Nyíri János: Madárország (részlet)

Madárország

Nyugatról hullámzó hegy szőlős oldala ereszkedik lustán a völgybe. A hegy délnek fordul, arra hömpölyög tovább, lábánál bölcsőbe ölelve a falut, Oszút.

Kicsi voltam, sehogy sem tudtam elképzelni, hogy a múlt énelőttem akár egy nappal is előbb létezett volna, pedig minden felnőtt azt mondta, hogy a világot hat nap alatt teremtették. Meg azt is, hogy Isten, egy Isten teremtette. Ez persze nem volt igaz. A felnőttek nem láttak a szemüktől, mintha még háromig sem tudnának számolni. Csak a mi falunkban három Istennek volt háza: a katolikusnak – a legnagyobb –, a reformátusnak, meg a zsidónak. A falun túli kis dombról a Fő utcára néző kápolnát még nem is számítottam. Az egyik Isten fia is ott lakott, két Isten egyetlen kis épületben, ez aztán igazán rejtélyes dolog.

Vagy lehet egy Istennek több háza? Úgy mint a grófnak, akit éppúgy nem lehetett látni soha, mint az Istent. Övé volt a kastély Oszún, de Budapesten és Bécsben is volt palotája. Mégse lehetett egy Istené a háromféle „Isten háza”, mert akik azokba jártak, folyton veszekedtek, és agyba-főbe szidták egymás Istenét.

Felette álltam e vitáknak, csak látogatóban voltam a faluban. Két év óta, de csak látogatóban. Arról szó sem lehetett, hogy örökre ott maradjak. Amikor elég idős leszek, valódi iskolába küldenek. Addig is hájderba kellett járnom, hogy héberül tanuljak. Nagyapa morgolódott, ha nem lógnék folyton, ha nem volnék pernahajder, nem nyaggatnám folyton kérdésekkel Istenről.

Délben keresztény gyerekek kőcsatára vártak minket a hájder előtt. A kövek aprók voltak, az ütésük nem nagyon fájt. Csata után meg futballozni mentem az ellenséggel, ebédig. Ebből vita támadt. Egyik déli csata közben Fried Laci, talán a legerősebb fiú az egész hájderban, rám támadt:
– Te miért harcolsz a zsidók oldalán? Sose jössz a hájderba! – Aznap is csak a csatára csatlakoztam hozzájuk.
– Én pesti vagyok – vetettem oda foghegyről, értésére adva, mennyit adok a hozzá hasonló falusi tahók basáskodására.
– Akkor meg mit keresel itt nálunk? – kérdezte hűvös fölénnyel.
– A szüleim válófélben vannak, apám nem segíti anyámat. Ő nem tud egyedül eltartani minket a bátyámmal, aki már majdnem nyolcéves. Nagyapám azt akarja, hogy anya jöjjön haza hozzá. De ezt meg ő nem akarja. Így engem küldött nagyapához, hogy itt éljek. A bátyámat pedig az apám apjához küldte.
– A másik nagyapádhoz, ugye, azt akarod mondani – összegezte.
– Ha úgy vesszük. De ő nem nagyapám.
– Miért nem, ha az apád apja?
– Mert nem szeretem.
– Szeretned kell a nagyapádat.
– Nem nagyon ismerem, az igaz – vallottam be. – Meg rosszakat mondott apámról.
– De az apád csirkefogó.
– Te is azt mondod? Hisz nem is ismered! Nem leszünk barátok!
– De ha egyszer nem ad pénzt anyádnak, akkor csirkefogó – ismételte Fried Laci megfellebbezhetetlenül. – Vagy talán nincs pénze?
– Anyám azt mondja, sok pénze van, de csak akkor ad, ha anyám elválik tőle. Csakhogy ő nem akar válni.
Fried bólintott, de egy idő után elgondolkozva megkérdezte:
– Hol dolgozik az apád?
– Nem tudom, most hol. Anyám könyörgött neki, hogy legalább az állását ne hagyja ott, de ő azt mondta, ha ott marad, a végén még vele íratják az antimeszita cikkeket.
– Antiszemita, azt hiszem – javított ki. – Zsidógyűlölő.
– De ír egy filmet. Ha anya elválik tőle, sok pénzt ad neki és akkor én hazamehetek.
– Addig járj csak be a hájderba, ha a barátom akarsz lenni, és a barátaim barátja. – Hogy a szavainak nagyobb érvényt szerezzen, továbbment.

Utánanéztem: milyen messze merészkedik? Ekkor már a zsidó péküzlet előtt beszélgettünk. Azon túl még jó ötven ház állt a Fő utca mindkét oldalán, de a zsidó falu ott, a pékségnél végződött. Azon túl sohasem mentünk, mert biztosan kutyát uszítottak volna ránk. Ez ugyan errefelé is megesett, de itt lehetett rá számítani, hogy valaki a védelmünkre kel. No meg a zsidó házak is mentsvárul szolgáltak, mint fogócskában a fák.

A pékségtől visszafelé jövet ferdén rakott lécekből barna farács állt, szőlőlevéllel befuttatva, tetején az udvar felé lejtő deszkafedéllel. Szükesz ünnepén ehhez a verandaszerű alkotmányhoz tákolták a gyékényfalú sátrat, amely a legnagyobb és a legerősebb volt az egész faluban.

Egy reggel beállítottam ebbe a házba. Furcsállva néztek.
– Kicával szeretnék játszani. A templomban megbeszéltük.
Kica hatéves volt. Játszottunk. Összedörzsöltük az orrunkat. Megcsókoltam.
– Csókolj meg te is.
Felhúzta a szemöldökét, és egy pillanatra úgy félt tőlem, mint egy felnőttől, aki csúfolódni akar.
– Már nem szereted Ágnest?
– De – sóhajtottam. – Csakhogy nem mehetek többé hozzájuk délelőtt, amikor a hájderből megszököm.
Kica súlyosan bólintott és megcsókolt. Később sokszor felszólított, hogy válasszak kettejük között, de én semmi értelmét sem láttam ennek. Biztos valamilyen hülyeséget hallott a szüleitől. Majd választok – ígértem neki ismételten, és a zavarom édes volt, mint a péntek esti kiddús-bor a Tóra előtt, amelyből csak egy kortyot engedtek inni.

Kicáék szomszédja az öreg Groszman úr volt, a haja fehér, mosolya a boltjában a szájára fagyott. Láttára borsódzott a hátam.

A piactér sarkán Zafir egyik háza állt, amit egy parasztasszonynak adott árendába, aki a libákról gondoskodott. Olykor láttam Zafir bácsit kifordulni, amint az árusait ment ellenőrizni a piacon. A Fő utca túlsó végén, a nagyapáméval szemben hatalmas háza volt: csak az utcára nyolc ablak és két ajtó nézett. Egyik ajtó a tágas kocsma söntésébe nyílt, a másik a kugliterembe, amelynek csúszdája csaknem az utcáig futott.

Sokszor elnéztem a játszókat és a részegeket. Zafir bácsi kocsmájában kizárólag keresztények dolgoztak, szombaton mégis zárva tartott és olyankor oldalt, az udvar felől jött ki a házából. Szuszogva ballagó hatalmas ember volt, s folyton ünneplőben járt. Volt neki vagy tíz sötét kabátja, hétköznapi ruhát nem is tartott. Mikor köszöntem neki, csak a szemével intett, mint aki tudomásul veszi, hogy eleget tettem a kötelességemnek. Végül én is csak úgy, a szemem sarkából mértem végig. Azt gondoltam, talán azért olyan kövér, mert a sör meg a pénz hizlal. Hiába szidott a nagyapám, a köszönést beszüntettem. Gyerek nem volt a házuknál, minek köszönjek neki? Ezért bosszút akart állni és a templomból jövet rám szólt a Fő utcán:

– Sájgecnak mondanak, mert nem tartod a böjtöt, még délig sem. Igaz ez, Jaszef Sólem? Csoda, hogy nem Jaszef Sóletnek hívnak… – Közben mélyen, súlyosan bólogatott, hogy attól féltem, megüt sziklányi fejével. Tudtam, hogy ő sem böjtöl, különben nem volna olyan kövér. De Zafírnak ennél több is volt a rovásán, sokkal több. A hegyünk egy nagy hegysornak a része, az eperjes–tokaji hegyláncé. Itt, Oszún termelik a világ legjobb borát. A hegyoldal itt fekszik legdélebbre, félórával tovább süti a nap, mint akárhol másutt. Mégis azt kellett látnunk, hogy a borosüvegekre hazug címkét ragasztottak: „Tokaji”. A szárazra: „Tokaji szamorodni”, a legédesebbre: „Tokaji aszú”. Azt kellett volna ráírni: „Oszúi aszú”.

Mind a keresztények, mind a zsidók azt mondták, erről a zsidók tehetnek. De mi tudtuk, hogy csak a Zafírok. Zafír fivére a szomszéd faluban, Tokajban élt, ott volt a háza és a szőlője, ők ketten vásárolták fel a legtöbb bort. Tokaj nagyobb volt, mint Oszú, ott több bort termeltek, így tokajinak keresztelték el a mi borunkat is, holott a tokaji a miénk mellett csak ecet lehetett. Ezért a tokaji lőrénél alig drágábban kellett eladnunk a mi remek borunkat.

Nagyapa is haragudott, hogy a borát „tokajinak” csúfolták, és csaknem annak az ecetnek az árán kellett eladnia. De ő a sorsot átkozta ezért, meg Zafírt, nem a zsidókat.

A községháza a piactérrel ferdén szemben állt, sokan városházának hívták, mert a helységnek nyolcezer lakosa volt, de én pesti lévén faluházának címeztem. Onnan nyílt a Vasút utca, amitől annyira féltem, hogy végül egy alkonyatkor végigmentem rajta. Ki akartam próbálni, vajon igaz-e, hogy ott mindig megkövezik a zsidókat. Állítólag több paraszt is összefogott, hogy az utca magyar maradjon. Rám se hederített senki, de oda nem tértem többé vissza. Amivel a bátorságnak tartoztam, letudtam. Annál többet dicsekedtem vele, hogy egyszer végigmentem rajta. De hiába nógattak, hogy akkor nosza, induljak neki újra, hiába mondták, hogy hazudok. Annál büszkébb lettem rá, hogy egyszer már végigjártam, le egészen a sorompóig.

A községháza másik oldalán, rögtön a hatalmas, boltozatos kapu mellett állt a Hangya. Benn az üzletben alig fordultam meg, nagy ritkán vettem csak cukrot két vagy négy fillérért. Főleg azért mentem oda olyankor is, hogy az egybehalmozott bicikliket, csizmákat, szerszámokat megcsodáljam. Pesten ugyan láttam ennél nagyobb boltot, de abban csak ruhát árultak, nem ennyi mindent. Szerettem volna szabadabban körülnézni, de a tagbaszakadt Ablakverő Virgula volt az üzletvezető, s drága mulatság volt őhozzá benyitni. Négy filléren alul vásárolni nem illett egy ekkora boltban! Ha Virgula nem gyűlölte volna annyira a zsidókat, a kirakatüveg elkopott volna az orrom dörzsölésétől.

Hanem a kirakattól néhány lépésre sokszor elácsorogtam, mikor éppen a hájderból lógtam, és az üzlet elé kitett rádióból ömlő híreket együtt hallgattam a felnőtt férfiakkal, akik a piacról jövet vagy községházai ügyük elintézésére várva verbuválódtak itt össze. Magamat csaknem olyan fontosnak éreztem, mint őket, mikor fel-felszakadó sóhajokkal vagy kiabálva vitatták, sikerül-e a németnek megegyezni az angollal. De közbeszólni nemigen mertem. A hírek befejezésekor egy erős férfihang ezt kiáltotta: „Mindent vissza! Kassát vissza! Erdélyt vissza! Pozsonyt vissza!” Mindenki éljenzett, csak én hallgattam.

Nyíri János: Madárország
Corvina Kiadó, Budapest, 2014