Nincs olyan, hogy „konfekcióagy” | Richard J. Davidson, Sharon Begley: Az agy érzelmi élete

Posted on 2021. március 7. vasárnap Szerző:

0


Kleyer Éva |

Az a gömbölyű dudor a homo sapiens függőleges szakaszának a földtől távolabbi végén arra szolgál, hogy hordozza és védje az irányítóközpontot. Ebben nincs is vita, szerintem mindenki ide mutat, ha a gondolkodás helye iránt érdeklődünk. Na, de az agy az érzelmek felügyelője is lenne? Ezt azért már sokan megkérdőjeleznék. Pedig Richard J. Davidson éppen ezt állítja Az agy érzelmi élete című könyvében.

A tisztábban látás végett emberkísérletbe kezdtem. A kötet harmadik fejezetében a szerzők arra bátorítanak, hogy derítsük fel saját érzelmi stílusunkat az általuk megadott hat kérdéssor segítségével. Két barátnőmmel együtt papírt és ceruzát kerítettünk, és nekivágtunk. Ebben a nagyon szórakoztató stílusú könyvben az amerikai agykutató, Davidson azt mondja el, hogyan ragaszkodott eredeti ötletéhez, vagyis hogy agyunk nemcsak a gondolkodás, de az érzelmi élet irányítója is. (Köszönet illeti közreműködéséért a kiváló tudományos újságírót, Sharon Begley-t.) Ehhez készült a hat szempont, amelyek alapján egyfajta mintázatot kapunk személyiségünkről. Ezek:

● rugalmasság, azaz hogy kudarc esetén gyorsan vagy lassabban tesszük magunkat túl a megrázkódtatáson,
● szemléletmód, azaz félig teli vagy félig üres a példa szerinti pohár,
● társas intuíció, vagyis mennyire érzékeljük a körülöttünk levők testbeszédét,
● ön-tudatosság, mennyire tudatosan érzékeljük saját testünk, gondolataink, érzéseink jeleit,
● kontextus-érzékenység, azaz mennyire vagyunk érzékenyek a társas érintkezés szabályaira, és végül
● figyelem, vagyis mennyire vonják el figyelmünket érzelmi tényezők.

Hogy a saját érzelmi stílusunkat meg tudjuk állapítani, segítségül kapunk hat kérdéssort, s ezek eredményeit azután grafikonon ábrázolhatjuk nagyon látványosan. Minden szempont egy skálán helyezkedik el, a két végén természetesen a szélsőséges eseteket találhatjuk. Az emberek többsége valahol a középtájon találja magát. Azért érdekes ez, mert olyan, eddig rendszerbe nem illeszthető jelenségek is elhelyezkednek Davidson elméletében, mint az autizmus – tudvalevő, hogy az érintettek nagyon nehezen értelmezik a társadalmi szabályokat, a testbeszédet. De ilyen a sokakat érintő depresszió is, amikor a beteg nagyon nehezen gyűri le a stressz, vagy kudarc okozta megrázkódtatást, és hajlamos negatívan szemlélni a világot és saját életét.

Bizonyára nem árulok el titkot, hogy hármunk közül egyikünk sem esett semmilyen extrém kategóriába, bár erre nem is gondoltunk.

Viszont jó hír, mint a könyvből megtudjuk, hogy érzelmi stílusunk mentális tréninggel változtatható – vagyis megdőlt az a teória, hogy öröklött tulajdonságokról lenne szó! Megfontolandó ugyan, érdemes-e megváltozni, avagy tanácsosabb saját komfortzónánkon belül a környezetet igazítani saját stílusunkhoz. Például egy társas érintkezésben gyenge személy inkább dolgozzon otthon – ez most így vírusjárta időben amúgy is aktuális. Davidson azonban ad egy megszívlelendő tanácsot is: csak akkor érdemes változtatásra törekedni, ha valamely érzelmi adottságunk útjában áll boldogságunknak, céljaink elérésének.

Nagyon személyesen mesél Davidson doktor, sok öniróniával és humorral fűszerezve. Beszél egyetemi éveiről, amikor megszületett fejében az eretnek gondolat, amely szerint az érzelmeket is valamiképpen az agy vezérli. A hetvenes években ez a feltevés alaposan szembement az uralkodó áramlatokkal, így hát tisztában volt azzal, hogy a vezető kutatóhelyeken nem fogadják tárt karokkal. „Amikor először fölvetettem, hogy az érzelmekben a prefrontális kéreg [az agykéreg homloklebenyi elülső része – ] is szerepet játszhat, ötletemet végtelen szkepszis fogadta. A prefrontális kéreg, mondták, a ráció helye, a ráció pedig az érzelem ellentettje. … Nagyon magányos vállalkozás volt ellenszélben tudományos karriert csinálni.”

A makacs kitartás, sok munka és szerencse is hozzájárult, hogy kutatásait folytathatta, ehhez megfelelő támogatókat, pénzt és lelkes munkatársakat is talált. Sőt, amikor eredményei alátámasztására a meditáció és a keleti filozófiák felé fordult figyelme, elutazott Indiába és Sri Lankára, hogy tanulmányozhasson hosszú ideje és professzionális szinten meditáló „agyakat”. A mentális tréning és a meditáció vizsgálatához a végső lökést a dalai lámával történt találkozása adta, ezután már nyilvánossá tette és felvállalta ilyen irányú kutatásait. Minthogy Tibetbe zarándokolva a szerzetesekkel nem sikerült elvégezni a megfelelő vizsgálatokat, így Amerikában élő, régóta magas szinten meditáló, önként jelentkezőkre csatolták az elektródákat és végezték el a kísérleteket.

A beszámolókat olvasva egyfolytában ámulok. Bevallom, persze, hogy nem értettem mindig minden leírást, de például csodálattal szemlélem ezeket a kísérleteket. Ugyebár eleve adott a tudós koponya, aki a vízióját, az elméletét valamiképpen igazolni szeretné. Az embereken végzett kísérlet alapfeltétele, hogy sem fájdalmat, sem kárt nem okozhat. Ráadásul a talán legérzékenyebb szervet, az agyat vizsgáljuk anélkül, hogy belekukkanthatnánk. Hogyan kell egy ilyen bonyolult kísérletet megtervezni, megszervezni, lebonyolítani, hogy a kapott eredmény legalább közelítőleg igazolja, vagy éppen cáfolja a feltevésünket? Ráadásul a tudomány szempontjainak megfelelően, azaz megismételhetően és igazolhatóan. Szerencsére nemcsak a tudomány fejlődik rohamtempóban, de a vizsgáló eszközök is, így a modern diagnosztikai eszközök, mint az MRI készülék, vagy annak fejlettebb formája, az fMRI – vagyis a gép, amely az agyat működés közben vizsgálja – lehetővé teszik, hogy ne csak a betegségek felderítésére használják, hanem bevethessék ilyen bonyolult kísérletek során is.

Tehát fogalmazzuk meg a bizonyítandó tételt – például azt vizsgálnánk, hogy az agy melyik felén érzékel aktivitást a műszer, amikor vidám vagy éppen szomorú, elborzasztó képet mutatnak egy képernyőn. Nehezítsük meg egy kicsit, legyenek például a kísérleti alanyok tíz hónapos csecsemők, akik anyukájuk ölében ülve, fejükön elektródákkal nézik a képeket. Ők már felismerik az arcokat, jó esetben az arcokon tükröződő érzelmeket is. Ráadásul őket nem befolyásolják a társadalmi beidegződések, őszintén reagálnak, kacagnak, ha kacagni kell, legörbül a szájuk, ha szomorú az arc. Nos, ezeket a reakciókat jegyzik föl, és kísérik figyelemmel, hogy hol és miképp reagál a babák agya.

Ismét bebizonyosodott, hogy akárcsak a felnőtteknél, a bal prefrontális agykéreg reagál az örömteli ingerekre, míg a szomorú képeknél a jobb oldal lesz aktív. A mért eredményeket aztán feldolgozzák, kiértékelik és összegzik. Ez jelenti a munka oroszlánrészét, de ez mutatja meg azt is, hogy a feltételezés helyes volt-e.

De vajon mire jó ez az egész? Mi értelme van az ilyen kutatásoknak? Mint általában az úgynevezett alapkutatásoknak, ennek a haszna sem látható elsőre. De aztán egyszerre csak felfedeznek valamit, és kiderül, hogy a felismerésnek rettenetesen nagy lehet a társadalmi hasznossága.

Davidson esetében is ez történt, hiszen a hetvenes években, amikor a fiatal kutató fejében először megfordult az eretnek gondolat, még nem sejthette, hogy fél évszázad sem kell, és olyan képalkotó eszközök állnak majd rendelkezésére, melyek segítségével „élő adásban” követheti az agy működését.

Az agy és a test szoros kölcsönhatása eddig sem volt kérdéses. De hogy az érzelmi stílusok felől közelítve az egészséget is befolyásolhatjuk, és egyes mentális betegségek esetén (mint a kényszerbetegségek) új kezelési módokat lehet bevezetni, ez teljesen új. Olyan meglepő tényekre is fény derülhet, mint hogy az asztma kiújulása vagy fellángolása érzelmi tényezőkkel is lehet összefüggésben. A bonyolult és többször is megismételt kísérletek során azt találták, hogy az asztmában szenvedők számára bizonyos szavak, mint az (állapotukat leíró) zihálás, fulladás annyira telítettek érzelmileg, hogy komoly aktivitást váltanak ki mind az agyban, mind a tüdőben. Ezek az eredmények pedig új típusú terápiát tehetnek lehetővé. Ha egyfajta mentális tréninggel meg tudjuk változtatni az ebben résztvevő idegrendszeri kapcsolatot, enyhíthetünk a tüneteken, könnyíthetünk a betegség lefolyásán.

A könyv utolsó fejezete azután a klasszikus önsegítő művekhez hasonlóan gyakorlatokat kínál, ha változtatni szeretnénk a hat szempont valamelyikén tapasztalt értékünkön. Mivel a könyv elolvasása során megállapítottuk, hogy agyunk alakítható, rendkívül plasztikus, ezért némi kitartással és odafigyeléssel alakíthatunk érzelmi mintázatunkon.

Barátnőimmel a következő összejövetel során fogjuk eldönteni, melyik minőségünket óhajtjuk fejleszteni, vajon elég rugalmasak vagyunk, hogy gyorsan talpra álljunk „az élet sorscsapásai” után, avagy elég/kellő/megfelelő pozitív hozzáállással szemléljük a körülöttük foszladozó világot.

Richard L. Davidson, Sharon Begley

Richard J. Davidson, Sharon Begley:
Az agy érzelmi élete

Az elme kerekei sorozat
Fordította: Nagy Mónika Zsuzsanna
Akadémiai Kiadó, Budapest, 2017
324 oldal, teljes bolti ár 3950 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2568 Ft,
ISBN 978 963 059 4158

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Vajon miért van az, hogy egyes emberek nagyon gyorsan helyrerázódnak egy-egy kudarc után, míg másokat sokáig emészt a kétségbeesés? Miért van az, hogy egyesek annyira képesek ráhangolódni másokra, hogy szinte a „veséjükbe látnak”, míg mások alig-alig veszik az adást? És miért van az, hogy egyesek szinte mindig feldobottak, mások meg folyton levertek? Az ismert és elismert agykutató, Richard J. Davidson e kérdések megválaszolására az érzelmeink – eredetük, erejük és képlékenységük – egészen új modelljével állt elő.