A világ végén | Narine Abgarjan: Égből hullott három alma

Posted on 2021. március 6. szombat Szerző:

0


K A R A N T É N K Ö N Y V E S P O L C ●
Ú J R A O L V A S Ó

kistibi |

„Egy örmény népmesében három alma esett le az égből, egy annak, aki látta, egy annak, aki elmesélte, egy pedig annak, aki meghallgatta.” Ez a szép mondat megmozgatta a fantáziámat, és elgondoltam, hogy miképp hangzana egy mai magyar mesében.

Íme az egyik változat: »Tudósítóink jelentése szerint három alma hullott az égből. Az egyik meteoritként érkezett, hatalmas robbanást okozott a Kiskunságban. Szerencsére lakatlan területen történt a nem mindennapi esemény. A kormány a helyén van, üstöllést intézkedett. (No, ez Parti Nagy Lajos stílusúra sikeredett.) Máris megkezdődött a védelmi rakétarendszer telepítése az égi migráció elhárítására, és az Operatív Törzs tíz kilométeres magasságban elkülönítő tábort hozott létre. A második alma elveszítette közalma jellegét. A harmadik alma idegenszívű, ezért mától kezdve nincs.«

A világ mesemondói előszeretettel használják a „Három alma hullott az égből…” kezdetű mesezáró formulát, ami az örmény mesék legismertebb eleme – írja blogjában a Tarkabarka Hölgy. Érdekes módon itt minden szövegben így fordult elő: »Három alma hullott az égből: egy nekem, egy a mesemondónak, egy pedig annak, aki szórakoztatott titeket.« Vagyis mindhárom alma a mesemondóé.”

A magyar mesekincsben ilyen befejezés nem található, hangulatában azonban rokon a csalimesével, illetőleg annak tréfás zárásával. De ez nem meglepő, a mesék állandó motívumokra épülnek. A meglepő inkább az, hogy regényének szerkezetéhez az író egy mesemotívumot használ fel. Ez a technika egyben igen újszerű is. De nem csak ezért érdemes elolvasni Narine Abgarjan regényét.

Már az indítás is nagyon erős. Anatolija lefekszik meghalni. De előtte még megeteti a tyúkokat, a romlandó ételeket leviszi a pincébe… Addig se legyen baj, amíg a szomszédok észreveszik, hogy ő már nincs. Valahogy nem tud, nem akar kegyetlenné válni a világ, pedig a körülmények igazán nehezek. Arany írt meg hasonló jelenetet a Toldi estéje indításában [1/31.], ahol az öreg Toldi a saját sírját ássa:

Sírom ez. Kevés nap vár üresen engem –
Te, öreg barátom, te temess el engem…
Ide temess akkor s ne tégy semmi jelet,
Csak, amivel ástam, ezt az ásónyelet.

Csakhogy Abgarjannál a halálra készülést figyelmesség, gondosság keretezi, míg Arany hősét kiábrándultság, sértett büszkeség vezérli.

A regény hősei egy kis örmény hegyi faluban, Maranban élnek. A falucska hiába elszigetelt, a világ (a völgy) csápjai elérik a fennsíkot, a falut, a háború elviszi és vissza sem adja a katonakorú fiatalokat, a nagy mészárlás (a törökök által elkövetett örmény népirtásra utal), a több éves aszály és éhínség megöli csaknem az összes gyereket, a házakat rovar- és patkányinvázió lepi el, és mintegy végső csapásként egy hatalmas földrengés kettévágja a fennsíkot, és a falunak mintegy fele eltűnik házaival, lakóival, állataival együtt a hatalmas szakadékban. Történetünk idején húsz-harminc öregedő lakón kívül nincs is ott senki más. És mégis: élni kell és élni jó. Egyedül megöregedni pedig nagyon rossz… Tudja ezt Vaszilij, a falu kovácsa, és tudja Anatolija is, aki a történet kezdetén még meg akart halni. „Tulajdonképpen minek is jöttél? – szedte végre össze magát Anatolija.
– Ezt a kaszát hoztam ajándékba. – Vaszilij zavartan krákogott egyet, s saját határozatlanságán felbosszantva magát, dühösen hozzátette: – Meg hát feleségül akarlak kérni.”

Az élet apró dolgaiban jelenik meg az élet szépsége. „Csöndben, békésen ebédeltek. Keveset beszéltek, kerülve a témát, viszont annyi közvetlenség és hétköznapiság volt a kanálcsörgésben, a kérésben, hogy adják közelebb a sót, vagy vágjanak egy darab sajtot, a házi kenyér száraz végében és egy-egy korty vízben, hogy Anatolija először érezte úgy, hogy az élet nem adottság, hanem ajándék.” Nagyon óvatosan kell most csepegtetnem a cselekmény elemeit, hogy még csak ne is utaljak a történet meglepő, döbbenetes és szép végére. Vannak olyan művek, amelynél a befejezés olyan erejű, hogy új értelmezést ad a mű egészének.

A falu fiatalok nélkül éli életét. Aztán visszatér egy unoka, megjavítja nagyanyja házát, utána meg végigjárja az egész falut, és mindent megjavít, amit lehet, segít mindenkinek. Felesége pedig rajzain próbálja megörökíteni ezt a semmihez sem hasonlítható világot. „Nasztaszja (…) mászkált vele a faluban, egyik elhagyatott háztól a másikig, megállt minden kiskapu előtt, bekukucskált a vak spalettákon, nézegette az omladozó falakat, a repedésekben megbúvó madárfészkeket, a szélfútta szeméttől eldugult, rozsdás csatornákat, a kiszáradt kerítéseket – karóik úgy meredeztek a földből, mint egy őskori gyík rothadó fogai. Időnként, amint épp a soron következő épületet szemlélte, ujjaival a levegőt markolászta, mintha annak a nyomasztó magánynak az eltűnő lényegét tapogatná, ami minden egyes – akár lakott, akár elhagyatott – házból áradt. Hogy lehetséges ez, kérdezgette Nasztaszja, de nem lelt rá magyarázatot. A falu hallgatott, kőölelésében őrizvén végtelen bánatát.” Itt a legalkalmasabb pillanat, hogy nagyon megdicsérjem Goretity József csudás, az eredeti költőiségét visszaadó fordítását.

A falu kőölelésben őrzi a bánatát – ez számomra a legmagasabb rendű líra. A falu őrzi lakóinak emlékét is. „Nasztaszja olyan szögből rajzolta le a verandát, ahonnan ezek a rég leomlott és mohával benőtt korhadt gerendák egy idős ember profiljának tűntek. Ha jobban megnézi az ember, ez bizony pontosan Magathiné apjának az arcéle: ott az a jellegzetesen hajlott orra, az összevont szemöldöke, a vékony ajkai. Valinka direkt elment, hogy megnézze. És valóban, mintha csak Jakulicsansz Petrosz feküdne ott, pontosan úgy, mint a temetése napján. Elment ugyan, de ott maradt a ház romjai között.”

De nem csak bánat bujkál a falak között. Filozófiát és humort egyaránt produkál az élet. „…élete végén addig mesterkedett, hogy meghibbant, maga alá csinált, aztán ezzel a végtermékkel kimázolta a falakat meg a parkettát, úgyhogy be kellett zárni a szobájába, hogy ne terjeszthesse ki a művészetét az egész házra.” A hétköznapok filozófiája jelenik meg szinte minden párbeszédben. „…tudja, az én nagyapám is harcolt abban a háborúban, és szintén német feleséggel tért haza; na látod, milyen különös, válaszolta az öreg, miközben megkapóan tutujgatta Kirjusát, kicsi a világ, mi pedig nagyok vagyunk benne, habár naivitásból meg ostobaságból egész életünkben épp fordítva gondoltuk.” Egy mesésnek induló történetben nem is lepődünk meg az (általam különösen kedvelt) mágikus realista ecsetvonásokról sem. Van egy fiú, aki látja a holtak lelkét, és megérzi, hogy halálos veszedelem fenyegeti a falut. Vaszilij, a kovács teljesen természetesen beszélget halott felesége árnyával, a „cármadár”, amelynek elpusztul a tolla, de megerősödik a gyermek, akire vigyáz.

A mágikus pillanatoknál azonban fontosabb az élet tisztelete és szeretete, még olyan helyzetekben is, ahol minden más közösség feladta volna a harcot.

Narine Abgarjan örmény, de Moszkvában él és oroszul ír. Az Égből hullott három alma Jasznaja Poljana-díjas, ami önmagában nem sokat mond, hiszen Oroszországban egy 2013-as cikk szerint 579 irodalmi díjat tartanak nyilván. Ám ez a díj a legrangosabbak közül való és a minőségi irodalomért adják – a hír így már izgalmasabb.

Narine Abgarjan

Narine Abgarjan: Égből hullott három alma – Marani krónikák és egyéb történetek
Typotex Világirodalom sorozat
Fordította: Goretity József
Typotex Kiadó, Budapest, 2019
292 oldal, teljes bolti ár 3200 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2400 Ft,
ISBN 978 963 279 9926

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Amikor Szevojanc Anatolija gondos előkészületek után lefeküdt meghalni, még nem tudta, hogy Kudamanc Vaszilij hosszas tépelődés után éppen elhatározta magát, hogy elindul, és megkéri a kezét. Hogy sikerül-e neki odaérni időben, és mi köze van mindehhez Tatevik átkának, egy kék köves gyűrűnek és egy hófehér pávakakasnak, az kiderül az örmény írónő különleges művéből, ahol a látszólag széttartó szálak bravúrosan haladnak a végkifejlet felé.
Az olvasó ne számítson csöpögős romantikára: a cselekmények helyszíne, sőt a regény egyik főszereplője is egy örmény hegyi falu, ahol másként működnek az emberi kapcsolatok, egyszerűbbek az érzelmek, és kegyetlenebb az élet, azonban ebben a kaukázusi Macondóban a rideg valóság valahogy összeér a varázslatos emberi képzelettel. A regényt egy hozzá lazán kapcsolódó novellafüzér egészíti ki.