Még egyszer, ugyanarról a kötetről | Meseország mindenkié

Bodó Viktória Booklány |

A Meseország mindenkié című mesegyűjtemény – és kiadója, a Labrisz Egyesület – méltatlan helyzetbe került. Egymagának kell állnia a sarat a hivatalos kormánypropagandával szemben, ami pajzsként tartja maga előtt számos dolog elleplezésére. Holott ez a könyv sokkal többet érdemel, semhogy csupán politikai harc eszköze legyen. Ez a könyv egy irodalmi alkotás, egy fantasztikus antológia, ami azért született, hogy megmutassa a szokásostól eltérő nézőpontokat is. Olyan, a felkért kortárs szerzők által irodalmi igénnyel megírt meseátiratokat tartalmaz, amelyek a marginalizált csoportok tagjai mellett állnak ki. Szó esik többek között szenvedélybetegségről, etnikai kisebbségekről, a melegekről, az örökbefogadásról, a testi fogyatékosságokról is. Egy normálisan működő országban ezt a szivárványszínű eszközt érzékenyítésre használnák az oktatásban, ott lenne az óvodákban a többi mesekönyv mellett, hogy segítsen a gyerekeknek feldolgozni mindazt, amire a mesék hagyományos formái nem térnek ki, de a valóságunk egyenjogú részei.

Ehhez, persze, a propaganda mocskolódása helyett tudni kellene, mire is való a mese. A mesék funkciója, hogy értelmezzék számunkra a világot, hogy segítsenek azt megérteni és feldolgozni. A mesék kapaszkodókat nyújtanak a kihívások, a félelmek ellen. Felvérteznek minket a lelki megpróbáltatásokkal szemben, amióta világ a világ. És persze, teszi ezt a Meseország mindenkié is, a maga eszközeivel segítve megértetni, hogy a hátrányosabb helyzetű csoportok, a kisebbségek, mint a szegények, a cigányok, a melegek vagy az örökbefogadottak egyenrangú, egyenjogú tagjai a társadalomnak. A mienknek is! A maga természetességében, mesékkel mutatja meg, hogy a világ minden tekintetben sokszínű, és nincs két egyforma hópehely vagy ujjlenyomat sem. A sokféleség: érték. Az elfogadás: érték. A szeretet: érték. A nyitottság: érték. Az ember szabadsága: érték és alapjog.

Ma, most talán nincs is fontosabb könyv ebben az országban. Lehetnek szebbek, marandóbbak, nagyobb irodalmi értékűek, de aktuálisabbak biztosan nincsenek. Amikor a kormányzat minden tehetetlenségét és szándékolt vagy szándékolatlan – fogalmazzunk így – inkompetenciáját egy ilyen, könyvek ellen indított támadással próbálja leplezni, arra a saját fejét önálló gondolkodásra használó ember csak egy dologra következtethet: ez vegytiszta nácitempó. Nem a könyv miatt, ez nem erről az egy kiadványról szól. Ez arról szól, hogy a könyv megsemmisítése nem lehet válasz. Soha, semmilyen módon és semmiféle könyvre vonatkozóan. Ha pedig a könyvek „elégetését”, betiltását, indexre tételét kormányzati szintre emelik, akkor az a garnitúra formálisan is megérett a pusztulásra, hogy kövesse morálja, lelkiismerete, agya bomlását.

Nem lehet vita tárgya, hogy ez a könyv vagy bármelyik kaphat-e ilyen elbánást, hírverést, mocskolódást, darálást, betiltást, amit ez a könyv kapott. Az eljárás tökéletesen megfeleltethető a harmincas évek náci Németországában szokásosnak: a nem kívánatos (zsidó) tartalmakat megbélyegezzük, ledaráljuk, elégetjük, az azt áruló könyvesboltokat falragaszokkal látjuk el stb.

Ezt visszautasítom és tiltakozom.
Nem teheti ezt senki az országunkkal és egyetlen könyvvel sem.
A kultúra nem a mocskos csizmák törlésére való.
A kultúra szent dolog.

„A könyv elégetése nem válasz a könyvre”, mondta Rousseau, amikor társadalomkritikái miatt megfenyegették műveinek elégetésével. Természetesen igaza volt, hiszen az „elégetés” hátterében mindig valami más ok van: hatalomféltés, érdek és mindig aljas indok. Hatása csak időleges, ahogyan ezek a mai könyvüldözők, könyvdarálók is majd a történelem szemétdombján fogják végezni. De addig nekünk, gondolkodó embereknek kötelességünk felszólalni és kiállni minden ilyen kísérlet ellen, éppen azért, hogy minket ne dobjanak melléjük majd, mint néma cinkosokat.

• Lapozz bele, olvass bele!

A gondolat, a szellem, az egyén azonban szabad. „Az irigység a középszerűek vallása. Megnyugtatja őket, csillapítja mardosó nyugtalanságukat, és végső soron szétrohasztja a lelküket, mert addig igazolják vele a kapzsiságukat és fukarságukat, amíg már maguk is elhiszik, hogy az jó, és hogy a mennyország kapui csak a maguk fajta korcsok előtt nyílnak meg; akik úgy élik le az életüket, hogy semmi nyomot nem hagynak a szánalmas igyekezeten kívül, hogy másokat lehúzzanak, kizárjanak, sőt, ha lehet, tökretegyék őket; akik puszta létükkel, önmagukkal bizonyítják, hogy milyen szegények szellemben, lélekben és testben. Boldog az, akit a hülyék megugatnak, mert a lelke nem lesz a martalékuk” – írta nem ennek kapcsán, de nagyon ideillően Carlos Ruíz Zafón.

A boldog mindig az, akit a hülyék megugatnak. Köszönöm, Labrisz Egyesület, hogy életre hívtátok ezt a hiánypótló meseantológiát.

Az írás teljes terjedelemben elolvasható a Booklány szereti… oldalon

Meseország mindenkié
Szerkesztette: Nagy Boldizsár
Illusztrációk: Bölecz Lilla
Labrisz Egyesület, Budapest, 2020