Nick Hornby: Betoncsók (részlet)

|| 2 ||

Még pár dolog, mielőtt továbbmegyünk. Először is, anyu harminckét éves volt abban az időben, amiről beszélek. Két évvel idősebb David Beckhamnél, egy évvel idősebb Robbie Williamsnél, négy évvel fiatalabb Jennifer Anistonnál. Ő mindről tudja, hogy mikor született. Ha akarjátok, sokkal hosszabb listát is tud mondani. De igazán fiatalok nincsenek a listáján. Sohasem mondja azt, hogy „Tizennégy évvel idősebb vagyok Joss Stone-nál” vagy ilyesmi. Csak a nagyjából vele egykorú emberekről tudja, akik ráadásul jól néznek ki.

Egy ideig nem igazán fogtam fel, hogy nem elég idős hozzá. Mármint ahhoz, hogy egy tizenöt éves fiúnak az anyja legyen. Aztán főleg ebben az utolsó évben már kezdett nagyon gáz lenni a dolog. Először is nőttem vagy tíz centit, úgyhogy egyre többen gondolják, hogy a nagynéném, vagy akár azt, hogy a nővérem. És a tetejébe… Na, ezt nem lehet szépen elmondani. Elmondom, mit fogok csinálni. Leírok egy beszélgetést, amit Nyúllal folytattam, aki egy ilyen deszkás ismerősöm. Kábé két évvel idősebb nálam, és ő is eljár a Zúzda Citybe, és szoktunk találkozni a buszmegállóban a deszkánkkal, vagy a Teknőben, ami a másik hely, ahova eljárunk deszkázni, amikor nincs kedvünk elmenni a Zúzda Citybe.

Nem igazi teknő különben. Olyan betonfenekű mesterséges tó, amivel fel akarták dobni a környéket, de már nincs benne víz, mert sokan aggódtak amiatt, hogy valami gyerek belefullad. Szerintem inkább amiatt kellett volna aggódniuk, nehogy igyanak belőle a gyerekek, mert a pubból hazafele menet sokan bele szoktak hugyozni meg minden. Szóval most száraz, és ha deszkázni akarsz valahol, amikor épp csak félórád van, arra tökéletes. Hárman vagyunk, akik folyton használjuk, én, Nyúl meg Selejt, aki elég béna a deszkájával, és ezért is hívjuk Selejtnek, de ő legalább értelmesen beszél. Ha meg akartok tanulni valamit a deszkázásról, nézzétek meg Nyulat. Ha beszélgetni akartok valakivel, de úgy, hogy valarrii kis értelme is legyen, akkor beszéljetek Selejttel. Egy tökéletes világban létezne olyan ember, aki olyan ügyes, mint Nyúl, és olyan okos, mint Selejt, de, mint tudjátok, nem élünk tökéletes világban.

Na, szóval volt az az este, amikor lent hülyültem a Teknőben, és ott volt Nyúl is, és… Oké, mondtam már, hogy Nyúl nem egy Einstein, de akkor is. Szóval ezt mondta:

– Hé, Sam.
Mondtam már, hogy Samnek hívnak? Oké, most akkor már tudjátok.
– Minden okés?
– Hogy vagy, öreg?
– Okésan.
– Az jó. Hé, Sam. Ja, már tudom, hogy mit akartam kérdezni tőled. Ismered az anyádat?
Értitek már, mit értek azon, hogy Nyúl egy kicsit homály?
– Ja – feleltem –, ismerem.
– És jár most épp valakivel?
– Az anyám?
– Ja.
– Miért akarod tudni, hogy jár-e az anyám valakivel? – kérdeztem.
– Semmi közöd hozzá – mondta. És elvörösödött.

Nem hittem a fülemnek. Nyúl járni akart az anyámmal! Hirtelen magam előtt láttam, ahogy bemegyek a lakásba, és ott kuporognak kettesben a kanapén, és néznek valami DVD-t, és erre elmosolyodtam. Az anyám nem valami okosan választja ki a pasijait, de azért ennyire nem hülye.

– Mi olyan vicces? – kérdezte Nyúl.
– Nem, nem, semmi. De… Mit gondolsz, hány éves az anyám?
– Hogy hány éves? Nem tudom.
– Találgass.
Fölnézett az égre, mintha ott próbálná megpillantani.
– Huszonhárom? Huszonnégy?
Most nem nevettem. Nyúl annyira hülye volt, hogy azon már nevetni se lehetett.
– Na jó – mondtam. – Segítek. Én hány éves vagyok?
– Te?
Nem értette az összefüggést.
– Aha, én.
– Nemtom.
– Oké. Tizenöt.
– Aha. Na és?
– Szóval mondjuk azt, hogy húszéves volt, amikor megszült engem. – Nem akartam megmondani neki, hogy pontosan mennyi idős. Lehet, hogy nem lett volna elég öreg ahhoz, hogy Nyúlt elriassza a kora.
– Aha. – Hirtelen leesett neki. – Hű, haver. Ő a te mamád. Ezt nem is vágtam. Jó, oké, vágtam, hogy az anyád meg minden, de, tudod, soha nem… ööö… számoltam ki… A picsába. Figyusz, ne mondd el neki, hogy kérdeztem, oké?
– Miért ne? Jólesne neki.
– Ja, biztos, de tudod. Harmincöt. Már biztos egy kicsit kétségbe van esve. És nem akarom, hogy harmincöt éves legyen a csajom.
Megvontam a vállam. – Te tudod.

Hát ennyi. De értitek, hogy mire akarok kilyukadni, ugye? Nyúl nem az egyetlen. A többi barátom soha nem mondana semmi, de látom abból, ahogy beszélnek hozzá, hogy jó csajnak tartják. Én nem tudom megállapítani, de az ember azt a rokonáról sohase tudja, nem igaz? Különben meg nem is számít, hogy én mit gondolok. Az a lényeg, hogy van egy harminckét éves anyám, akit az emberek – velem egykorú emberek – jó csajnak tartanak.

Na és a másik dolog, amit el akartam mondani. A családom története, már amennyit tudok belőle, mindig ugyanaz a történet. Mindig ugyanaz ismétlődik újra meg újra. Valaki – az anyám, az apám, a nagyfater – azzal kezdi, hogy majd jó tanuló lesz az iskolában, aztán, mondjuk, egyetemre megy, és aztán rengeteg pénzt fog keresni. De ehelyett csinálnak valami hülyeséget, és azzal töltik az életük hátralevő részét, hogy próbálják helyrehozni azt a hibát. Néha úgy tűnhet, mintha a gyerekek mindig többet érnének el, mint a szüleik. Tudjátok – valakinek az apja bányász volt vagy ilyesmi, aztán a fia egy első ligás csapatban focizik, vagy megnyeri a Megasztárt, vagy feltalálja az internetet. Az ilyen történetektől azt érzi az ember, mintha az egész világ fölfelé haladna. De a mi családunkban mindenki az első lépésnél hanyatt esik. Vagy hogy őszinte legyek, a legtöbbször meg se találja a lépcsőt.

Nem jár díj azért, ha kitaláljátok, milyen hibát követett el a harminckét éves anyám, és ugyanez érvényes a harminchárom éves apámra is. Az anyám apja azt a hibát követte el, hogy azt hitte, focista lesz belőle. Azzal akarta azt a rengeteg pénzt keresni. Elhívták a Queens Park Rangers ifjúsági csapatába, abban az időben, amikor a Rangers még jó volt. Úgyhogy abbahagyta a sulit, aláírta a szerződést, és két évig focista volt. Manapság, azt mondja, a kölyköknek muszáj letenniük a vizsgákat, hogy tudjanak kezdeni magukkal valamit akkor is, ha nem válnak be. De neki nem kellett tanulnia, és tizennyolc évesen kikerült a csapatból, úgy, hogy nem volt semmilyen végzettsége. Anyu azt mondja, ő meg éppenséggel mehetett volna főiskolára, de ehelyett férjhez ment, közvetlenül a tizenhetedik születésnapja előtt.

Mindenki azt gondolta, hogy én majd a deszkázással csinálok valami hülyeséget, én meg próbáltam elmagyarázni nekik, hogy azzal nem lehet hülyeséget csinálni. Tony Hawk tizennégy éves korában lett profi, de jó ideig egy fityinget se tudott keresni vele még Kaliforniában sem. Hogy a fenébe lehetne belőlem profi Islingtonban? Ki fizetne nekem? És miért?

Nick Hornby: Betoncsók
Fordította: M. Nagy Miklós
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008