Daniel Kahneman: Gyors és lassú gondolkodás (részlet)

Posted on 2021. február 8. hétfő Szerző:

0


Bevezetés

Szerintem minden szerző elképzeli, hol és hogyan hasznosítják olvasói a művéből szerzett ismereteket. Az én esetemben ennek színhelye a munkahelyi teakonyha: itt találkoznak a vélemények, és innen kelnek szárnyra a pletykák. Remélem, sikerül bővítenem a szókincsünket, amelyet a kollégáink döntéseivel kapcsolatban vagy a cég új üzleti terveinek és befektetési elképzeléseinek megvitatása során használunk. Miért is érdekel bennünket a pletyka? Mert sokkal egyszerűbb, mi több, sokkal élvezetesebb mások hibáit azonosítani és nevesíteni, mint a magunkéival szembesülni. Még akkor sem könnyű megkérdőjelezni magunkban, miben hiszünk és mit akarunk, amikor jól mennek a dolgok, de különösen nehéz akkor, ha már nem halogathatjuk tovább – bár ismerőseink véleménye segíthet ebben. Legtöbbünk szinte automatikusan előrevetíti, hogyan fogják barátaink és kollégáink megítélni döntéseinket. Az ily módon anticipált ítéletek minőségének és tartalmának tehát fontos szerepe van. Az értelmes pletyka komoly önkritikára indíthat: a munkahelyen és otthon is. Sokkal hatékonyabban segítheti a megfelelő döntéshozatalt, mint az újévi fogadalmak.

Ahhoz, hogy jó diagnoszta legyen, egy orvosnak rengeteg betegség nevét kell megismernie, amelyek összekapcsolódnak a tünetekkel, a lehetséges előzményekkel és okokkal, valamint a lehetséges lefolyással, következményekkel és beavatkozásokkal. Ez megkönnyíti a betegségek kezelését vagy enyhítését. Az orvoslás ennek a nyelvezetnek az elsajátítását is feltételezi.

A döntések és választások mélyebb megértéséhez gazdagabb szókincsre van szükségünk, mint amely a hétköznapi nyelvhasználatban rendelkezésünkre áll. A megalapozott pletykától azt remélhetjük, hogy feltárja az emberi hibák tipikus mintáit. A szisztematikus hibákat, illetve tévedéseket (systematic errors) torzításoknak (biases) nevezzük, amelyek bizonyos körülmények esetén szinte biztosan bekövetkeznek. Például, amikor egy jóképű és magabiztos előadó közeledik a pulpitushoz, a közönség valószínűleg előnyösebben fogja megítélni gondolatait, mint amennyire rászolgál. Ezt a torzítást halo-effektusnak vagy dicsfényhatásnak (halo effect) nevezzük, amely segít, hogy előre lássuk, felismerjük és megértsük az ilyen típusú jelenségeket.

Amikor valaki megkérdezi, mire gondolunk, általában képesek vagyunk megmondani. Azt hisszük, tudjuk, mi zajlik az elménkben, vagyis feltételezzük, hogy az egyik tudatos gondolat rendezett módon vezet el a másikhoz. Az elme azonban nem mindig így működik, sőt valójában nem is ez a leggyakoribb. A legtöbb benyomás és gondolat úgy érik tapasztalattá, hogy fogalmunk sincs, mikor és hogyan épült be az életünkbe. Nem tudjuk megmondani, hogyan vált meggyőződésünkké, hogy az olvasólámpa előttünk van az asztalon, hogyan észleljük a telefonban az enyhe ingerültséget házastársunk hangján, vagy hogyan sikerült elkerülnünk egy veszélyes helyzetet vezetés közben, mielőtt még tudatosult volna bennünk a dolog. Elménkben zajtalanul folyik a benyomásokat, intuíciókat és számos döntésünket eredményező mentális tevékenység.

Ez a könyv sokat foglalkozik azzal, hogyan torzít az intuíció. Mindazonáltal, a hibák kiemelése nem kérdőjelezi meg az emberi intelligenciát, mint ahogyan a betegségekre fókuszáló orvosi szövegek sem tagadják az egészséget. Legtöbbünk az idő legnagyobb részében egészséges, mint ahogyan ítéleteink és cselekedeteink zöme is legtöbbször helyénvaló. Életünk során természetes módon megengedjük magunknak, hogy benyomásaink és megérzéseink vezéreljenek, és az intuitív meggyőződéseinkbe és választásainkba vetett hitünk általában jogosnak bizonyul. De nem mindig. Sokszor olyankor is bízunk magunkban, amikor tévedünk, ezért egy objektív megfigyelő sokkal könnyebben észreveszi hibáinkat, mint mi magunk.

Remélem, könyvem segít, hogy először mások, majd a magunk esetében is felismerjük és megértsük döntéseink és ítéleteink során elkövetett hibáinkat. Ezek megvitatásához szeretnék egy gazdagabb és pontosabb nyelvezetet kínálni. A megfelelő diagnózis, bár nem csodaszer, sokszor kínálhat olyan megoldást, amely csökkenti a rossz döntéseinkből és ítéleteinkből fakadó károkat. (…)

A könyv felépítéséről

Könyvem öt részből áll. Az I. rész bemutatja az ítéletalkotások és döntések két rendszeren alapuló megközelítésének alapvető elemeit. Kifejti az 1. rendszer automatikus műveletei és a 2. rendszer ellenőrzött műveletei közötti különbséget, és bemutatja, hogy az 1. rendszer lényegét képező asszociatív emlékezet hogyan értelmezi folyamatosan koherens egészként mindazt, ami világunkban pillanatról pillanatra történik. Igyekszem megmagyarázni az intuitív gondolkodás mögött meghúzódó automatikus és gyakran tudattalan folyamatok komplex és gazdag voltát, valamint azt, hogy ezek az automatikus folyamatok hogyan magyarázzák az ítéletalkotási heurisztikákat.

Célom, hogy a mentális tevékenységekről való gondolkodást és eszmecserét segítő nyelvezetet honosítsak meg.

A II. rész bemutatja az ítéletalkotási heurisztikákkal kapcsolatos kutatások jelenlegi helyzetét, és egy fontos dilemmát boncolgat: miért olyan nehéz statisztikai alapon gondolkodni? Könnyedén gondolkodunk asszociatív módon vagy metaforikusan, működik az ok-okozati gondolkodás, de a statisztika megköveteli, hogy egyszerre sok mindent átgondoljunk, és az 1. rendszer nem erre való.

A statisztikai gondolkodás nehézségei előkészítik a III. rész témáját, amely leírja elménk rejtélyes korlátait: a vélt tudásunkba vetett túlzott bizalmat, valamint azt, hogy képtelenek vagyunk a maga teljességében felismerni tudatlanságunkat és a bennünket körülvevő világ bizonytalanságát. Hajlamosak vagyunk túlbecsülni a világ működésével kapcsolatos tudásunkat, és alábecsülni a véletlen szerepét. A túlzott magabiztosságot az utólagos okoskodás bizonyosságának illúziója táplálja. A témával kapcsolatos nézeteimet befolyásolta Nassim Taleb A fekete hattyú (The Black Swan) szerzője. Abban bízom, hogy a teakonyhákban elhangzó beszélgetések intelligens módon felfejtik a múltból levonható tanulságot, anélkül hogy áldozatul esnének a bizonyosság illúziójának és belesétálnának a „hétfőn könnyű totózni”-féle bölcsességek csapdájába.

A IV. rész valójában a közgazdaság-tudománnyal folytatott párbeszéd, és a döntéshozatal természetéről, illetve arról szól, hogy a gazdasági szereplők mennyiben racionálisak. Ebben a részben a két rendszeren alapuló megközelítés felismeréseire építve, új szemszögből fogom megvilágítani az Amos és általam 1979-ben publikált kilátáselmélet kulcsfogalmait. Az azt követő fejezetek bemutatják, hogy az emberi döntéshozatal miben tér el a logikus gondolkodás szabályaitól. Bár nem túl szerencsés, hajlunk rá, hogy egymástól elszigetelve kezeljük a problémákat, ráadásul ott vannak a kerethatások, amelyek miatt döntéseinket a döntési helyzetek másodlagos jellemzői alakítják. Ezek a megfigyelések, amelyeket az 1. rendszer tulajdonságai remekül megmagyaráznak, erősen kétségbe vonják a standard közgazdaságtan által hirdetett racionalitáselvet.

Az V. részben leírom azokat az újabb kutatásokat, amelyek bevezették a két én – a tapasztaló én (experiencing self) és az emlékező én (remembering self) – megkülönböztetését, ahol a két ént különböző érdekek vezérlik. Például, tegyünk ki egy személyt két fájdalmas élménynek! Az egyik élmény kizárólag azért rosszabb a másiknál, mert hosszabb ideig tart. Azonban az emlékek automatikus alakításának – mint az 1. rendszer tulajdonságának – megvannak a maga szabályai, amelyek révén elérhetjük, hogy a rosszabb eseményről lesz jobb emlékünk. Amikor az ember később megválasztja, hogy melyik eseményt ismételje meg, természetesen az emlékező énje irányítja, és ezért fölösleges fájdalomnak fogja kitenni magát (a tapasztaló ént).

A két én közötti különbségtételt alkalmaztam a jóllét mérésére, ahol újfent azt találjuk, hogy ami a tapasztaló ént boldoggá teszi, nem föltétlenül elégíti ki az emlékező ént. Hogy egyetlen szervezeten belül hogyan képes egyszerre kétféle én törekedni a boldogságra, nehéz kérdéseket vet fel mind az egyén, mind a társadalmak számára, amelyek politikai célnak tekintik a lakosság jóllétét.

A Következtetésben fordított sorrendben tárgyalom a könyvben előforduló három különbségtétel következményeit: a tapasztaló és az emlékező én, a klasszikus és a behaviorista közgazdaságtan (ez utóbbi a pszichológia rokonterülete) gazdasági szereplőkről alkotott felfogása, valamint az automatikus 1. rendszer és az erőfeszítést igénylő 2. rendszer között. Visszatérek a pletyka előnyeihez és ahhoz, hogy a különböző szervezetek hogyan javíthatják a nevükben meghozott döntések és ítéletek minőségét.

Daniel Kahneman

Az Amosszal közösen megírt két cikket függelékként közlöm a könyv végén. Az első – mint már említettem – a bizonytalanság melletti ítéletalkotásról szól. A második, amely 1984-ben jelent meg, összefoglalja a kilátáselméletet és a kerethatásokról szóló kutatásainkat. A cikkek bemutatják azokat az eredményeket, amelyekre a Nobel-bizottság hivatkozott – meg fognak lepődni, mennyire egyszerűek. Meg fogják látni, mennyi mindent tudtunk régtől fogva, és azt is, mennyi mindent tudtunk meg az utóbbi évtizedekben.

Daniel Kahneman: Gyors és lassú gondolkodás
HVG Könyvek, Budapest, 2012
Fordította: Bányász Réka, Garai Attila