R. J. Davidson, Sh. Begley: Az agy érzelmi élete (részlet)

Coming out (részlet)

Annak ellenére, hogy mennyi mindennel kellett foglalkoznia, a tibeti emberek szenvedéseitől addig, hogy ne veszítse el indiai házigazdái kegyeit, hogy megreformálja a kolostori oktatást, és végezze saját spirituális gyakorlatait, a dalai láma talált időt arra is, hogy felpörgesse az agykutatás ügyét. Lenyűgözte a lehetőség, hogy a nyugati tudomány tanulhat valamit azoktól az emberektől, akik a tibeti hagyomány szerinti mentális tréningnek szentelték a életüket; és tulajdonképpen hálás volt, amiért komoly nyugati tudósok foglalkoznak a kérdéssel.

Így esett, hogy csapatunkkal – Cliff Saron, Alan Wallace, Fransisco Varela és én – 1992 novemberében ott találtuk magunkat Dharamszalában, megpakolva, mint a málhás szamarak. Amikor kiköltöztünk a Kasmír Villából, nem voltunk teljesen tisztában annak logisztikájával, hogy miként jut el fölszerelésünk a hegyekbe. Mint említettem, a legközelebb tartózkodó meditáló másfél óra járásra volt a hozzá legközelebb eső úttól (vagy inkább attól, amit „útnak” nevezhetünk). Addig egy dzsip vitt el bennünket, onnan pedig serpákat fogadtunk, akik a hét hátizsákot cipelték, amelyeket (egyenként) huszonöt kilónyi elektronikai eszközzel pakoltunk tele, ám ahogy óvatosan araszoltunk a hegyen fölfelé, nemegyszer átfutott az agyamon, hogy elment a józan eszünk. Először talán akkor, amikor a hegyoldalt körbeölelő „ösvény” annyira leszűkült, hogy azt kívántam – akkori 63 kilómmal –, bár soványabb lennék, hogy jobban a hegy falához tudjak simulni, elkerülendő a biztos halált, amely az alattam tátongó, 600 méter mély szakadék alján vár rám. Aztán akkor gondoltam ilyesmit, amikor egy szikla zárta el az utunkat, és választhattunk, hogy a sziklán átmászva vagy a sziklát megkerülve megyünk tovább. A „sziklán átmászva” azt jelentette, hogy felhúzódzkodunk egy másfél méteres akadályra. A „sziklát megkerülve” pedig azt jelentette, hogy az egyik lábunkkal a szikladarab egyik oldalán az életünkért fohászkodva belekapaszkodunk a sziklába, míg másik lábunkat a szikla másik oldalán megvetjük egy lábujjnyi helyen, miközben imádkozunk, hogy a testünk többi része is átlendüljön valahogyan a túloldalra, elkerülve zuhanást, ami a biztos halált jelenti. Nem tudom, vajon az segített-e, hogy a buddhista panteon minden istenségét segítségül hívtuk, mindenesetre mindannyian megúsztuk a kalandot.

Végül megpillantottuk magunk előtt a kőkunyhót. Ott találtuk a szerzetest, akit a továbbiakban a szokásos megtisztelő címmel 1. rinpócsénak fogok nevezni (mindannyiuknak névtelenséget ígértünk), és aki már tíz éve jobbára néma elvonultságban élt. A dalai láma tízes listáján ő volt az egyik legtapasztaltabb meditáló, a hatvanas éveiben járt, nem örvendett jó egészségnek, és nem is értette pontosan jövetelünk célját. (Az 1. rinpócse emlékezett Alan Wallace-re azokból az időkből, amikor hónapokig közöttük élt visszavonultan. Alan fordított angolról tibetire, illetve a lámák válaszait angolra.) Ezen a ponton csak kapcsolatot akartunk teremteni, elmagyarázni a céljainkat, és bemutatni, milyen kísérleteket szeretnénk végrehajtani. Az egyik a Stroop-teszt volt, amelyben az egyes színeket jelölő szavak más színű tintával vannak szedve – például a kék szó piros tintával –, a kísérleti alanyok feladata pedig az, hogy úgy olvassák ki a szót, hogy közben nem vonja el a figyelmüket a szó színe. A teszt a koncentrációs képességet méri, azt, hogy mennyire képes az adott személy kizárni a figyelemelterelő tényezőket. Az 1. rinpócse azonban túlzott szerénységében azt mondta, hogy az ő meditációs gyakorlata a legjobb esetben is legföljebb középszerű (amit ő bizonyos epehólyag-problémának tulajdonított), és hogy ha valóban meg akarjuk ismerni a meditáció hatását, akkor álljunk neki mi magunk meditálni. Nem vettük figyelembe, hogy a tibeti buddhizmus alapvető értéke az alázatosság, és számukra az is dicsekvésnek tűnhet, ha a meditációról beszélnek. Így hát úgy jöttünk el a kőkunyhóból, hogy még interjú sem készült az 1. rinpócséval, nemhogy EEG.

A 2. rinpócséval sem jártunk sokkal jobban, pedig ő Alan Wallace egyik tanítója volt annak idején. Ebben az esetben más tudósok okozták a galibát.·A 2. rinpócse elmesélte egy ismert jógi, bizonyos Lobzang Tenzin történetét, aki ugyancsak a Dharamszala fölötti hegyekben élt és aki elutazott a Harvard Orvosi Iskolájába, hogy a tudósok – ígéretük szerint valamilyen noninvazív vizsgálatot végezzenek el rajta. A kutatók azonban vért vettek Lobzangtól, aki visszatérte után három hónappal meghalt. A 2. rinpócse biztosra vette, hogy a tudósok beavatkozása okozta barátja halálát. A végül három órán át tartó vitában még egy dolgot mondott nekünk: semmi értelme a formátlan és nem fizikai elmét mérni. Ha mégis sikerülne mérnünk valamit, biztosított róla, hogy az a meditáció megértése szempontjából teljesen elhanyagolható lesz.

Így ment ez a harmadik és a negyedik szerzetessel is… egészen a tizedikkel bezárólag. Egyikük kedvesen arra biztatott, hogy imádkozzunk munkánk sikeréért a dalai lámához. Egy másik azt ajánlotta, térjünk vissza két év múlva, akkorra ugyanis szerény sikereket érhet el a samathában (ezt a szanszkrit szót talán „meditatív csendességnek” lehetne fordítani), amelynek célja a figyelemelterelő dolgok kizárása, hogy az elme világosan és megbízhatóan egyetlen dologra összpontosítson. Mások attól féltek, hogy a fura tesztünkkel megzavarjuk meditációs gyakorlatukat. A leggyakoribb fogás azonban az volt, amit a 2. rinpócse fogalmazott meg: a fizikai mérések egyszerűen alkalmatlanok rá, hogy a meditációnak az elmére gyakorolt hatásáról bármit is fölfedjenek. A meditáció ereje fejlesztheti, mondjuk, a szánalmat – de ennek mérésére akarunk EEG-t használni? Ugyan. Az utolsó szerzeteshez érve tízből nulla volt a találati arányunk.

A tudományos kudarc ellenére úgy éreztem, egy másik szinten mégiscsak sikert értünk el. Az egyik szerzetest éveken át fogva tartották és kínozták Tibetben egy kínai börtönben. A szerzetes végül megszökött, és Dharamszalában kötött ki. Kísérteties részletességgel írta le percről percre a változást, amelyet a fogsága alatt rendszeresen gyakorolt együttérzés-meditáció eredményeként élt át. A szomorúság, a harag és az elkeseredés, amely eleinte teljesen eltöltötte az elméjét, minden nappal csökkent, és még fogva tartói iránt is együttérzővé vált. Elkezdte úgy látni őket, hogy saját elméjük és nem tetteik csapásaitól szenvednek, így bizonyos értelemben társai a szenvedésben. Biztosan éreztem, hogy az a rendkívüli képesség mondhat nekünk valamit az elméről s az agyról.

Miután tíz napig kirándultunk a hegyekben, felhagytunk azzal az eredeti tervünkkel, hogy tudományos adatokat gyűjtsünk a meditálókról. Mielőtt azonban elhagytuk volna Dharamszalát, még egyszer találkoztunk a dalai lámával, és elmondtuk neki, hogy szertefoszlottak a reményeink, hogy összegyűjtjük az első adatokat a hosszú távú meditáció idegrendszeri hatásairól. Elmeséltük, miért utasítottak vissza bennünket a meditálók, hogy milyen gyanakvással szemlélték a gépeinket, és az aggasztó beszámolókat arról, mi történt más szerzetesekkel, akik nyugati tudósokkal működtek együtt. Ahogy ott ült a dalai láma, és hallgatta szomorú történetünket, egyszerre kifakadt: „Mi lenne, ha újra megpróbálkoznának a tapasztalt meditálókkal, de most olyan szerzetesekkel, akik már jártak Nyugaton, és jobban ismerik a nyugati gondolkodást és technikát?” A hegyekben élő szerzetesek közt senki nem volt hosszabb ideig kapcsolatban a Nyugattal vagy a tudománnyal. De ha volna ilyen, az már nem gyanakodna, hogy a fejére helyezett elektródák megzavarják a meditációját. Esetleg a terepkutatás helyett meghívhatnánk ilyen szerzeteseket a laboratóriumunkba, ahol kihasználhatnánk az ellenőrzött környezet előnyeit is. (Ráadásul nem kellene többet hegyi ösvényeken kaptatni több száz kilós málhával.) Engem azonnal meggyőzött. És amikor azt is megígérte, hogy szól pár jó szót az érdekünkben a környezetéhez tartozó buddhista szakértőknek, tudtam, hogy nyert ügyünk van.

De neki is volt egy kérése. Azt mondta, ahogy ő látja, a pszichológiai kutatások szinte kizárólag a negatív érzelmekre összpontosítanak – a szorongásra, depresszióra, félelemre és szomorúságra. Azt kérdezte, a tudósok vajon miért nem fogják be a neurobiológia modern eszközeit az olyan erények vizsgálatára, mint a kedvesség és az együttérzés.

Nem tudtam mit válaszolni. Valamit makogtam arról, hogy a nyugati orvosbiológiai kutatásokat az a vágy vezérli, hogy a betegségekre keressenek gyógymódot, és ezt a szemléletet vette át az érzelmek kutatása is: mivel a szorongás, a depresszió és társaik problémának, sőt betegségnek számítanak, jobbára ezek kötik le a tudományos figyelmet, míg a szeretet és a kedvesség nem problémaként jelenik meg, ezért többnyire nem foglalkoznak velük. Már ahogy magyaráztam, a saját fülemnek is üresen csengtek a szavaim. Hiszen minél többet tudunk a pozitív érzésekről, annál inkább meg tudjuk tanítani az embereket, hogy ezeket gyakorolják. Ám (mint visszatérve megtudtam) az együttérzés szó akkoriban a fontosabb pszichológiai tankönyveknek még csak a mutatójában sem szerepelt. Akkor és ott megfogadtam, hogy amit csak tudok, megteszem e hiányosság pótlására. Minden tőlem telhetőt megteszek, mondtam a dalai lámának, hogy az együttérzést elhelyezzem a tudományosság térképén. Azt is megfogadtam, hogy nyíltabb leszek, és megteszem a magam „coming outját” a meditációval kapcsolatban tudós kollégáim előtt. Ekkor már rendes professzori állásom volt a Wisconsini Egyetemen, és több professzori díjat is elnyertem. Mi vesztenivalóm lehetett?

Fordította: Nagy Mónika Zsuzsanna

Richard J. Davidson, Sharon Begley: Az agy érzelmi élete
Az elme kerekei sorozat
Akadémiai Kiadó, Budapest, 2017