Lackfi János: Hogyan írjunk verset? (részlet)

1. Épelméjű kérdések és válaszok

Mit tud ez a könyv?

Remélem, sokat. Mindenesetre megtanít szavakkal kézműveskedni. Minden jobb művházban létezik korongozó, nemezelő, szabó-varró, ilyen-olyan tanfolyam. Oktatnak origamit, karatét, sütést-főzést. Működnek zeneiskolák, rajziskolák, tánciskolák. Vagyis él az a meggyőződés, hogy értelmes és kreatív módon lehet használni az eszünket, a kezünket, a testünket. És ezáltal valami művészit hozni létre.
Senki nem várja el, hogy egy-kettőre Jackie Chant faragjanak belőle a kerületi kungfustúdióban. Hogy a főző tanfolyam után rögtön Michelin-csillagos éttermet nyithat. Hogy fél év hobbiszobrászkodás után ő lesz Michelangelo. Persze nem lehet kizárni, de nem erről szól a történet. Szerencsére manapság egyre több helyen lehet elsajátítani az irodalom fortélyait.

Jé, vagyis ez ilyen normális dolog?

Körülbelül annyira, mint bármely más szakma. Egyik költő vagy író normálisabb, a másik talán kevésbé. Egyszer egy gimnáziumban járva azt találtam mondani, a költészet éppolyan mesterség, mint a vízvezeték-szerelés. Egy széplelkű lányka ezen rettentően kiakadt, mert verset írni igenis küldetés, szárnyalás, átlényegülés.
Igaza van. De akkor egy finom étel is költemény. Egy szép balett mozdulat is katedrális. Láttam szakiskolás, nagyon hátrányos helyzetbe született szavalót, aki jobban életre keltett egy verset, mint ahogy egy unott, profi színész tette volna. Mert átizzott rajta a szöveg, látszott, hogy belülről éli meg, és nem csak felpróbálja, mint egy ruhát.
Másfelől nincs igaza a lánglelkű lánykának. Hiszen ihlet nélkül semmit se lehet csinálni. Láttatok már ihlet nélküli vízvezeték-szerelőt? Mert én igen. Negyvenezer a kiszállás, de nem tudja megcsinálni, mert nem fér hozzá, és ez az alkatrész most amúgy sem rendelhető. Hát neki most nem volt ihlete.
Szóval igenis, az írásnak van tanulható, szakmai része. És igen, az írás nem csak a tanulható részből áll. Ám ha nem tanulunk, sosem jutunk el odáig, ahol az a bizonyos „több” kezdődik.

Nem kell folyton részegnek lenni, no meg vérbajt beszerezni?

Hallgassunk egyik legnagyobb költőnk, a zseniális Weöres Sándor véleményére. Ő ugyanis nemcsak a Bóbitát írta meg, hanem mindent IS. Kitalált nép eposzát, tökéletesnél is jobb Mallarmé-szonettet, lovagregét és avantgárd szövegkollázst, dalokat és szimfóniákat, mindent, ami megírható. És alkoholügyekben is szakértőnek mondható.
Állítása szerint igen ritka, hogy részegen bármi hasznavehető művet összehozzon az ember.
Baudelaire viszont a kábítószerek kapcsán jegyzi meg, hogy hatásuk nem változtat semmin: aki jól ír, az betépve is tud jót írni, aki gyengén, az meg csak gyengét.

Hogy is van ez az ihlettel?

Szívesebben használom az „ötlet” szót, mert azt mindenki érti, ez az „ihlet” meg amolyan romantikus szószörnyecske.
Ha például szeretnék összeütni egy pofás kis fészert a víkendtelkemen, és van egy csomó használt anyagom, egy darabig azt se tudom, hogyan fogjak hozzá. Aztán alszom rá egyet-kettőt, és hoppá, megjön az ihlet, vagy inkább az ötlet. Korábban is, most is ugyanazok a lehetőségek, de most már kitaláltam, hogyan fogom összerendezni őket. Valami történt. Támadt egy ötletem. Vagy inkább több, összefüggő ötletem. Íme az a bizonyos „minőségi ugrás”…
És bizony, az „ihlet” nem old meg semmit, csak ad egy módszert, amit még ki kell munkálni. „Ihletből” írni nem lehet.
Szavakból lehet írni, az ihlet pedig segít a rendezésben.

Nos, most van ihlet vagy nincs?

Van is, nincs is. Ha azt hisszük, hogy az ihlet megcsinálja helyettünk a verset, hát olyan nincs. Olyan van, hogy lázba jövünk, és mindenfélét firkálunk, vagy jót, vagy rosszat. Ezt inkább transzállapotnak nevezik, önkívületnek, lelkesedésnek. Ám sok rossz vers születik önkívületben, és sok remekművet írtak teljesen hideg fejjel.
Az biztos nem igaz, hogy minél jobban érzem magam írás közben, annál jobb minőségű szöveget hozok létre. Egyik színházunkban darabot próbáltak, rettenetes hangulatban. A rendező üvöltözött, tárgyakat dobált, megalázott, megszégyenített embereket. Egy finom, érzékeny lelkű színésznő félrevonta a mestert, és kérlelni kezdte, nem lehetne-e, hogy jobb hangulatban teljen a munka. Mire a rendező rávágta: nem magának kell jól érezni magát, kincsem, hanem a nézőnek.
Ezt a típusú kollektív munkamódszert nem helyeslem, de bizony időnként szenvedve ír az ember. Mint minden gyakorlás, ez is erőfeszítéssel jár.

A jó versért szenvedni kell?

Előfordulhat, bár ez a könyv éppen arról beszél majd, hogyan lehet játékosan, jó hangulatban fejleszteni a költői készségeket.
Egy bizonyos babonát megint el kell oszlatnom. Varró Dániel kolléga mesélte, hogy egyik magyartanára azt tanácsolta, úgy lehet jó verseket írni, ha olyan lányba szerelmes az ember, aki úgyse szereti viszont. Ez is viccesen naiv megközelítés. Igaz, pár költő remekül megírta boldogtalan szerelmét. De mivel jó költők voltak, valószínűleg beteljesült szerelmüket is kiválóan megírták volna. Csak olyanjuk nem volt éppen.

Karinthy Frigyes veti fel egy karcolatában, hogy a Magyar Tudományos Akadémia nyisson Költőkínzó Intézetet. Közismert ugyanis, hogy a legszebb verseket a szenvedés szüli. Éppen ezért tehetséges költőinket rendszeres, kegyetlen kínzásokkal kellene minél nagyszerűbb és nagyszerűbb versek megírására serkenteni. (Szerencsére ehelyett inkább ösztöndíjakat lehet pályázni, ha nem is valami hatalmas összegűeket.)

Lackfi János: Hogyan írjunk verset? Kreatív gyakorlatok
P. Szathmáry István rajzaival,
Helikon Kiadó, Budapest, 2020