten a mélységben lelik halálukat. Miért éppen ők, miért éppen ez az öt? Erre a kérdésre keresi a választ Juníper atya, a misszionárius barát, aki szemtanúja volt a balesetnek. Hat évig kutat, nyomoz az elhunytak élete, körülményei után, valamiféle sorsszerűséget keresve. Arra kíváncsi, vajon tetten érhető-e a Gondviselés keze az áldozatok „kiválasztásában”, vagy csak véletlennek tekinthető a sorsuk. Tudós pap? Jámbor papocska? Feljegyzéseket készít, listákat, táblázatokat szerkeszt korábbi elhunytakról – például járványok áldozatairól – különböző szempontok szerint. Meghökkentőek olykor e tiszta lelkű barát szempontjai: jóságból, hitbuzgóságból, hasznosságból értékeli őket egy tízes skálán. De nem találja meg a választ. Az író némi malíciával, de legalábbis elnéző mosollyal ír erről: „Meg fogom önöket kímélni Juníper atya általánosításaitól. […] Azt vélte, hogy ugyanabban a katasztrófában a rossz ember elvette Istentől méltó büntetését, a jóravaló embert Isten viszont idejekorán magához hívta a mennyek országába. Azt vélte, a dölyfösöket és gazdagokat megalázta Isten, hogy szemléltető példát nyújtson a világnak, viszont azt is vélte, hogy az alázatosokat Isten megdicsőítette, megjutalmazta a város lelki okulására.” Juníper atya erről írt könyvét ördögtől valónak, őt magát eretneknek ítélik feljebbvalói, s máglyára ítélik. Alázattal elfogadja sorsát, de utolsó percéig valami jelre, hangra, kinyilatkoztatásra vár, hogy mindez, ami történik vele, sorsszerű, Isten akarata.

A másik, mélyebb réteg filozofikusabb. Felületes szemmel nézve mondhatnánk azt, hogy ennek az öt embernek olyan vakvágányra futott az élete, ahonnan már nincs tovább. De ez sem igaz: a márkiné éppen változtatni akar életén, talán Pepitát is visszaengedné a zárdába a fejedelemasszonyhoz, akit ő anyjaként szeret. Pio bácsi – igaz, hogy csalódott Camilában, akinek magának is tragédiába fordult a sorsa, de – éppen Camila egyik fiát készül Limába vinni, hogy „embert faragjon” belőle. Talán egyedül Esteban az, aki ikertestvérét elveszítve kilátástalannak érzi életét (korábban el is akarta dobni magától). Ahogy Juníper atya nem talált magyarázatot, úgy mi, olvasók sem.

Ha megvizsgáljuk akár az áldozatok, akár az életben maradottak életútját, egyértelmű a kulcsszó, s ezt Wilder is, Kosztolányi is többször hangsúlyozza: a szeretet. Ezek az emberek mind-mind szerettek, de rosszul szerettek. A márkiné rajongott hidegszívű lányáért, s leveleivel el akarta kápráztatni őt: ha szeretetet nem tudott, hát csodálatot akart kicsikarni belőle. Esteban szinte összenőtt ikertestvérével, Manuellel, egymás nélkül létezni se tudtak – a szó szoros értelmében. Pio bácsi minden apai szeretete Camilára összpontosult, de csalódnia kellett. S az életben maradottak: Camila későn jön rá, mennyire szerette Pio bácsit, s hogy ennek soha nem adta jelét. Alvarado kapitány hőn szeretett lányát keresi minden tengeri útján, titokban talán azt remélve, egyszer megtalálja őt. Clarát pedig, a márkiné egykor keményszívű lányát a fejedelemasszony zárdájában látjuk viszont a mű végén: pénzadománnyal érkezik.

Milyen szépen írta Pilinszky:Boldogtalan a pillanat, mikor / fölfedezi az árva önmagát, / s arra gondol, hogy másnak is / fontos lehet e kéz, e görbeség, / s azontúl arra vágyik, hogy szeressék.” S így írja a szép szavú Kosztolányi: „Szeretetre vagyunk teremtve. Lelkünkben hatalmas készlet van belőle, s ezt akarnánk pazarolni, ha másra nem, hát egy kutyára. Csakhogy a világon az a törvény, hogy két ember még sohase szerette egymást egyformán. Ezért mindenki, aki szeret, csalódik.” (És folytathatnánk persze József Attilával: „Kit anya szült…”)

Nincs lezárás, nincs végkövetkeztetés. Sorsok vannak, és talán annyi üzenet, hogy próbáljunk meg jól gazdálkodni a ránk szabott idővel, s ami nehezebb: próbáljunk jól szeretni.

Hadd válogassak ide még néhányat az efféle gyönyörű mondatokból: „… a hegyekbe tartott, a széles övű asszonyok városa felé, abba a nyugodt, lassan-mozgó, lassan-mosolygó városba…” Vagy: „Minden mondata meglelte útját a márkiné szemén keresztül, majd gondosan bepakolva megértésbe és megbocsátásba, szíve mélyébe süllyesztette őket.” Másutt: „…hármuk hallgatása némi értelmet lopott a hencegés, öndicséret és szószátyárkodás e világába.”

Hiába a háromféle filmfeldolgozás is, ami e kisregényből készült, ilyenekért érdemesebb mégiscsak olvasni…

Thornton Wilder (1935)

Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja
Magvető Zsebkönyvtár sorozat
Magvető Kiadó, Budapest, 2020
160 oldal, teljes bolti ár 1999 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 1599 Ft,
e-könyv változat 1399 Ft
ISBN 978 963 142 5857 (papír)
ISBN 978 963 144 0416 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Az 1927-ben született varázslatos kisregény meghozta szerzője számára a világhírt. A történet a 18. századi Peruban játszódik: a fővárosban, Limában leszakad egy kötélhíd, s a rajta áthaladó öt ember a mélyben leli halálát. Juníper atya, a tudós szerzetes az eset szemtanújaként éveken át kutatja az öt áldozat élettörténetét, s azt, hogy vajon puszta véletlen vagy isteni elrendelés miatt alakult így a sorsuk.
A fordító Kosztolányi Dezső, akinek Wilderről és a könyvről írt tárcáját függelékként közöljük.