Darvay Nagy Adrienne: Szín játék. Rendezte Taub János (részlet)

Caligula helytartója

Szolnok, 1988.

A negyedik, nevével fémjelzett itthoni bemutató 1988 őszén egyúttal Taub János első vidéki rendezése volt Magyarországon. A szolnoki színház direktora 1985 augusztusa óta a színműíró Schwajda György. Neki ez már a második mandátuma a Szigligeti Színháznál, ahová 1973 januárjában Székely Gábor hívta dramaturgnak; s amelynek az élére először 1978 áprilisában nevezték ki. De minthogy a felső politikai vezetés nem engedte bemutatni Shakespeare A velencei kalmár című drámáját, Schwajda saját elhatározásából ugyanazon év augusztusában távozott a posztról. Az ország amúgy legkitűnőbb színházmenedzsere a romániai származású rendezőt arra kérte fel, hogy tíz évvel a Harag György által színre vitt gyulai ősbemutató után állítsa színpadra a Caligula helytartóját.

A „gondolatokra csupaszított dialógdráma” költője jó barátja Taubnak, akinek épp ez a legkedvesebb darabja. A színművet szerzője 1972-ben írta, először az Igaz Szóban jelent meg, és a rendező már akkor tervezte a színpadra állítását. Nem véletlenül dedikálta Székely János pár héttel Taubék kivándorlása előtt a budapesti Magvető Kiadónál megjelent Képes Krónika című drámakötetét imígyen: „Taub Jánosnak barátsággal és szeretettel, még ha nem is sikerült – szándéka szerint – a Caligulát megrendezni… Székely János. Vásárhely, 1981. VIII. 20.”

Hat évvel az író ajánlását követően Taub legelőször nem eredetiben vitte színre a csodaszép drámát. Egy évvel a szolnoki bemutató előtt ugyanis Jeruzsálemben rendezte meg. A héber fordítás a rendezőnél hét évvel fiatalabb költő és műfordító Itamár Jáoz-Keszt munkája, aki Keszt Péter Ervin néven Szarvason született; Budapesten járt középiskolába, és szüleivel együtt 1951-ben vándorolt ki Izraelbe. Egyetemi tanulmányait a jeruzsálemi és a tel-avivi egyetemen végezte, műfordítói tevékenységét 1956-ban kezdte el. Magyar költőket és prózaírókat ismertetett meg az izraeli olvasóközönséggel. 1958-ban megalapította a tel-avivi Eked könyvkiadót, amelyet feleségével, Hannával együtt működtetett.

Az 1987-es jeruzsálemi bemutatónak nem csupán színháztörténeti jelentősége van. A dráma megtörtént eseményt dolgoz fel, témája az időszámításunk szerinti 66-tól 70-ig tartó zsidó háború előjátékának tekinthető. Nem sokkal később a Júdea ellen folytatott római hadjárat vezetett végül Jeruzsálem pusztulásához, és a zsidók teljes szétszóródásához. Érdemes elolvasni Josephus Flavius A zsidó háború című könyvében a történelmi színmű magját, vagyis azt, amikor Caligula fel akarta állíttatni a szobrát a jeruzsálemi templomban.

Székely János színművének izraeli premierjét a „Szent Város”-ban a közelmúlt egyik legjelentősebb történeti eseményének jubileumára időzítették: ezzel a színházi eseménnyel ünnepelték ugyanis Jeruzsálem újraegyesülésének 20. évfordulóját. Nem is akárhol, hanem a festői szépségű, ódon hangulatú Khan Színházban, amely egy régi karavánszeráj épületében működik a vasútállomás mellett. A „khan” is karavánszállást, karavánállomást jelent, melyet a keresztesháborúk idején egy ősi fogadó romjaira építettek, hogy azoknak az utazóknak, akik éjjel érkeznek, és már nem tudnak bejutni a zárt Óvárosba, legyen hol álomra hajtani a fejüket. Később egy söröző, majd ácsműhely működött benne. Az újraegyesülés után, 1967 októberében megnyílt színház Jeruzsálem polgármesterének az érdeme, aki az omladozó épület restaurálásához pénzt biztosított. Ekképp a régi állomás festői bolthajtásai és udvarai szépen helyreállítva eredetiben megmaradhattak, csupán egy 230 férőhelyes nézőteret, illetve korszerű fény- és hangtechnikát építettek bele. Ily módon Székely János „argumentum-drámájával” nemcsak az újraegyesített Jeruzsálem, hanem a történelmi alapokon nyugvó új színház megnyitásának 20. évfordulója is örömünneppé válhatott.

Az előadás díszlettervezője ugyanaz a rendezőnél öt évvel idősebb, nagysza-lontai születésű neves képző- és iparművész, grafikus, belsőépítész Fux Pál volt, aki Taub János nagyváradi Figueiredo: A róka meg a szőlő vendégrendezésének színpadterét is tervezte. Akkoriban, 1956-tól még mint a váradi bábszínház díszlet- és bábtervezője állott alkalmazásban; 1972-ben azonban kivándorolt Izraelbe, és Jeruzsálemben telepedett le.

A keresztény Winkler-Taub Éva rengeteg előtanulmányt végzett a férje előadásaiban szokásos női kórus lelkiállapotokat hangsúlyozó mozgásának a megtervezéséhez, hiszen pontosan kellett ismernie hozzá az ősi zsidó rítusokat, a legapróbb gesztusok jelentéseit is. A kultikus erejű koreográfia, a vallásos himnusztöredékek, ősrégi dallamok természetesen meghatározó szerepet töltöttek be az előadásban.

Barakiást, a zsidó főpapot egy élő klasszikus színészlegenda, a kor egyik legnagyobb Shakespeare-színésze játszotta. A 82 esztendős Shimon Finkel Lengyelországban született 1905-ben, kamaszként egy jiddis amatőr csoportban kezdett játszani; majd amikor a Habima egy része Berlinben turnézott, illetve egy időre át is tette székhelyét a német fővárosba, Finkel csatlakozott a héber társulathoz. 1927-ben az eredetileg Vahtangov által rendezett Dybbukban debütált. Kiváló rendező is, aki a hatvanas években rövid időre, 1970 és 1975 között pedig tartósan a Habima igazgatója lett. A színész-rendező direktorként mindent megtett, hogy a széthulló társulatot újra összefogja, és a Habimát ismét nemzeti színházi rangjához méltó intézménnyé változtassa vissza. Finkel működése alatt 48 klasszikus és kortárs színművet mutattak be. Ő maga színházi tapasztalatait számos könyvben foglalta össze.

Magyarországon Taub János rendezését a történelmi-politikai korszakváltás kezdete tette emblematikussá. Abból a szempontból is, amellyel Tarján Tamás zárta előadáselemzését a Népszabadságban: „Székely János legkitűnőbb drámája Harag György gyulai rendezése és az Esztergályos Károly készítette emlékezetes televíziós földolgozás után megint új arcát mutatja – változatlan szigorral és szomorúsággal. Ahol nemet kell mondani, ott nemet kell mondani, bármi áron. De ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van, s még a tisztességesen cselekvő, legderekabb ember is magára ránthat olyan bűnöket, fejleményeket, amelyekhez alkat és szándék szerint semmi köze. Egy okkal több, hogy a szolnoki Szigligeti Színház Taub János rendezte előadása, a Caligula helytartója példázatosan, a metaforikus beszéd emelkedettségével tiltakozzék az önkény, a jogfosztás ellen.”

A próbaidőszakban Tiszai Lajos készített interjút a rendezővel, és a beszélgetést az Új Tükörben megjelent Taub János-idézettel kezdte:

„Az én generációmat a történelem már indulásakor a politika égő parazsára dobta, és azóta is ott sistergünk, mint a rablópecsenye. Van, aki megpuhult ezen a tűzön, van aki kemény és rágós lett, ahogyan van, aki elégett, kiégett. Nálunk a politikum nem hajlam vagy tudatos program kérdése volt, hanem létforma, melyet belénk sulykolt az élet. Jóformán színpadot sem láttam, de már tudtam, hogy valamiért, valami ellen harcolni fogok rajta…”

Néhány szóban Taub János a nála két évvel fiatalabb Székely Jánost is bemutatta, akit Marosvásárhelyen ismert meg: „csendes, nagyon szerény ember, igen vissza-húzódva él. Mondják, önmagába forduló ember, de kérdezem: önös, önző-e valaki, aki olyan gondolatokat fogalmaz meg veretesen, mint ő… Autonóm egyéniség, érzi elhivatottságát, mindent ennek rendel alá.”
Majd így folytatta:

„Nem szeretek beszélni a rendezéseimről, nem akarom zavarni a közönség véleményét, értékítéletét. Ne én mondjam meg, mit is vélek legfontosabbnak az előadásban. Legfeljebb arról beszélhetek, hogy mit tartok hangsúlyosnak a drámában. Tudni kell, hogy ez a Székely-mű közvetlenül szól a hatalom és a nép viszonyáról. Mondanivalója mindaddig aktuális marad, ameddig bárhol a Földön eltorzult hatalom lehetséges. Ebben a kapcsolatban nem elhanyagolható a nép felelőssége…”

1988. október 14-én volt a bemutató.
Aznap a Duna Kör és más alternatív szervezetek hívei elkezdték az aláírásgyűjtő kampányt annak érdekében, hogy Bős–Nagymaros ügyében tartsanak népszavazást. Ugyanis egy héttel korábban a széles körű tiltakozás dacára, az Országgyűlés név szerinti szavazással, azaz felállással megszavazta a bős–nagymarosi vízlépcső építésének folytatását. Megtartotta első ülését az Országos Érdekegyeztető Tanács (OÉT) is. A Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság, a Fidesz, az MDF, a Szabad Kezdeményezések Hálózata (SZKH) és a Történelmi Igazságtétel Bizottsága (TIB) képviselői pedig felhívást adtak közre, amelyben deklarálták, hogy október 23-án, az 1956-os tüntetés egykori útvonalán csendes felvonulást rendeznek; és a tüntetés tervét bejelentették a rendőrségen.

Koltai Tamás a szolnoki bemutató kapcsán így kezdi recenzióját az Élet és Irodalom ban: „Ha másról nem szólna a Caligula helytartója, Székely János színműve, mint arról, hogy egy ember, aki a hatalmat képviseli, meghallgatja a másik embert, az alattvalót, befogadja – egyáltalán: fölfogja – annak álláspontját, sőt ez-után hajlandó megváltoztatni a sajátját, nos, ha csak erről szólna, már akkor is jeles tanulságunkra szolgálna.”

Véletlenszerű persze, hogy épp a premier napján alakult az OÉT fóruma, melynek jelentős szerepe lesz abban, hogy a rendszerváltás hozta társadalmi-gazdasági átmenet nagyobb feszültségek nélkül mehet végbe Magyarországon. Akárcsak az, hogy épp ehhez a naphoz kapcsolódott a rendszerváltó pártok történelmi akciója. Ugyanakkor ezek az akaratlan egybeesésések történeti távlatból tekintve további szimbolikus árnyalatot adhatnak az októberi premiernek. A Szabad Kezdeményezések Hálózatából létrejövő SZDSZ megalakulásának a napján jelent meg Metz Katalin kritikája az Új Tükörben, aki többek között ezt írja:

„A színház – szertartás. A színház – vitafórum. Ősi és modern funkciója csiszolódik össze Taub János szolnoki színpadán, látomássá izzó filozófiai példázatként. Amint történelmi téma hevül modern gondolattá Székely János marosvásárhelyi költő verses drámájában. Mert mi sem időszerűbb, mint az ismételt intelem:

»A hatalom természetes végső határa az a pont,
Ameddig az alattvalók türelme kitart.«”

Ma már óhatatlanul mellékzöngéje lett Apáti Miklós a Film, Színház, Muzsikában megjelent kritikája azon részletének is, miszerint:

„Taub ügyel arra, hogy a játék ne egyszerű összekacsintás legyen a néző és a színpad között, mert a dolog – a hatalom dolga – azért ennél mindig véresebb.
És komolyabb dolog. A hatalom az a dolog, amit nem lehet összekacsintás útján meghaladni, csak egy másik hatalom jöhet helyette. (…) Fodor Tamás kicsit bohócosra, tájszólásosra vett barbár helytartója, azt hiszem, azért jó, mert egy pontosan leírható pályát jár be, mert alakításának ritkán látható szép és elegáns íve van. Ez az ívelés arról szól, hogy még a legbarbárabb lény is képes elfogadni, hogy a kultúra létezik. Más kérdés persze, hogy erre az elfogadásra nem kötelezhető, hogy Fodor Petroniusa egyféle ritka kivétel.”

A színháztörténet persze nem vonatkoztathat el attól sem, hogy a „liberális” Petroniust alakító Fodor Tamás, a Szigligeti Színház akkori főrendezője, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőjeként bekerül az 1990-es szabad választások nyomán alakult Országgyűlésbe, és 1991-től 1994-ig a Parlament kulturális, oktatási, tudományos, sport-, tv- és sajtóbizottságának alelnökeként tevékenykedik.

Persze Fodor későbbi politikusi pályafutásától teljesen függetlenül gondolhatta úgy Koltai Tamás, hogy Petronius „tragédiája föltarthatatlan, mert hatalmi helyzetben erkölcsi lényként cselekszik. Eltépi ugyan a hatalomhoz kapcsolt láncait, s ezáltal látszólag szabad lesz, de lázadását csak hatalmi eszközökkel, a hatalmi hierarchia foglyaként tudja véghezvinni, miáltal ártatlan emberek halálát okozza. (…) A hatalom fogaskerekei közé szorult erkölcsi lény csapdahelyzete fogalmazódik meg kérlelhetetlen kegyetlenséggel Székely drámájában.” Másfelől pedig „Taub olyan színészeket kapott, akik messzemenően belehelyezkednek Székely racionális gondolatmenetébe, és az ő általa pontosan kidolgozott előadásképét is a sajátjukévá elevenítik. A mondatok és a helyzetek mögöttese a rendezői elemzés, illetve a színészi dimenzió kölcsönhatásától kap állandó feszültséget, azaz ebben az előadásban maximálisan megvalósulnak Taub színházának legfőbb erényei.
A feszültség átárad a két segédtiszt árulás gyanújával terhelt kapcsolatára is; Mertz Tibor és Tóth József intenzív gesztusokká fogalmazzák a hatalmi mechanizmus gyalázatos működése nyomán keltett félelmet és megsemmisítő kétségbeesést. Jó Derzsi János mint Decius, a cinikus római követ; ő Petronius ellenpontja: hivatalnok, skrupulusok nélkül” – írta Koltai. Ettől 1988 őszén a dráma felfogása még áthallásosabbnak tűnhet.

A legnagyszerűbb alkotása épp az „önistenített” Ceauşescu terrorista diktatúrájának ámokfutása idején érzékenyebben is érinti az itthoni magyarságot, amely egységesen, többször is fellép a romániai atrocitások ellen. Az év első napján Budapesten például több száz értelmiségi aláírásával nyilatkozatot adnak ki, amely elítéli a Ceauşescu-rendszert, és szolidaritásáról biztosítja a diktatúra ellen küzdőket; a felhívást nemzetközi sajtótájékoztatón teszik közzé; január 29-én pedig a budapesti román nagykövetség előtt tüntetést rendeznek a Ceauşescu-rezsim politikája ellen. Február 25-én a kormány tárcaközi bizottságot hozott létre a Magyarországra érkező román állampolgárok megsegítésére, melyet két hét múlva minde,n hazánkban letelepedni kívánó külföldire kiterjesztenek. 1988. április 29-én jelentette be Nicolae Ceauşescu államfő, a Román Kommunista Párt főtitkára, hogy az országban 2000-ig végrehajtják az ún. „településszisztematizálási tervet”, melynek során „agráripari centrumokat” hoznak létre. A köznyelvben „falurombolásként” elhíresült program a tizenháromezer romániai falu mintegy felének a felszámolását irányozta elő.

Nálunk elsőként június 8-án, a Magyar Építőművészek Szövetsége felhívásban tiltakozott a romániai magyar falvak megsemmisítése ellen. A hónap folyamán több állami szerv és a magyarországi egyházak képviselői is kifejezték tiltakozásukat. Június 27-én pedig a budapesti Hősök terén több tízezren tüntetnek a romániai falurombolás ellen. A román nagykövetség nem hajlandó átvenni a szervezők által fogalmazott tiltakozó levelet. Sőt, másnap a „településrendezés” elleni magyarországi demonstrációra adott „válaszként” bezárják a kolozsvári magyar főkonzulátust. A személyzetnek 48 órán belül el kell hagynia Románia területét. Aznap és a rákövetkező napokon a román határőrök mindenféle indoklás nélkül a magyar turisták döntő többségét visszafordítják a magyar–román határról.

Az időtlen sorskérdéseket boncolgató, valódi remekművek persze mindig időszerűek, de azért a „kizökkent időkben” még aktuálisabbak. Az irodalomtörténész-színikritikus Budai Katalin a Marosvásárhelyen született Caligula helytartóját nemzeti drámáink panteonjába helyezi, azaz a Bánk bán, Az ember tragédiája, az Egy lócsiszár virágvasárnapja és a Vendégség mellé. Nyilván az emelkedettségtől és veretességtől a nemzeti drámák színpadi adaptációja fulladhatna akár mélységes unalomba is – nem egyszer tapasztalhattuk már. De hogy ez Szolnokon épp ellenkezőleg történik, arra Taub János rendezői látásmódja és világszemlélete a garancia.

Budai szerint „igazi, feszült, lebilincselő színház. A bibliai, szimbolikussá tömörített kép (a Sátor mint a sivatagi vándorlás mementója), a mozgások, a tömeg egységet képviselő, egymásba fogódzó, hullámzó-lüktető alakzata: mesteri módon helyezi el a történelemben, a művelődés és vallástörténetben, az izraeli folklórban a Caligula történését: Taub János kézműves szívósság és gondolat-röpítette képzelet keverékéből komponálja színházát.”

[A részlethez tartozó lábjegyzeti hivatkozásokat és a jegyzeteket eltávolítottuk. – A szerk.]

Darvay Nagy Adrienne: Szín játék
– Rendezte Taub János
Corvina Kiadó, Budapest, 2020