Teli a puttony | Szinetár Miklós: Senki többet? Pályázat harmadszor

Ú J R A O L V A S Ó

Tóth Zsuzsanna |

Meglehetősen érdekes az egészen közeli múltban kiéleződött színházi helyzetben újraolvasni Szinetár Miklós néhány évvel ezelőtti bölcs sorait egy fiktív színigazgatói pályázatról. Akkor, amikor jelenünkben egyértelmű, hogy a kormánytól kapott támogatás (amely pénz egyébként valamennyiünk adóforintjaiból keletkezik) kényszer-irányokat szab(hat) önkormányzatok, színházak, alkotók számára.

Nem számít művészi elképzelés, műsorterv, közreműködők – vagy éppen hogy? Ki tudja. Tény az, hogy az amúgy meglehetősen reális fikció, amit Szinetár Miklós harmadik „pályázatos” könyve vázol, egyre távolabbi kérdésekkel van teli. Mert ott még csak gondok vannak, még (talán) megoldható problémák. Kompromisszumok alternatívái, a kicsit megalkuvó, engedményeket tevő működés „politikus” kérdései. De ha már semmilyen választás nincs? Ha csak behódolni lehet, és megfelelni az elvárásoknak? Vagy ne legyek ennyire pesszimista? Mindenesetre Szinetár világa – a valóságos és a fikcióbeli – lassan a „régijóbékebeli” időket jelzi. Az a polemizálás, amit hosszú évek tapasztalataival, rendezői, színházcsinálói elképzelések és ismeretek birtokában a mostanában sikeressé érő (fiktív) tanítvánnyal folytat, már-már nosztalgikus elmélkedés.

Hiába sóhajt az olvasó, hiába kap sok-sok ismeretet és saját véleményt a színházi játszmákról (belső, emberi és politikai példákat egyaránt ideértve), mindez eltörpül a jelen abszurditásai mellett. Lám, ahelyett, hogy az amúgy ismét (a témában harmadik) érdekes olvasmányról beszélnék, magam is csak ízlelgetem a saját véleményemet, hozzáállásomat, bátorságomat. Ám meglehet, éppen valami ilyesmi ennek a fiktív levelezős regénynek az alapja. Szinetár elképzelve egy nehéz döntési helyzetbe jutó tanítványt, tanácsokat ad neki. Vagy csak végiggondol néhány lehetőséget, saját emlékeket, válaszutakat, olvasmányokat, gyakorlatot felidézve. S mivel jószerivel az egész életét színházban töltötte, tapasztalatai pro és kontra egyaránt vannak. Belső és külső döntési helyzetek, konfliktusok keletkezése, megoldása, ezek felemlegetése, vagyis elmélkedések sorozata a könyv.

Ám az olyan pragmatikus kérdésektől, mint a „hogyan beszélj a bemutatkozó társulati ülésen” az olyan általánosságokig, mint a múlandóság, sok minden szóba kerül. Nyilván egy csomó közhely-közmondás igazság is. „Aki hatalmi helyzetben van, abban sosem lehet bízni.” (Az bizonyos, hogy ezt a tapasztalat mondatja.) Számomra azok a példák a legjobbak, amikor olyan kérdéseket feszeget Szinetár, mint épp a János vitéz kapcsán. Ki, mit énekel a kórusban, elgondolkodtak/nak-e az éneklők a szövegen? Hányszor éreztem már – és nem csak színházi előadások kapcsán, de például versmondások esetén is –, hogy egyáltalán nem gondolják át a beszélők, mit is jelent a szöveg, amit elmondanak. Nem jutnak el az elemzésig, sem mondattani, sem tartalmi értelemben.

• Olvass bele!

A pályázó (János) szájába adott mondatok között vannak kézenfekvők, mégis revelációként hatók. Ilyen például az 56-os műsor kapcsán írott kijelentés: a legvonzóbb szerelmi partner a szabadság. Amire válaszként érkezik a megállapítás: „A nép nem akar nép lenni! Mindig felfele néz, és utálja, ha a tekintetét önmaga felé akarják fordítani.” Csupa közéleti és fontos kérdés. A színház itt is csak ürügy volna? (Ez itt egy utalás Keleti István könyvének címére.)

Mindenesetre érdemes elolvasni Szinetár véleményét a televíziózásról, a „köztévé” kontra kereskedelmi tévé funkciókról. Merthogy szerinte a magántulajdonnal/ban azt csinál valaki, amit akar. Persze, azonnal cáfolja önmaga téziseit: „ez nálunk gyakran fordítva igaz. Akinél a hatalom, ahhoz kerül a pénz.” A gondolatláncban az is kimondatik: „törvényszerű, hogy egy olyan országban, ahol odafent megállás nélkül és gátlástalanul rengeteget lopnak, ott lent rendkívül szigorú az ellenőrzés. Minél több a svindli a magasban, annál jobban vigyáznak a tiszta erkölcsre a mélyben.”

Miközben olvastam a könyvet, egyfolytában azt éreztem, túl sok az áthallás, a jelenre való reflektálás. De hát mit mást tehetne egy olyan, a társadalmi folyamatokra (is) érzékeny ember, mint Szinetár Miklós? Hiszen művészete abból táplálkozik, ami körülveszi őt. Így aztán szóba kerül a szorongásból adódó túlkompenzálás, de még az Isten is. Egyik eszmefuttatásában azt írja, hogy az „Isten – azt jelenti, hogy ős tény”, és ebből levezeti a színház alapigazságát; a bibliai „kezdetben volt az ige” így lényegében – magyarázom botcsinálta értelmezőként – azt is jelenti, hogy a színház maga a cselekvés, vagyis az ige. Tegyük hozzá, a színházcsináláshoz mindenképp hit kell. Nem feltétlenül államvallási.

Sokáig lehetne citálni Szinetár pro és kontra mondatait, reflexióit a (színházi) világra. Megjegyzésre méltó, hogy mindezek dacára, bár néha érezni, tele ama bizonyos puttony (megjegyzem, egy élet termésével is), mégis azokra emlékszik jó szívvel, akikkel „lehet éjszaka is járőrbe menni”.

Az utolsó lapon emléket idéz egy kínai kórusról, amelyik egy verseny fináléjában csodálatos élménnyel ajándékozta meg a nézőket. Csak azt kívánhatom az írónak, hogy bár a pályázat lezárult, az ő fináléja még messze legyen.

Szinetár Miklós: Senki többet? Pályázat harmadszor
Európa Kiadó, Budapest, 2016
286 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2443 Ft
ISBN 978 963 079 9959

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Szinetár Miklós immár háromkötetesre bővült levelezőkönyveinek (Pályázat, A második pályázat) befejező részében János színigazgató lesz. Elnyeri az áhított vidéki állást, és a fiatalok lendületével veti bele magát a munkába. Színvonalas és sikeres színházat akar csinálni. Ezt várja el tőle a város vezetősége, és ezt szeretné a társulat is.
Mester és tanítványa most főleg erről levelez. Hogy kinek-kinek mit jelent a siker. Mi mindennel jár. Mennyit ér meg. Hogy van-e az a pénz…

Szinetár Miklós (Budapest, 1932. február 8.), a színpadi és televíziós műfajok mindegyikében emlékezetes előadásokat létrehozó, nemzetközileg elismert, Kossuth-díjas rendező, professor emeritus, évtizedekig tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A magyar televíziózás fénykorának meghatározó személyisége, 1962-től az MTV főrendezője, majd művészeti igazgatója, aztán elnökhelyettese, a Veszprémi Petőfi Színház művészeti vezetője, majd az Operettszínház igazgatója, később a Magyar Állami Operaház főigazgatója és mindkét színház örökös tagja.