Bill Bryson: Majdnem minden rövid története (részlet)

Posted on 2021. február 3. szerda Szerző:

0


Bevezetés

Üdvözlöm az olvasót. És gratulálok. Örülök, hogy találkozunk. Tudom, hogy nem volt könnyű idáig eljutni. Sőt, azt hiszem, nehezebb volt, mint ahogyan azt az olvasó képzelné.

Kezdjük azzal, hogy ahhoz, hogy ön most itt legyen, atomok billióinak kellett véletlenszerű mozgásuk során egy olyan nagy szívességet tenniük, hogy elfoglalják azt a bonyolult helyzetet, amely önt alkotja. Egy olyan elrendeződésről beszélek itt, ami olyan egyedi és különleges, hogy ön előtt soha nem létezett, és többé nem is fog. A következő jó néhány év során – legalábbis reményeink szerint – ezek a kis részecskék egy zokszó nélkül meg fogják tenni azt az ügyes, egymással a legnagyobb együttműködést igénylő erőfeszítést, ami az ön személyének megőrzéséhez kell, és ami lehetővé teszi, hogy megtapasztalja azt az igen kellemes, ám általában eléggé nem becsült állapotot, amelyet létezésnek hívunk.

Nagy rejtély, hogy az atomoknak ez miért éri meg. Az ön részének lenni nem okoz túl nagy örömöt – legalábbis atomi szinten. Bár az atomok pontosan tudják, hogyan kell viselkedniük, ez nem az ön kedvéért történik, sőt, azt sem tudják, hogy ön létezik. Sőt, a saját létezésükkel sincsenek tisztában. Elvégre csak buta részecskék; még csak nem is élnek. (Némiképpen figyelmet érdemlő gondolat, hogy ha az olvasó egy csipesszel atomjaira szedné magát, egy kupac finom atomport kapna, aminek egyetlen része sem él, pedig egykor mind az ön részét képezte.) De valamiképpen, az olvasó létezésének idejére, az atomok mindenekfelett egyetlen cél szerint működnek: hogy ön saját maga maradjon.

Van azonban rossz hírünk is: az atom ingatag, hűsége múló – múlékony, mint maga az ember. Még egy nagyon hosszú emberi élet is csak kb. 650 000 órán át tart. És amikor túljutunk ezen a szerény mérföldkövön, atomjaink ismeretlen okokból kikapcsolnak minket, szép csöndben szétválnak egymásból, és más dolgokká állnak össze. Ennyi.

Azért persze örülhetünk, hogy egyáltalán sor került ránk. A világegyetem más helyein, amennyire tudjuk, ez nem történik meg. És ez határozottan különös, mert a Földön ugyanolyan atomok állnak össze saját jószántukból, hogy élőlényeket alkossanak, amilyeneknek máshol ez eszébe sem jut. Máshol ez nem így van, de a kémia szintjén az élet furcsán egyszerű: szén, hidrogén, oxigén és nitrogén, egy kis kalcium, egy csipet kén leheletnyi más közönséges elem – semmi olyan, amit ne tartanának egy rendes patikában – és más nem is kell. Az önt alkotó atomoknak csak egy különleges tulajdonsága van: hogy éppen önt alkotják. És ez az élet csodája.

Lehet, hogy az atomokból nem keletkezik élet a világegyetem más részein, de minden más belőlük lesz. Nélkülük nem lenne víz, levegő vagy kövek, csillagok vagy bolygók, távoli gázfelhők vagy örvénylő csillagködök, és semmi más, ami a világegyetemet ilyen hasznos dologgá teszi. Olyan sok atom van, és annyira szükség van rájuk, hogy könnyen elfelejthetjük, hogy létezésük nem szükségszerű. Egy törvény sem mondja ki, hogy a világegyetemet apró anyagszemcséknek kell kitölteniük, vagy hogy lennie kell fénynek, gravitációnak és azoknak a megszokott fizikai jelenségeknek, amelyeken az életünk alapul. Még csak világegyetemnek sem kell lennie. Sokáig nem is volt. Nem voltak atomok, és nem volt világegyetem, amiben úszkálhattak volna. Semmi nem volt – sehol semmi.

Tehát szerencse, hogy vannak atomok. De az, hogy vannak, és hogy éppen úgy álltak össze, hogy ön megszületett, még nem indokolja, hogy most éppen miért itt van. Ahhoz, hogy valaki éppen a huszonegyedik században éljen, és elég esze legyen hozzá, hogy ezt tudja is, biológiai értelemben hihetetlenül szerencsésnek kell lennie. A Földön a túlélés meglepően nehéz ügy. Az idők kezdete óta létezett sok milliárd faj közül a legtöbb – 99,99% – már nincsen köztünk. Az élet a Földön ezek szerint nem csak rövid, de kétségbeejtően bizonytalan is. Létezésünk furcsa vonása, hogy olyan bolygón élünk, amely nemcsak az élet megteremtésében, de annak kioltásában is jeleskedik.

Az átlagos földi faj körülbelül négymillió évig marad fenn; ha valaki több milliárd évig fenn kívánna maradni, olyannak kellene lennie, mint az őt alkotó atomoknak. Minden tulajdonságát meg kellene változtatnia: az alakját, a méretét, a színét, más fajhoz kellene tartoznia – és mindezeket és még több jellemzőjét folyamatosan kellene változtatnia. Ezt könnyű kimondani, de nehéz megtenni, mert a változási folyamatok véletlenszerűen történnek. Ahhoz, hogy egy „ősi protoplazmikus atomi gömböcskéből” (idézet Gilbert és Sullivan egy dalából) értelmes, két lábon járó mai ember váljon, újabb és újabb sajátosságokat kell magában kifejlesztenie, méghozzá pontosan időzítve, és roppant hosszú időn keresztül. Az utóbbi 3,8 milliárd év során különböző korszakok váltakoztak. Néha el kellett kerülnie az oxigént, más alkalommal nem élhetett nélküle. Egyszer uszonyt növesztett, máskor végtagokat vagy vitorlát, volt, hogy tojást költött ki, és volt, hogy hosszú, villás nyelvét messzire kiöltötte. Bizonyos korszakban nyálkás volt, másokban szőrös, élt a föld alatt és a fákon, egyszer akkora volt, mint egy szarvas, másszor kisebb, mint egy egér, és még hosszan folytathatnánk. És ha ezen evolúciós állomásokon nem éppen a megfelelő ütemezésben haladt volna át, lehet, hogy most algát nyalna egy barlang faláról, vagy rozmárként henyélne egy köves parton, vagy vizet lövellne ki a fején lévő nyíláson, mielőtt húsz méter mélyre bukna, hogy csemegézzen egyet a tengeri homoki férgekből. Az olvasó nemcsak azért szerencsés, mert emberemlékezetnél is régebb óta nem tért le a megfelelő evolúciós útról, de azért is, mert személyes ősei különlegesen – mondhatni, csodásan – szerencsések voltak. Gondoljon csak bele, hogy 3,8 milliárd éven keresztül, tehát régebb óta, mint amikor a földi hegyek, folyók és óceánok kialakultak, mindkét oldali összes őse elég vonzó volt ahhoz, hogy párt találjon magának, elég egészséges volt az utód létrehozásához, és a sors vagy a körülmények különös kegyelméből meg is érték azt az életkort, amikor utódot hozhattak létre. Talpraesett ősei egyikét sem lapították szét, ették meg, nem fulladt meg, nem halt éhhalált, nem futott zátonyra és nem ragadt be sehová, és nem szenvedett más súlyos sérülést sem, ami megakadályozhatta volna, hogy teljesítse küldetését: továbbadni egy icipici örökítő anyagot a megfelelő partnernek a megfelelő pillanatban ahhoz, hogy tovább folytatódjon az öröklött tulajdonságoknak pontosan az az egyetlen lehetséges láncolata, amelynek eredménye – végül, csodálatos módon, de sajnos csak rövid időre – az olvasó.

A könyv arról szól, hogy ez hogyan történhetett meg – hogy hogyan lettünk a semmiből valami, és hogy ez a valami hogyan lett ember, és abba is belepillantunk, hogy közben és azóta mi történt. Ez persze nagyon is sok, ezért választottam a Majdnem minden rövid története címet, bár természetesen nem tudok eleget tenni a címben tett ígéretnek. Nem is lehet. De ha szerencsénk van, a könyv végére kialakulhat egy olyan érzésünk, hogy mindenről beszéltünk.

Kiindulópontom a negyedik vagy ötödik osztályos, képes környezetismeret könyvem volt. A könyv az 1950-es évek törzsanyagát tárgyalta. Sok kézen ment már keresztül, és ez meg is látszott rajta. Nem sokan szerették; kegyetlenül súlyos volt. De az eleje felé volt egy ábra, ami elvarázsolt: a Föld belsejének elképzelt képe, mintha valaki egy nagy késsel szépen kivágott volna egy, az egynegyedének megfelelő cikket belőle.

Ma már nehéz elképzelni, hogy volt idő, amikor még nem láttam efféle ábrázolást, de biztos, hogy ez volt az első, mert élesen emlékszem az elképedésemre. Be kell vallanom, hogy először azon gondolkodtam, vajon mi lesz azokkal a gyanútlan, kelet felé haladó autósokkal, akik elé az amerikai alföldeken haladtukban egyszer csak egy, Közép-Amerika és az Északi-sark között húzódó, 6500 kilométer hosszú kőszirt tornyosul. De hamarosan a gondolataim már a dolog tudományos jelentősége felé terelődtek, és felfogtam, hogy a Föld különálló rétegekből áll, amelyek közepén egy izzó vasból és nikkelből álló gömb van, ami olyan forró, mint a Nap felülete (legalábbis ez volt a kép alá írva). Emlékszem, hogy leginkább a következő kérdés foglalkoztatott: „Honnan tudják?”

Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy a dolgok úgy állnak, ahogyan a tankönyvben olvasható – mind a mai napig megbízom a tudósok állításaiban, csakúgy, mint az orvosok, vízvezeték-szerelők és más olyan szakértők véleményében, akik kiváltságos birtokosai egy számomra misztikus tudásnak – de el sem tudtam képzelni, hogy az emberi agy hogyan képes annak megállapítására, hogy mi van alattunk több ezer kilométerre – hiszen nem látunk oda, még röntgennel sem –, és hogy az a valami ott miből van. Számomra mindez maga volt a csoda. Még ma is ezen az állásponton vagyok a tudománnyal kapcsolatban. Amikor megkaptam az új tankönyvet, annyira érdekelt, hogy otthon még vacsora előtt elővettem –anyám rögtön a homlokomat tapogatta, és megkérdezte, jól vagyok-e – és elkezdtem olvasni az első oldaltól.

És csalódtam. A könyv egyáltalán nem volt izgalmas. Sőt, érthetetlen volt. És főleg: nem válaszolta meg azokat a kérdéseket, amelyek egy átlagos kíváncsiságú olvasóban felmerülnek: Hogyan került egy nap a bolygónk közepére? Ha ott középen ég valami, miért nem égeti meg a talaj a lábunkat? És miért nem olvad meg a Föld belsejének a többi része – vagy mégis megolvad? És amikor a központi mag már elégett, lehet, hogy Föld egy része beomlik a keletkezett ürességbe, és hatalmas kráter keletkezik? És mindezt honnan tudják? Hogyan jöttek rá? De a szerző különösképpen hallgatott ezekről a részletekről, mint ahogy minden egyéb érdekességről is; ehelyett állandóan antiklinálisokat, szinklinálisokat, vetődéseket és más ilyeneket emlegetett. Mintha szándékosan elérhetetlen mélységben, titokban akarta volna tartani az igazán érdekes dolgokat. Ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy ez nem csak eme bizonyos tankönyv írójának volt a specialitása. Mintha mindannyian egy titkos szövetség tagjai lettek volna, akik fogadalmat tettek, hogy a tananyag soha nem kerülhet túl közel a kicsit is érthető dolgok világához, az egészen érdekes tudás földjétől pedig legalább háromnapi járóföldre kell maradnia. Ma már tudom, hogy sok tudós van, aki képes ragyogó, izgalmas művek megírására – Timothy Ferris, Richard Fortey és Tim Flannery például, hogy csak „F” betűsöket említsek (és akkor még nem említettem a néhai félistent, Richard Feynmant) –, de sajnos én nem az ő tankönyveikből tanultam. Az enyémeket olyan férfiak (mindig csak férfiak!) írták, akiknek az volt a különleges rögeszméjük, hogy minden világos lesz, ha képlettel fejezzük ki, és mereven ragaszkodtak ahhoz a mulatságos, de nem feltétlenül helyes elképzelésükhöz, hogy akkor járnak kedvében az amerikai tanulóifjúságnak, ha minden egyes fejezet végén egy csomó megválaszolatlan kérdés vetődik fel, amelyeken ők majd eltöprenghetnek a szabad idejükben. Abban a meggyőződésben nőttem tehát fel, hogy a természettudományok rettenetesen unalmasak, de gyanakodtam azért, hogy nem szükségszerű, hogy azok legyenek; legszívesebben azonban egyáltalán nem gondoltam rájuk És ez is sokáig így maradt.

Utána – sokkal később, négy vagy öt éve – egy hosszú repülőút során, a holdsütötte Csendes-óceánt bámultam az ablakból, amikor eszembe jutott, hogy tulajdonképpen semmit nem tudok az egyetlen bolygóról, ahol valaha is élni fogok. Ez a zavaró gondolat gyökeret vert bennem. Nem tudtam például, hogy miért sós az óceán, ha az amerikai Nagy-tavak nem sósak. Fogalmam sem volt róla. Nem tudtam, hogy az idő múlásával az óceánok még sósabbak vagy sótlanabbak lesznek, és hogy engem érint-e az óceánok sótartalma. (Örömmel közölhetem, hogy az 1970-es évek végéig az ezzel foglalkozó tudósok sem tudták megválaszolni ezeket a kérdéseket, ezért nem is nagyon beszéltek róluk.)

És az óceánok sós mivolta csak egy kis tudásforgács abból a hatalmas tényanyagból, amiből semmit nem tudok. Nem tudtam, mi a proton vagy a protein, nem tudtam, mi a különbség egy kvark és egy kvazár között, nem értettem, hogy a geológusok hogyan tudják megmondani egy szurdok falán látható sziklaréteg alapján, hogy az milyen régi – szóval semmit nem tudtam. Csendes, szokatlan belső kényszert éreztem, hogy megtudjak valamit ezekről a dolgokról, és arról, hogy mások hogyan jöttek rá a tényekre. Számomra még mindig ez a legnagyobb rejtély: hogyan jönnek rá a tudósok a dolgokra? Honnan tudja bárki is, mekkora a Föld tömege, milyen régiek a sziklái, és valójában mi is van a középpontjában? Honnan tudják, hogy a világegyetem hogyan és mikor kezdődött, és milyen volt akkor régen? Honnan tudják, mi történik egy atom belsejében? És legfőképpen: hogy lehet, hogy a tudósok szinte mindent tudnak, de nem tudják előre jelezni a földrengést, sőt azt sem tudják teljes biztonsággal megmondani nekünk, hogy a jövő szerdai meccsre vigyünk-e esernyőt magunkkal?

Bill Bryson

Úgy döntöttem tehát, hogy életem egy részét – három évet, amint ez kiderült – arra áldozom, hogy a témába vágó könyveket és folyóiratokat olvasok, és olyan szent életű, türelmes szakértőket keresek, akik készek megválaszolni különlegesen ostoba kérdéseimet, és hogy végre megfelelően méltányolom – álmélkodom rajta, sőt élvezem is – a természettudományok csodáit és elért eredményeit a magam szintjén: olyan szinten, ami nem szárazon tudományos, és nem igényel túlságosan nagy erőfeszítéseket, viszont nem is teljesen felszínes.

Ez volt az elképzelésem, és azt remélem, hogy a következő könyv ilyen lett. De mivel sok mindenről kell még beszélnünk, és sokkal kevesebb, mint 650 000 óránk van a dologra, vágjunk is bele.

Bill Bryson: Majdnem minden rövid története
Fordította: Erdeős Zsuzsanna
Akkord Kiadó, Budapest, 2020